Előadó: Halford
Kiadó: Metal-Is Records
Megjelenés: 2002
Na szóval. Most már kimondhatom: Rob addig kuksolt a Judas Priestnél, amíg a heavy metal „élt” (hogy meddig élt a heavy metal, és mikor kellett volna a Judas Priestnek hasta la vistát mondani, azt egyedül Rob tudta), aztán a Fighttal elkezdte keverni az akkori trendeket a saját zenei felfogásával. Később ugyanezzel a hozzáállással folytatta a Two projektben, és amikor már úgy tűnt, a fickó nyugdíjba vonul, két évvel ezelőtt felrázta a zenei életet a feltámadással („Resurrection”). Ezzel az albummal tényleg újjáéledt, és pontosan azt hozta, amit 1990 után a Judas Priesttől várni lehetett. Logikus következmény, hogy nemcsak a „Priest-rajongókat”, hanem a metalzenei univerzum szélesebb közönségét is a hetedik mennybe repítette.
Rendben is van ez így, azt csinálja, amit a szíve diktál. De vajon ezúttal is őszinte volt önmagához? Amit Halford most a „Crucible”-lel elénk tesz, az pontosan az, amit a Fighttal és a Twóval művelt. Megint összezavarta a kristálytiszta vizet. A Priest utáni pályáján ráadásul minden zenei elkanyarodása gyanúsan egybeesik azzal, hogy rácuppan a meglévő trendekre (gondoljunk csak a Rob-féle industrialra és az ottani vokálra). Ezért nem hiszem el, hogy Rob mostani kalandja őszinte, és hogy nem egyszerűen azt másolja, amit manapság, éppen ebben a pillanatban „modernnek” hívnak.
Tehát töredezett riffek. A zene sehogy sem akar szárnyalni. A „Crucible” című dal jellemzi az egész lemezt. Az egyetlen fényes pont a „One Will” és a „Betrayal”. Csak itt halljuk az igazi Rob Halfordot. A „Handing Out Bullets” remekül indul, igazi thrash-támadás, de az éneklés csúnyán lerontja. A többi egy lyukas garast sem ér. A bácsi Halford megint ismeretlen irányba indult, és az ördög tudja, mikor sújt le újra valami „Resurrection”-nel. Ha egyáltalán még valaha.
Mi az istent kísérletezel a hangoddal, Rob? A lemez több mint felét elcseszted vele. A srácok úgy tolják, ahogy kéred és parancsolod, nagyon jól tolják, te meg „puhán” énekelsz. Igaz, a többi dal is, a „Heretic”, a „Golgotha”, a „Crystal”, a „Hearts Of Darkness”… a teljes csapat sajátos kalandja. Túl sok új zenekar van, amely ebben hiteles. Amit Rob akart, az a pillanatnyi trendek másolása, és emiatt jókora távolság keletkezett közte és az elődje között. Az új Halford mindenkinek kóstolót érdemel, aki nem terhelte meg magát a „Priest-es” örökséggel. Akik viszont tudják, milyen hangot hoz ki magából Halford, és azt is, mit jelent az igazi Halford, azoknak ez biztosan nem lesz igazi élvezet.
A produkció egyébként tökéletes (a producer Roy Z). Pontosan azt kapjuk, amit egy zenekartól csak kívánhatunk: nem agyonpolírozott, teli, élő hangzást. Sajnos ez nem elég.
A limitált kiadáson két bónuszdal található, amelyeket egy cseppet sem hiányolnék. A „She” balladás, álmos groove-os ritmusra épül, az előtérben megint Rob „normális” hangja. Vagyis ezen sem érezni az igazi, „resurrection”-es Robot. A „Fugitive” újabb teljes csőd, nem érdemel több szót. Szuper, megint egy költői kérdés előtt állunk: „Quo Vadis Halford?”
Felállás
Rob Halford – ének
Pat Lachman – gitár
Mike Chlasciak – gitár
Ray Riendeau – basszusgitár
Bobby Jarzombek – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Ed Roth – billentyűs hangszerek
Produkció
Roy Z & Ritchie Podolor
Számlista
1. Park Manor [instrumentális]
2. Crucible
3. One Will
4. Betrayal
5. Handing Out Bullets
6. Hearts of Darkness
7. Crystal
8. Heretic
9. Golgotha
10. Wrath of God
11. Weaving Sorrow
12. Sun
13. Trail of Tears
14. She*
15. Fugitive*
*… bónuszdal
Az album hossza: 56:35
