Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Strawbs
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2009
Játékidő: 45:20
Értékelés: 4/5
A Strawbs, a brit progresszív folk rock legendás zászlóvivői az elmúlt években ennek a viszonylag homályos műfajnak az aranykorából megmaradt kevés zenekar egyike, amely még mindig képes kellemes stúdióbeli meglepetést okozni. Ezt szépen bizonyította az elvárásokat is felülmúlóan ihletett előző lemez, a „Broken Hearted Bride” (2008). Vajon mi hajtja a kultikus gitárost és énekest, Dave Cousinst és a többi vén farkast egy sokkal romantikusabb zenei korszakból, hogy az információval telítődött ezredfordulón is, amikor a zenei kiadói ipar valóságos apokalipszist él át, még mindig olyan albumokat tudnak készíteni, amelyek minőségben akár a hetvenes évek legjobb munkáihoz is felérnek? A „Dancing To The Devil’s Beat” ugyanis folytatja a Strawbs hangzásbeli reneszánszának trendjét, amely a sápadt nyolcvanas és kilencvenes évek után köszöntött be, amikor feleslegesen tapogatóztak az iránytalanság sötétjében, és hiába keresték az igazi szerzői iránytűt.
Az előző lemez és az „ördögi ütemre járt tánc” között az érdemi hangzásbeli különbség az, hogy kicsit nagyobb hangsúlyt kap a szokásos dalszerzői stílus folk rockos oldala a szimfonikus-progresszív rockos hajlamokkal szemben. Ez több pásztorian megfűszerezett akusztikus hangszerelést jelent, főleg a két gitáros, a hangzásbeli folytonosság fő letéteményesei, Cousins és Dave Lambert részéről. Az egyetlen jelentős változás a felállásban a billentyűsnél történt: John Hawkent Oliver Wakeman váltotta, a Strawbs egykori tagjának, a legendás Rick Wakemannek (Yes) a fia. A reményteljes Oliverrel egy újabb tősgyökeres billentyűs mestert kaptak. Különösen az ambiens hatású, rabul ejtő zenekari hangszerelések megalkotásában jeleskedik, és közben a zongorás finomság hiteles ápolója is.
Az egyes számok zenekari hangszerelései olyan gazdagok, mint rég nem, és igazi, organikus zenekar érzetét keltik, amit különösen a fúvósok szimulálása erősít. Kissé meglepő, de egyben dicséretes húzás a szokatlanul sok kemény rockos futam, amely a gyorsabb dalokba megfelelő adag arroganciát önt. A lemezen megtalálható minden fűszer, amely az elmúlt évtizedekben a Strawbs-hívek füleit elbűvölte: régiesen pásztori dallamok a szokásos Cousins-féle dallamreceptre, bőségesen kelta melankólia, többszólamú éneklés, hatalmas zenekari hangszerelések és lágy akusztikus balladák. A szövegek pedig szokás szerint a megszokott folk rock témákat éneklik meg, mint a válás, a hazavágyás, az elmaradt szerelem és az értelmetlen háborús menetelések bírálata. A produkció végig kivételesen élő és gördülékeny, ugyanakkor van benne egy nagyon is kívánatos retró báj, amely helyenként egy pillanatra vissza is ringatja a hallgatót a zenekar legszebb alkotóéveibe.
Már a remek nyitány, az epikus „Revenge (Can Be So Sweet”)”, amely az utóbbi tíz, talán harminc év egyik legjobb Strawbs-alkotása, jelzi, hogy a hallgató különösen ihletett albummal van dolga. Az epikus hangulat hiteles kelta melankóliára épül, lenyűgöző többszólamú énekkel a dallamos refrénben és kifinomult zenekari hangszereléssel a háttérben. A kelta folk pásztorian hatást tovább erősíti Cousins ravasz autoharpjátéka. Erre az epikus előételre a lényegesen összetettebb „Beneath The Angry Sky” következik, titokzatos hangulatú akusztikusgitár-hangszereléssel. A Strawbs fokozatosan építi fel az energikus dallamot, amelynek csúcspontját a kemény rockos futamok és Cousins átélt éneke hozza el, a további izgalomról pedig Wakeman rendkívül ízléses minimoogos szólója gondoskodik. Cousins az elmúlt években jócskán kapott kritikát egyre gyengülő hangja miatt, amit sokan az igazi ihlet hiányának jeleként értékeltek. Most ez a vokális gyengülés a lemez nagy részén alig észrevehető. Részben a hihetetlen ihletettségnek és a többi énekes sikeres besegítésének is köszönhetően.
A „Copenhagen” kellemes akusztikus ballada, amely a megfelelő helyen és időben érkezik, és folytatja a Strawbs hagyományát: romantikus-pásztori dallamokat teremt egyszerű, de rendkívül hatásos gitárakkord-kombinációra építve. Wakeman kifinomult hangszerelése számos kelta ízű hegedűszólamot ad, amelyek sokakat átverhetnek, hogy valódi hegedűt hallanak. Egy újabb folk rockos bonbon, a „Pro Patria Suite” címéhez híven a túlzott háborús étvágy és a haszonlesés bírálata, egyben remek célzás arra a hírhedt ügyre, amely már hónapok óta tölti meg a szlovén lapok hasábjait, és zavarba hozza az összes érintett hazug figurát a parlamenti vályú mellől. A cinikus hangvételű refrén és a lendületes dobátmenetek kivételével a szerzemény zöme elegáns, többnyire szimfonikus színezetű dallamokra és akusztikus pirotechnikára épül. A csúcspont a záró, buzdító refrénben jön el, a többszólamú, „elvtársias” éneklésekkel.
Egyébként erősen kétséges, hogy a Strawbs a szöveghez a közelmúlt riasztó eseményeiből merített ihletet a Šentflorjanska-völgyben, hiszen biztosan nem vesztegetik az idejüket olyan triviális dolgokra, mint a szlovén politika. Ha mégis így lenne, az azonos nevű katonai járműves ügy egyik főszereplője valószínűleg alaposan megvakarná megritkult, őszülő tarkóját, miután három generációval fiatalabb, szexuálisan csalódott, de anyagilag jól ellátott felesége oldalán verejtékezve, torokhangú sikoltással ébredne legrosszabb rémálmából. Eközben a reggeli ébresztőként szolgáló rádióban felcsendülő „Pro Patria Suite” alatt különösen vigyáznia kellene, nehogy beverje a fejét az ágya fölött függő hatalmas, smaragdokkal kirakott keresztbe.
A „Where The Silent Shadows Fall” kitűnő fúziója a népies finomságoknak és a melankolikus szimfonikusságnak, zongorára és akusztikus gitárra építve, kifejezett retró hangulattal, miközben a fúvósokat előtérbe helyező zenekari hangszerelések a fenséges, szinte ünnepélyes hangulatot még egy fokkal feljebb emelik. Az egyik nagyobb meglepetés a remek „The Man Who Would Never Leave Grimbsy”, amely alapjában véve kissé naiv ballada, de Lambert kiváló éneke jellemzi, ami helyenként még a (korai) David Bowie-ra is hajaz, akinek ez az alkotás biztosan tetszett volna. A refrén előtt felbukkanó hipnotikus-fennkölt zenekari futamok is megteszik a hatásukat.
A tréfásan fűszerezett „The Ballad Of Jay And Rose Mary” bluesos kísérlet, amely egy olyan zenekarnál, amely soha nem ápolta a blues hagyományát, könnyen rosszul végződhetett volna, de végül meglepően szórakoztatóra sikerült. A bárhangulatot átjárja Cousins „elrekedt” éneklési módja, a zongora szalonos futamai és a szájharmonika. A címadó dal a lemez másik csúcspontja, mert a pörgős hammond-orgonafutamok, a kemény rockos gitárfrázisok és Cousins dühös éneke kombinációjától szinte szétfeszíti az energia. Itt a fiatalabb Wakeman végre elég teret kap, hogy megmutassa varázstudását a hammondon, és pusztán a hangulattal is sikeresen visszaviszi bajtársait az aranykorukba.
A lemez legvégén egy újrajátszott változat található a Strawbs ősi klasszikusáról, az „Oh How She Changed”-ről, amely az 1969-es azonos című bemutatkozó albumukon hallható. Mondhatni, minden tekintetben az eredeti továbbfejlesztése, amiért leginkább a fenséges zenekari hangszerelések és az elektromos gitár ravasz bevetése felel, amit a korai évekből gyakran hiányoltunk. Talán jobb lett volna, ha ezt az újrafeldolgozott örökzöldet valamilyen újrajátszott klasszikusokat tartalmazó „best of” válogatásra teszik, és helyette valami újat kínálnak, de ez semmit sem von le az album egészének értékéből.
A végig látványosan ihletett „Dancing To The Devil’s Beat” bizonyítja, hogy a Strawbs több mint négy évtized után sem vén roncs, hanem borként öregszik: minél öregebb, annál jobb. Az új alkotás fő erénye, amely a kifinomult folk rock minden rajongóját a legjobban fogja megörvendeztetni, főleg a sokszínűsége és energikussága, olyan, amilyet nem várnál egy zenekartól, amelynek tagjai, Oliver Wakemant kivéve, mind megünnepelték már a hatvanadik születésnapjukat. Persze a klasszikus albumaik, élükön a „Grave New World” (1972), a „Hero And Heroine” (1974) és a „Ghosts” (1975), továbbra is külön osztályt képviselnek és mércét jelentenek, amelyet többé nem fognak megismételni, mégis nehezen lehetne egy kezünk ujjain megszámolni az „ősi” korszakból származó (progresszív) rockzenekarokat, amelyek manapság ilyen meggyőzően képesek egyesíteni a frissességet és a klasszikus, felismerhető hangzást, mint ahogy azt mostanában a Strawbs teszi. Már az is mindent elmond, hogy generációjukból egyedül ők képesek az előző után egy évvel új albumot kiadni, és azt még felül is múlni. A „Dancing To The Devil’s Beat” kétségkívül győztes, mind minőségi, mind erkölcsi szempontból azon kevés album közül, amelyet 2009-ben generációs társaik kínáltak.
Felállás
David Cousins – ének, gitár, bendzsó, autoharp
Dave Lambert – ének, gitár
Chas Cronk – ének, basszusgitár, gitár, billentyűk, programozás
Rod Coombes – dob
Oliver Wakeman – billentyűk, zenekari hangszerelés
Produkció
Strawbs
Számlista
1. Revenge (Can Be So Sweet) (5:15)
2. Beneath The Angry Sky (4:27)
3. Copenhagen (4:44)
4. Pro Patria Suite (7:42)
(i) Back Along (We Were Young)
(ii) All For Each Other
(iii) Home Is Where The Heart Was Ever
5. Where Silent Shadows Fall (5:42)
6. The Man Who Would Never Leave Grimsby (4:59)
7. The Ballad Of Jay And Rose Mary (4:14)
8. Dancing To The Devil’s Beat (3:36)
9. Oh How She Changed (4:21)
