Szerző: Rok Klemše
Előadó: Black Sabbath
Megjelenés: 1980
Black Sabbath… zenei intézmény. Kultusz a szó legigazibb értelmében. Az első igazi heavy metal banda (legalábbis az általános vélekedés szerint, a hatások tengerét most hagyjuk egy kicsit pihenni). Az első lemezük, a Black Sabbath a rockzene egyik legnagyobb mérföldkövének számít. 1970. február 13-án megváltoztatta a zenetörténetet. Ki ne ismerné a zseniális gitáros, Tony Iommi sötét, doomos riffjeit és a heavy metal keresztapja, Ozzy „Madman” Osbourne különleges, utánozhatatlan hangját? Költői kérdés ide vagy oda, valószínűleg nem sokan vannak.
A Black Sabbath tehát Ozzyval az élen csaknem 40 éve kezdte írni a történelmet. Az 1975-ben megjelent Sabotage-ig bezárólag a csúcson voltak, egyetlen rossz kiadvány nélkül. Aztán jött egy ötéves válságos időszak, ami végül Ozzy távozásához vezetett.
Sokan a Black Sabbath halálát látták Ozzy kiválásában, de Iommi talált valakit, aki méltó pótlás. Ozzy helyét több mint sikeresen töltötte be a korábbi Rainbow-frontember, Ronnie James Dio („a rock and roll kis királya”), akit ma is a hard rock/heavy metal műfaj egyik legjobb énekeseként tartanak számon. Dio új életet lehelt a zenekarba. Igaz, hogy eltűnt az a doomos hangzás, amely a korai időszakot meghatározta, és amelyhez Ozzy nagyban hozzájárult, de Dio teljesen új dimenziót ad a bandának. A Heaven and Hell igazi heavy metal tarolás! A Black Sabbath a Heaven and Hell lemezen pályafutása során először tényleg elengedte a blues gyökereket, amelyek az Ozzy-éra alatt uralkodtak. Na jó, hazudok, de erről egy kicsit később. A Black Sabbath szóval a Heaven and Hell-lel az igazi heavy metal, sőt helyenként a progresszív rock vizeire evezett. Ebben a legtöbbet éppen Dio fantasztikus, operai énekstílusa segített. Ennek ellenére Iommi, Butler és Ward játékstílusa nem változott drasztikusan. Bár Iommi valószínűleg épp ezen a lemezen hozta ki magából pályafutása legjobb riffjeit és szólóit, a gitár, a basszus és a dob hangzása még mindig felismerhető. A banda viszont a Children of the Grave óta nem szólt ilyen frissen és egységesen! Ebben biztosan szerepe volt Dionak, aki új adag inspirációt és új irányt hozott a Sabotage utáni keresgélésbe.
Dio nemcsak a zenei oldalt fújta át az új széllel, döntő módon hozzájárult a Black Sabbath új szövegírói stílusához is. Dio, Ozzyval ellentétben, igazi költő: az albumra valóban gyönyörű költészetet írt, és olyan témákhoz nyúlt, mint a fantázia, a romantika és a líraiság, amelyek korábban szinte alig voltak jelen a szövegekben. Éppen itt találnak majd csontot rágcsálni az Ozzy utáni Black Sabbath kritikusai. A Heaven and Hell-en ugyanis már nem találni azt a baljós, sötét hangot, amiről a Black Sabbath annyira híres. De távolról sem mondhatnánk rossznak a szövegeket, épp ellenkezőleg, csak hát teljesen más témákkal foglalkoznak, mint az első lemezeké.
Az albumot a dinamikus, ütős Neon Knights nyitja; gyors, heavy nyitódal, amely a kézenfekvő megoldást választja, mégis kiváló. A Black Sabbath 1980-ban még igencsak élt! Iommi fantasztikus, végig visszatérő vezérmotívuma és Dio fenomenális éneke már a lemez első perceiben bizonyítja, hogy ők ketten a siker receptje.
A Children of the Sea-vel a lemez epikusabb, misztikusabb hangulatot kap, amihez kétségkívül hozzájárul a gyönyörű akusztikus intró, amely szerintem a mai napig az egyik legjobb ilyen intró a metalban! A szám elsősorban Dio hihetetlen dallamára épül, az intró után pedig brutális power chord-fűrészelésbe robban. Iommi dallamos fillekkel és egy a Black Sabbathtól szokatlan, de kiváló szólóval brillírozik. A Black Sabbath egyik legjobb száma! „It’s never never never coming back, look out!”
A cikk elején említettem, hogy nem voltam teljesen őszinte, amikor azt mondtam, hogy a Black Sabbath a Heaven and Hell-en teljesen lerázta a blues gyökereket, és ez erősen érződik a közepes tempójú, bluesos Lady Evil-en. A szám újra remek Iommi-fillekkel és Butler basszusának kiváló groove-jával szolgál. Az egészet egy fülbemászó refrén támasztja meg, amely úgy elvarázsol, mint a szövegben megénekelt gonosz hölgy. A pontot az i-re egy érdekes, wah pedállal játszott szóló teszi fel.
A szó legigazibb értelmében vett epikussággal csap le a címadó Heaven and Hell. Egyértelműen a lemez egyik csúcspontja, egyben a leghosszabb száma. Ütős, heavy dal sok tempó- és ritmusváltással, amelyet vágtázó basszusgitár támaszt alá, ez pedig kicsit Harris Maiden-vágtáira emlékeztet. Ha Dio eddig nem győzött meg, ezzel a számmal könnyedén levesz a lábadról; igazi heavy metal a legjobb formájában. Minden a helyén van, minden hang tökéletesen szól, a szóló megint remek, delay effekttel, Dio pedig a szóló után sorról sorra ontott sorokkal sok énekest megszégyenítene. A klimatikus csúcspontot a klasszikus gitáros zárlat nyugtatja le. Mágikus!
A Wishing Well újabb fülbemászó, „straight-in-the-face” rocker. Tudom, hogy ismételgetem magam, de ha nincs mit mást mondani… Dio kiváló 🙂 Itt is van dinamikus basszusvonal és akusztikus gitárok, amelyeket elnyom a torzított villanygitár.
Die Young… nekem személyesen a legkedvesebb Black Sabbath-szám egyáltalán. A kissé morbid cím ellenére a carpe diem optimista üzenetét hordozó dal. Olyan szám, amely újra és újra feltölt pozitivizmussal és adrenalinnal. Bár a billentyűs bevezetővel kicsit „cheesy”, a kitörés, ami utána jön, több mint igazolja a hírnevét, hogy a Black Sabbath egyik leginkább elhanyagolt száma. Egyike azon keveseknek, amelyeket újra és újra végighallgatnék (épp most megy harmadszor egymás után, hehe). „So live for today, for tomorrow never comes!” Ha Dio ezzel a számmal sem győz meg… kőből vagy. Hehe.
A Walk Away valószínűleg a lemez „leggyengébb” száma, mert popkislemezt akartak vele írni, ami közelebb viszi őket a tömegekhez. Mégis fényévekkel jobb az elkoptatott Changes-nél vagy az Am I Going Insane?-nél.
A Lonely is the Word állítólag Iommi egyik kedvenc száma, és lemezzáróként megfelelő. Ez az álmodozó, bluesos dal, legalábbis nekem, nincs az első számok szintjén, de még mindig nagyon szilárd szám, érdekes gitárvonalakkal és betétekkel.
Amikor belekezdtem ennek a kritikának a megírásába, még nem voltam teljesen biztos benne, hogyan zárjam. Most már kétséget kizáróan állíthatom, hogy a Heaven and Hell a Black Sabbath egyik legjobb kiadványa, nekem személyesen egyenesen a kedvencem. Ozzy kétségkívül „the voice of” Black Sabbath, ahogy Bruce Dickinson mindig is az Iron Maiden első hegedűse volt, de szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy Dio messze lehagyja őt. Hangszeres szempontból is egyszerűen hihetetlen ez a lemez. Iommi a távoli 1980-ban a felsőbbrendű gitáros bűvészkedéseivel megelőzte a korát, Butler és Ward pedig nagyon összeszokott ritmusszekciót alkotott.
A Heaven and Hell ismét a heavy metal királyok trónjára ültette a Black Sabbathot. Nemsokára pedig mi, kicsit fiatalabbak is végre megélhetjük Diót a Black Sabbathtal élőben. Na jó… a Heaven and Hell-lel.
Felállás
Ronnie James Dio – ének
Tony Iommi – gitár
Terrance „Geezer” Butler – basszusgitár
Bill Ward – dob
Produkció
Martin Birch
Számlista
1. Neon Knights
2. Children Of The Sea
3. Lady Evil
4. Heaven And Hell
5. Wishing Well
6. Die Young
7. Walk Away
8. Lonely Is The Word
