Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Opeth
Kiadó: eOne Music Records
Megjelenés: 2003
Játékidő: 43:20
Értékelés: 4.5/5
A „Damnation” lemezen élték át először a svéd prog/death metal bajnokok, az Opeth azt a drámai, és hosszú ideje velük tartó rajongóik számára meglehetősen váratlan átalakulást, amelynek során progresszív rockzenekarrá váltak. Valójában ez az átalakulás csak idő kérdése volt, hiszen az Opeth már a „Blackwater Park” (2001) óta egyre több ‘öreg motoros’ prog rock elemet csempészett extrém metalos megközelítésébe. A minden hájjal megkent Opeth-főnök, gitáros, énekes és zeneszerző, Mikael Åkerfeldt ugyanis nagy rajongója volt a hetvenes években születő progresszív rocknak, és mindig is szeretett volna egy olyan albumot készíteni, amellyel legalább részben tisztelegni tud néhány zenei példaképe előtt.
Miután a „Blackwater Park” készítése közben megismerkedett az angol zenei és producerzseni Steven Wilsonnal (Porcupine Tree), aki a „Damnation” lemezen ismét producerként és vendégzenészként működött közre, világossá vált, hogy az Opeth teljesen új szintre lépett művészi fejlődésében, és pályafutása során először teljesen lemondott a hörgésről a tiszta ének javára. A „Damnation” eredetileg – akárcsak a jóval brutálisabb elődje, a „Deliverance” (2002) – egy dupla album részének készült, amely a zenekar két különböző arcát mutatta volna meg. Ez a lemez nemcsak teljes stílusváltást jelentett, hanem egy időre a brutális vokáltól való búcsút is.
A „Damnation” stílusa leginkább kifejezetten melankolikus progresszív rockként írható le, sötét ambient pecséttel, amelyben lehetetlen nem észrevenni a tipikus skandináv patetikusságot. A komor hangulat, a beletörődő szövegek és a melotron abszolút diadala miatt lehetetlen nem hallani néhány prog-legenda, mindenekelőtt a King Crimson hatását. A King Crimson első négy albumának minden rajongója élvezni fogja a „Damnation” minden percét, mert a melotron győzelme nem is lehetne teljesebb. A tiszta éneken túl rengeteg tiszta gitár is szerepel a lemezen, élükön számos megható akusztikus közjátékkal, és itt kezdődött el Åkerfeldt mind a mai napig tartó, hosszú évek óta tartó rajongása a melotron iránt. Steven Wilson a producerkedés mellett kiválóan eljátszotta az album összes billentyűs szólamát is, élükön a zongorával és a melotronnal, és ezt olyan jól csinálta, hogy Åkerfeldt komolyan elgondolkodott: nem lenne-e jó, ha a zenekar a közeljövőben kibővítené a hangzását, és egy igazi billentyűst hívna a soraiba (ami a következő Opeth-albumon, a „Ghost Reveries” lemezen, 2005-ben meg is történt).
A „Damnation” fő erénye az egyes zenészek irigylésre méltó technikai tudása mellett az intenzív atmoszféra, amely az első pillanattól fogva sakkban tartja a hallgatót. Már a nyitódal, a „Windowpane” – amelyhez videoklip is készült – bizonyítja, hogy ezúttal stílusában szinte teljesen más zenekarról van szó. A komor hangulatot Mikael melankolikus éneke fogja össze a finom gitárbetétek társaságában, a háttérben pedig drámai, olykor már-már fantasmagorikus melotronfüggönyök hullámzanak. A középső rész komplex hangszeres szekciója még feljebb csavarja az átható, hátborzongató és titokzatos hangulatot, amely időnként néhány sötét skandináv legenda zenei aláfestésének hangzik.
Nehéz elhinni – különösen a gitárjáték általános finomságát és a szimfonikus hangszerelések ambient mélységét hallva –, hogy a zenekar még egy évvel korábban kiadta a brutális színezetű „Deliverance” albumot, amely az egyik legkeményebb lemezük volt. A komor, szimfonikus-pasztorális ballada, az „In My Time Of Need” újabb kifejezetten melankolikus alkotás megható akusztikusgitár-akkordokkal, sűrű melotronfüggönyökkel és elképesztő, rendkívül érzelmes éneklésű Mikaellel. A „Death Whispered A Lullaby” – amelyet Wilson írt, így nem meglepő, hogy időnként stílusában rokon a Porcupine Tree-vel – rejtélyes gitármotívummal nyílik, miközben Mikael éneke tovább építi az általános misztikus hangulatot. A csodálatos gitár–billentyű harmóniák és a kifinomult akusztikus finomságok minden old school prog tisztelőjének tetszeni fognak. A bravúros gitárimprovizáció emlékeztet a zenekar egyes tagjainak irigylésre méltó technikai képességeire, bár el kell ismerni, hogy a „Damnation” két fő sztárja mindenekelőtt Åkerfeldt és vendége, Wilson volt.
A „Closure” jéghideg hangulatot hordoz, a megrázó énekdallamok és az elágazó akusztikusgitár-futamok jóvoltából. Ezúttal Martin Lopez él a dobok mögött rendesen, miközben egy komor gitárvariáció gondoskodik az album egyik ritka, kissé ütősebb pillanatáról. Később egy hátborzongató hangszerelés kerül előtérbe, amely úgy szól, mintha egyenesen a pokol mélyéről érkezne. A „Hope Leaves” romantikus és kissé nosztalgikus akusztikus ballada, amely csodálatos ambient kontrasztot ad, még ha ismét egy kifejezetten melankolikus alkotásról van is szó, beletörődő szöveggel. Wilson ambient pecsétje tehát minden lépésnél érezhető.
A „To Rid The Disease”, amely kivételes énekbeli kontrasztokkal büszkélkedik, a „Damnation” egyik atmoszferikus csúcspontja, főként az emelkedő refrén miatt, amelynek közepén ismét a melotron uralkodik el. Különösen lenyűgöző az epikus záró rész, amely időnként a King Crimsonra emlékeztet. Itt beszélhetünk akár Mikael és Steven későbbi közös projektjének, a Storm Corrosionnek valamiféle prototípusáról, valamint néhány jövőbeli, progrockos Opeth-eredmény csírájáról is. Az „Ending Credits” rövidebb instrumentális szám temperamentumos basszusvonalakkal, flamencoritmussal, az akusztikus gitáron megszólaló hatalmas melotronhullámokkal és bravúros gitárimprovizációval, amitől minden virtuozitást és finomságot egyszerre kedvelő rajongó megnyalja majd a száját. A minimalista fűszerezésű „Weakness” remek lezárása ennek a fantasztikus albumnak, a gitáreffektek érdekes használatával, amellyel az Opeth fokozza a feszült hangulatot, miközben Mikael ezúttal időnként vokódert is használ az éneklésnél.
A „Damnation” radikális, mégis rendkívül sikeres szakítást jelentett az Opeth addigi stílusával, hiszen Åkerfeldt ambiciózus csapatát egy időre egyenesen a progresszív rock világába lőtte ki. Az albumnak a fenomenális produkció mellett az is előnyére válik, hogy nem tolakodó, különösen a hosszát illetően, hiszen csak egy hajszállal lépte túl azt az időkorlátot, amelyet a hetvenes évek progrockerei számára a nagylemezek jelentettek.
Az Opeth rajongótábora ettől a radikális lépéstől – ahogy várható volt – kettészakadt, így az album fogadtatása rendkívül sokszínű volt. A nyitottabb gondolkodású metalosok lelkesek voltak, hogy a művészileg folyamatosan fejlődő zenekar valami újat próbált ki, míg a keményfejűbbek dühöngtek az új stílus miatt, amelyet semmiképp sem tudtak megérteni, nemhogy átérezni. Éppen az utóbbiak miatt nem akart az Opeth újabb hasonlóan radikális stílusváltást kockáztatni, ezért a következő stúdiómunkán, a „Ghost Reveries” lemezen inkább a ‘középutat’ választotta, vagyis a progresszív death metalt egy-egy progrockos pillanattal. Szerencsére ez csak ideiglenes kompromisszum volt a progresszív rockhoz való újabb, rendkívül sikeres visszatérés előtt, amely 2011-ben, a „Heritage” albummal valósult meg.
Felállás
Mikael Åkerfeldt – ének, gitár
Peter Lindgren – gitár (1–7)
Martin Mendez – basszusgitár (1–7)
Martin Lopez – dobok, ütőhangszerek (1–7)
VENDÉGZENÉSZ:
Steven Wilson (Porcupine Tree) – billentyűk, zongora, melotron, vokál, keverés, produkció
Produkció
Opeth és Steven Wilson
Számlista
1. Windowpane (7:44)
2. In My Time Of Need (5:49)
3. Death Whispered A Lullaby (5:49)
4. Closure (5:15)
5. Hope Leaves (4:30)
6. To Rid The Disease (6:21)
7. Ending Credits (3:39)
8. Weakness (4:08)
