Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Crimson Glory
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 1986
Értékelés: 4/5
A Crimson Glory a kollektív emlékezetből már rég kihunyt, a gondolkodó metalrajongók közt azonban soha el nem felejtett floridai csoda, és úgy tűnik, örökre azon obskúrus, mégis kultikus bandák egyikeként marad meg, amelyek mindent elérhettek volna, ami csak elérhető volt, a kereskedelmi áttörés előtt mégis elfogyott a szuflájuk a zenekaron belüli rossz döntések miatt. Ezeknek a meggondolatlan lépéseknek az lett a vége, hogy a csapat ma már csak papíron létezik, az újraegyesülési kísérletek pedig mind kudarcba fulladtak. Ettől függetlenül kultstátusza a progresszív rockzene panteonjában, pontosabban a klasszikus és a progresszív metal legjobbjai között biztosított. Ezt elsősorban a kiváló bemutatkozó lemeznek köszönheti, amelyről ez a kritika szól, valamint a következő albumnak, a „Transcendence” (1988) című mestermunkának.
A Crimson Glory legfőbb ismérve az 80-as évek második felében – és ez sokban hozzájárult a kultstátuszához abban az időszakban, amikor hemzsegtek az egymáshoz hangzásban és imázsban úgy hasonlító metalzenekarok, mint egyik tojás a másikhoz – a saját, összetéveszthetetlen arculata volt, amely messziről megkülönböztette őket a zenei rokonaiktól. Az akkori metalbandák többsége a valós világ nyűgeiből, rémtörténetekből vagy fantasyből merített ihletet, a Crimson Glory zenéjét és szövegeinek nagy részét viszont a sci-fi világa is megtermékenyítette, és ez korántsem volt az egyetlen különlegességük.
A futurisztikus és transzcendentális dolgok iránti rajongást a szokatlan, teátrális imázsuk is tükrözte, amitől már a külsejükre nézve is különcöknek látszottak: a tagok eredetileg mind ezüst fémmaszkot viseltek, mégpedig folyamatosan, a koncerteken éppúgy, mint a nyilvánosság előtt és a hivatalos fotókon. Pályájuk elején még az egész arcot eltakaró maszkot hordtak (a melegre való tekintettel hamarosan átalakították őket, később pedig teljesen el is hagyták), kivétel csak a karizmatikus énekes, Midnight (valódi nevén John Patrick McDonald Jr.) volt, akinek a maszkja az éneklés miatt az arc felét fedte.
A misztikus Midnight volt egyúttal minden sikerük fő tényezője és a zenekar motorja. Rendkívüli hangterjedelme és operettes hangszíne számos párhuzamot mutatott Geoff Tate-tel, a jóval sikeresebb és ismertebb Queensryche befolyásos énekesével. A Crimson Glory hangzását a legtöbben leginkább az ő zenei kifejezésmódjukkal, főleg a korai időszakukkal kötik össze. Az említett vokális hasonlóságon, a klasszikus heavy metalban gyökerező közös alapokon és azon kívül, hogy mindkét zenekar lemezről lemezre érezhetően változtatott a hangzásán, és idővel egy-egy kiadvánnyal teljesen elidegenítette a hűséges rajongókat, kevés közös pont van bennük. Párhuzamok találhatók a korai Fates Warninggal is, bár szerintem egyikük sem éri el azt az intenzív, hiperkinetikus energiát, amely a Crimson Glory alkotásaiból árad.
Az azonos című bemutatkozó lemezen a Crimson Glory energikus, klasszikus iskolás heavy metal csapatként mutatkozott be. Ezt elsősorban Jon Drenning és Ben Jackson kitűnő kettős gitártámadása testesítette meg, ők a remek terchármonizálások és az álomszerű szólók keresztapái. Dana Burnell masszív, mégis változatos dobolása támasztotta alá, Midnight szuperszonikus éneke pedig a misztikus hangulatok teremtésében még egy lépéssel feljebb vitte az egészet. A végig változatos szerzemények, amelyekben az epikus dallamosság és a feltöltött ritmikai erő összefonódik, nem puszta acélos, régi iskolás menetelések, a színpadiasságból sem spórolnak. Ez leginkább Midnight kiemelkedő énekteljesítményéből árad, akár a hangfalat áttörő magas hangokról van szó, akár az alacsonyabb, gyakran agresszív részekről, amelyek misztikával átitatott történeteket mesélnek el.
A korai, klasszikus metalos Crimson Glory-stílus tipikus képviselője már a nyitó „Valhalla” és a „Dragon Lady”, amelyeket ütős, de dallamos futamok, szellemes szólók és a két gitáros közti terchármónia-váltások jellemeznek. Midnight eközben páratlan hangterjedelmét bemutatva igazolja, hogy a metal egyik legjobb énekese. A zenekar először a „Heart Of Steel”-lel nyitja meg a progresszív metal jövőjére néző ablakot: nyugodt akusztikus bevezetője van, amelyet az akusztikus gitár és egy drámai énekteljesítmény tesz emlékezetessé. A szaftos riff berobbanása után elkerülhetetlen epikus refrén következik, amely a átható dobáttörések, közbeékelt terchármóniák és szólók révén gyorsan beleég a fülbe. Jön az epikus „Azrael”, a lemez legjobb dalának pokoli esélyese, amely még több ambiens kifinomultságot mutat, és ez a következő albumon, a „Transcendence”-en bontakozik majd ki igazán. A kiváló terchármóniák remekül olvadnak össze Midnight drámai vokális kitöréseivel és a dobsorozatokkal.
A brutális, szinte speed metalos beállítottságú „Mayday” elég sok thrashes felhangot tartalmaz a kétlábdob bőséges használata révén, Midnight énekét pedig egyszerűen hallani kell, hogy az ember elhiggye a hangterjedelmének szélességét. A „Queen Of The Masquerade”, amelyet akár a prog metal felé tett nagyobb lépésnek is lehetne nevezni, nagy kontrasztot teremt: lassabb vizekre evező szerzemény, szinte hard rockos riffel. Miközben a hátborzongatóan titokzatos ének egy álarcos, feketébe öltözött hölgy történetét szövi, a háttérben Drenning dallamos futamai szólnak, amelyeket idővel Johnson segítségével terchármóniás díszítések is gazdagítanak. Az „Angels Of War” a klasszikus metal legjobb fajtájának újabb nagyszerű bemutatója, amely ismét szépen bizonyítja, mennyire fontos, gyakorlatilag pótolhatatlan volt Midnight ennek a zenekarnak.
Ahogy brit unokatestvéreik, az Iron Maiden is szívesen tette, a Crimson Glory is drámai eposszal, a „Lost Reflection”-nel zárja a lemezt, ami valószínűleg a legjobb darab az albumon. Kifinomult akusztikusgitár-futamaival, szintetizátoros zenekari hangszerelésével, melankolikus-teátrális énekteljesítményével, hirtelen dühkitörésével, az elektromos gitárok agresszív betöréseivel és a melankolikus lezárásra való visszatérésével tágra nyitja az ablakot a következő korszakra, vagyis a progresszív metalos fejezetre.
A „Crimson Glory” kiváló debütálás, amelyből kicsattan egy kihívásokra és bizonyításra éhes fiatal zenekar rendkívüli ambíciója és energikus hiperhajtóereje. Magas színvonala ellenére nem jelent kiemelkedő csúcsot a klasszikus heavy metal és a prog metal történetében, hiszen elég sokat köszönhet a metal összes atyjának (elsősorban az Iron Maidennek), ám e két műfaj és az olyan bandák rajongóinak, mint a Judas Priest, az Iron Maiden, a Queensryche és a Fates Warning, kihagyhatatlan. Hozzájárulása a progresszív metal fejlődéséhez ma is vitathatatlan, és emlékeztet egy mára obskúrussá vált zenekar létezésére, amely valaha felvehette a versenyt a maga korának legjobbjaival. A Crimson Glory a következő albumig, a „Transcendence”-ig nagyot fejlődött, és megalkotta egyetlen mestermunkáját, a prog metal klasszikusát, amely a metalzene 80-as évekbeli csúcsainak egyikét testesíti meg – utána pedig egykori nagyságuk szomorú hanyatlása következett.
Felállás
Midnight – ének
Jon Drenning – szólógitár
Ben Jackson – ritmusgitár
Jeff Lords – basszusgitár
Dana Burnell – dobok
Produkció
Dan Johnson
Számlista
1. Valhalla (3:46)
2. Dragon lady (4:21)
3. Heart of steel (6:07)
4. Azrael (5:42)
5. Mayday (2:59)
6. Queen of the masquerade (5:27)
7. Angels of war (5:23)
8. Lost reflection (4:43)
Az album játékideje: 38:53
