Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Soto, Jeff Scott
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 49:35
Értékelés: 4/5
Jeff Scott Soto ötödik szólóstúdióalbumával, a „Damage Control”-lal tér vissza, amellyel tovább dokumentálja művészi kifejezésmódjának érését. Jeff Scott Sotónál 2012-ben nem érdemes művészi korszakváltásra számítani. Sőt. Nem is kívánatos. Bársonyos, az AOR műfajához tökéletes énekhangja és festői színgazdagsága végigkíséri a számos előadó albumát, amelyeken Jeff közreműködött. Legismertebb persze Yngwie J. Malmsteen első két albumán nyújtott teljesítményéről, a svéd melodikus hard rock Talisman tagságáról 1990-től a zenekar 2007-es megszűnéséig, a németek Blackmore-jával, Axel Rudi Pell-lel való együttműködéséről, valamint arról, hogy 2006 és 2007 között a Journey koncertjein vállalt énekesi szolgálatot! Ha mindezt összeadjuk, egyre világosabb, hogy Sotót a karrierje során többnyire az öreg kontinens felé húzta a sors. Az új albumra többek között két olyan nevet is megnyert, akik kiemelkednek a közreműködő európaiak sorából: Jamie Borgert (Talisman) dobon és Nalle Paehlssont (Treat, Therion) basszusgitáron. Régi cimborák és nagyon megbízható társak,
és a puerto ricói gyökerű énekes nem adja fel! Az új albumon szólókarrierje elejéhez tér vissza. Az új lemez gondosan átitatott dallamos tömörséggel, de nyersebb produkcióval készült, amellyel Soto az élő, közvetlen hatást akarta kiemelni, dallamosságában és vibrálásában pedig a Talismannel közösen alkotott művek felé hajlik. Igen. Európai, vagy inkább mondjuk úgy: skandinávosan csengő melodikus rockalbum. A közreműködők végtelen listája ellenére – akik erős csomagban az USA-ból is érkeztek, a legcsengőbb nevekkel, mint Dave Meniketti (Y&T) gitáron, Mike Vanderhule (Y&T) dobon, Casey Grillo (Kamelot) dobon és Joel Hoekstra (Night Ranger) gitáron – az album megőrzi európai – skandináv jellegét!
Természetesen a „Damage Control”-on minden annak van alárendelve, hogy Soto énekes kifejezőereje a lehető legragyogóbb formájában érvényesülhessen. Soto, aki afféle parázsló, zamatos változata a fiatalabb Toby Hitchcocknak (Pride Of Lions, szóló), csakhogy Soto vérében van a soulelemeken belüli rendkívüli improvizációs érzék is, az új albumon nem fullad ki, nem veszít a lendületből, az ütőerőről nem is beszélve. Az énekes ismét féktelenül mutogatja gazdag, a bölcsőtől kapott adottságokból álló, festői arzenálját, egyedülálló vokális interpretációját, és ezzel az éneklés minden egyes pontján uralkodik. Soto ismét sikeresen meggyőz az albumon karizmatikus, felismerhető, varázslatosan finom érzékével a hangulat fokozatos építéséhez, amely lassan nő a versszaktól a refrénig, majd egy szempillantás alatt a bőr alá mászik a fülbemászó refrénekben kidolgozott dallamokkal. Különösen akkor, amikor a vezetőénekhez mesteri felszereltség társul, és az énekharmóniák vibráló palettája bőségesen támogatja, elmélyítve az album megragadott hangulati állapotainak dinamikai kontrasztjait. Mindezeket a jellemzőket követeli magának minden igazi rajongó, aki szereti Jeff Scott Soto termetét és hangját. Az énekes pedig most is mindezt tárt tenyéren kínálja.
Az album, amely a stúdióban megragadta a hangspektrum élettel teli képének ragadozó érzetét, a dalokban többé-kevésbé egyértelműen a klasszikus melodikus vonalat hangsúlyozza, közelítve a vezető dallam európai felfogásához. A riffelés persze hangsúlyos, és az album roskadozik a gazdag gitárjátéktól. A szólók úgy vannak vezetve, hogy ne törjék meg azt a kompakt formát, amelyben a himnuszos hatású nagy dallamok kibontakoznak, hanem úgy állnak, hogy a himnuszos hatást (a közbeeső hangszeres „felpörgetéssel”) legfeljebb jutalmazzák.
A rengeteg megtett kilométer, a tapasztalat és persze a született tehetség mellett Sotónak alig marad mozgástere, hogy bármi félremenjen, amikor egy szólóstúdióalbumot épít fel. Így van ez most is. Meglepetések nincsenek, kitérők nincsenek, újdonságok nincsenek. Csak a művészi érettség megerősítése egy újabb gyönyörű, klasszikusan formált melodikus rockalbummal, amelyet a dallamos ütősség fertőző kombinációja feszít, kifejezésbeli sallangok vagy félkész dalokkal való etetés nélkül, amelyek a hallgató idejét (és az albumba fektetett pénzét) rabolnák el. Ez pedig az a terep, ahol Soto énekben a legerősebb. És neki ez elég. Reméljük, hogy a fickó kiváló énekformájában összeszed egy kísérőcsapatot, és minél előbb új európai turnéra indul!
Felállás
Jeff Scott Soto – ének
Gary Schutt – gitár
Jorge Salan – gitár
Diego Armelin – gitár
Rodrigo Armelin – gitár
Joel Hoekstra – gitár
Emo Markov – gitár
Dave Meniketti – gitár
Peter Pac Söderström – gitár
Alex Llorens – gitár
Roger Benet – gitár
Leo Mancini – gitár
Fernando Mainer – basszusgitár
Nalle Påhlsson – basszusgitár
Henrique Baboom – basszusgitár
Fabio Ribiero – billentyűk
Ulf Wahlberg – billentyűk
BJ (Luis Paulo Almeida Jr) – billentyűk
Edu Cominato – dob
Carlos Exposito – dob
Casey Grillo – dob
Mike Vanderhule – dob
Jamie Borger – dob
Joey Soto – dob
Számlista
1. Give A Little More
2. Damage Control
3. Look Inside Your Heart
4. Die A Little
5. If I Never Let Her Go
6. Tears That I Cry
7. BonaFide
8. Krazy World
9. How To Love Again
10. AfterWorld
11. NeverEnding War
