Előadó: Morse, Neal
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 2.5/5
Neal Morse multiinstrumentalista utolsó három szólólemezének felvételei közben az állandó stúdiós kísérőzenekar tagjai azzal ütötték agyon az unalmat, hogy a kedvenc feldolgozásaikat játszották el különböző dalokból. Neal Morse mellett a Cover to Cover jam-album megszületésének fő bűnösei a nélkülözhetetlen és szuperproduktív dobos, Mike Portnoy, valamint a basszusgitáros Randy George. Az érintett dalok viszont mélyen hatottak magukra a zenészekre is: abba, akik ma, és abba, amit ma jelentenek a zeneiparban. Ha közelebb áll hozzád Neal Morse, valószínűleg rögtön felismered majd, hogy az album dalai már megtalálhatók voltak bónuszanyagként Morse két legutóbbi lemezén, a Testimonyn és a One-on.
Eddig a pontig nekem személy szerint minden világos, azt viszont nem értem, miért kell a már megjelent anyagot önálló albumként is kiadni. Neal Morse hűséges követői (megj.: magamat is egyértelműen közéjük sorolom) valószínűleg már amúgy is ott őrzik a bónuszanyagot a polcukon. Még kisebb az esélye, hogy bármelyik Morse-rajongó a prog-munkái és a vallásos kirándulásai mellett még egy csomó klasszikus rockfeldolgozást is a gyűjteményébe kívánna.
A húzást többféleképpen is lehet magyarázni. Bár egyfelől nyilvánvalóan „cash-in” termékről van szó, másfelől az album nincs feltüntetve Neal egyik mellékprojektjeként sem, egyszerűen a Morse, Portnoy és George nevek szerepelnek rajta. Még furcsább, hogy a bevezető szavakat az albumhoz Portnoy írta, Morse hivatalos oldalán pedig ráadásul egyáltalán nem találni utalást erre a lemezre. A dolgot tehát kétféleképpen lehet értelmezni: vagy egyszerűen Mike Portnoy ötletéről van szó, vagy az InsideOut kiadó marketingfogásáról. Nekem személy szerint az utóbbi tűnik a legvalószínűbbnek.
De hagyjuk a apróságokat, és inkább foglalkozzunk a zenével. Szóljon az magáért, és ha mást nem, azt az album bizonyítja, hogy a srácok bármit képesek lejátszani. Az sem kevés!
Külön dicséretet érdemel Neal Morse, aki az énekhangjával egyaránt képes Bowie-t, McCartney-t vagy akár Bonót is megidézni. A szuperproduktív Mike Portnoy pedig egy-egy pillanatban egészen szégyentelenül megmutatja az énekesi képességeit is. Ami engem Morse utolsó szólólemezeiben a legjobban zavar azóta, hogy elhagyta a Spock`s Beard-ot, az az, hogy hangzásban, főleg az ének terén nagyon hasonlítanak egymásra – ezt a most előttünk álló Cover to Cover-ről viszont nem mondhatom el.
Az összes feldolgozás nagyjából, és nagyon közel az eredetihez szól, az egyetlen kivétel az U2 Where The Streets Have No Name-je, amelynek az intrója kissé késleltetett. Teljesen természetes, hogy néhány dal jobban sikerült, mások kevésbé. Az egyes dalok megítélésében persze a legnagyobb szerepet a személyes ízlés játssza. Mivel zeneileg magamat valamiféle eklektikusnak tartom, nálam nincs igazi „kedvenc” szám. Így számomra az album inkább olyasmi, amit a munkahelyemen mindennap hallgatott rádióban szívesen meghallgatnék, nem pedig olyasmi, amit rendszeresen pörgetnék otthon. Ahogy Fish Songs from the Mirror című lemeze a több mint 13 évvel ezelőttről, ez az album is alapvetően tetszik. Már a dalválasztásban is rengeteg változatosság van, például Morse új értelmet ad McCartney Maybe I’m Amazed című dalának, és George Harrison What Is Life-jának is. Mindkettő varázslatos, és semmi köze a két korábban már megjelent feldolgozáshoz, amelyet Neal évekkel ezelőtt vett fel és adott ki az anyazenekarával, a Spock`s Beard-dal a Beware Of Darkness albumon.
Természetesen, mint minden desszert, a legjobb a végén jön, mégpedig a The Moody Blues Tuesday Afternoon-feldolgozásával, amely logikusan, szervesen torkollik a Blind Faith-féle Find My Way Back Home szentimentális lecsengésébe. Az sem meglepő, ha megnézzük a sorrendet és a kiadási évszámokat, hogy éppen ez a két dal került az elsők közé a már a kezdő 2003-as évben kiadott feldolgozások sorában.
Mint mondtam, a Cover to Cover gyűjtemény egy sor érdekességet tartalmaz. Az egyetlen dolog, ami még mindig nem hagy nyugodni: „Ki vágyott és várt valójában egy ilyen albumra?” Még jó, hogy az albumot „Special price” jelzéssel árulják, különben tényleg azt gondolhatná az ember, hogy az egész csak marketingfogás. Köszi.
Felállás
Neal Morse – ének és minden más
Randy George – basszusgitár
Mike Portnoy – dobok
Számlista
2005 Sessions:
1. Pleasant Valley Sunday (4:44),
2. Badge (2:51),
3. Maybe I’m Amazed (4:03),
4. Where Do The Children Play (4:40),
5. I’m The Man (4:05),
6. Feeling Stronger Everyday (5:39),
7. Rock And Roll Suicide (3:28),
2004 One Sessions:
8. Where The Streets Have No Name (5:47),
9. Day After Day (3:26),
10. What Is Life? (4:28),
11. I’m Free/Sparks (6:36),
2003 Testimony Sessions:
12. Tuesday Afternoon (6:32),
13. Find My Way Back Home (6:49)
Album hossza: 63:08
