Előadó: Sheehan, Billy
Kiadó: Favored Nations
Megjelenés: 2005
Értékelés: 4/5
Felejtsd el mindazt, amit Billy Sheehan a Talasszal, a Mr. Biggel vagy David Lee Rothtal csinált! A lemez messze áll attól a fusion rocktól, amit Billy jelenleg a Niacinnel „nyom”. Amit a fickó a második szólóalbumával kínál, az egy tiszta telitalálat. Hogyan lehet manapság úgy piacra dobni egy albumot, hogy mindenízében más legyen? Hogy friss, funkosan kísérletező, és közben úgy van összerakva, hogy mindig élvezet hallgatni? Kérdezd Billy Sheehant, aki kétségkívül a basszusgitár mai Steve Vaija. Az ő stílusa gyökeresen befolyásolta a basszusgitározás fejlődését, sőt a hangszer fejlettebb változatait gyártó zeneipart is.
A pasas zseni, egy zenei szörnyeteg. Mindent ő játszott fel, kivéve a dobokat (Ray Luzier), a programozó varázsló Simone Sello pedig szorgosan gondoskodott a rendkívül tetszetős samplekről, amelyek Billy Sheehan zenei kifejezésmódját töltik ki. Szem előtt kell tartani, hogy Sheehan esetében a dolgok a feje tetejére vannak állítva. A fickó lefűrészelte a gitárriffeket és a billentyűs vonalakat, amelyek vázként, alapként szolgálnak egy masszívan élő hangfüggönyhöz. Ebbe szőtte bele a basszusgitározás minden mesterségbeli tudását. Hogy a ritmusfront állandóan a középpontban van, az magától értetődő. Slide-ból és tapping harmóniákból is van bőven, ráadásul a fickó energikus basszusakkordokkal tölti ki a teret, az egész lemezt pedig zseniálisan egyedi, pengetett basszusvonalak szövik át, amelyek a maguk határain belül eljutnak ahhoz, amit fénysebességnek nevezünk.
Billy hat dalhoz énekhangot is tett hozzá. Az ének szépen illeszkedik a zenébe! Ráadásul irigylésre méltó a bátorsága, hogy bár az éneklés a gyengébb oldala, nem bújik effektek mögé. A hang „vékonyabb” fajta, kissé tompa csengésű, Billy a közép és az alacsonyabb hangfekvésekben mozog, a nyitó, robbanékony Toss It On The Flame például R&B-s hangvételű, és a dallamvonalakban jócskán találni „hendrixizmust”. A fickó megőrzi az ének „macsóságát”! Szóval nincs nyafogás, az éneklés tökös. Igen! Az énekkel sikerült egy leheletnyi homályos, titokzatos hangulatot elkapnia. Néhány dal riffekben nehéz hangzásához akár a blues metal kifejezést is kölcsön lehetne venni. A From The Backseat és a Dig A Hole pedig a ritmusvonallal Gonzo „we’re gonna groove” típusú, zeppelines drive-jához nyúl.
Sheehan nagy kanállal mér a basszusozásból, a legnagyobbal a szcénában, pulzáló, extrém vastag groove-ja kompromisszumok nélkül vág át a betonon, mint egy dühöngő szamuráj katanája (ki ismeri a Cartoon Networkről a „Samurai Jacket”?). A basszus legszentebb iskoláját rögtön a harmadik dal, a The Suspense Killing Me kínálja. Az ember összeszorul ezektől az isteni hangoktól, amiket a basszusgitár mestere előcsal. Az összes elképzelhető díszítés és ötlet hangspektruma végtelen, és a zenei kép minden egyes centimétere ki van használva. Sokszor kiszámíthatatlanul, ami a lemez külön bája. Hihetetlen az is, hogy a fickó a vonalak nagy részét egyenesen a fejéből játssza, és nem veszteget időt papírjegyzetekre. Ez a személyes kikapcsolása leginkább az instrumentálisokban érvényesül, például a Don’t Look Down című dalban, ahol a nyitó akkordsorozatok szó szerint hosszában-keresztben szétzilálják a számot. A hangzás istenverte módon élő, és az elkapott groove egész szentségében robban.
A fickó viszont álmodozó dalokat is ki tud adni magából! Álmodozót abban az értelemben, hogy nem szór szét egy csomó hangot, hanem nagy érzéssel adagolja őket a dal formájába. Mesterien rétegezi egymásra a hangpalettákat, aminek eredménye a lemez állandó dinamikai ugrálása és a kivételes atmoszféra, amit egy ilyen szám nyújt. Ilyen alkotás például az A Tower In The Sky vagy a Dreams Of Discontent (a gitár nevetségesen egyszerű motívuma, tenyérrel tompított, egyhúros, mégis ez a fő felelőse a hangulat megteremtésének) vagy a Hope, ami valószínűleg az egyik legszebben kidolgozott kompozíció, ahol a művész érzékeny oldala a legintenzívebben ragyog az érzelmekkel a lemezen (space-szám ízléses kitérőkkel a klasszicizmus felé), ami bizonyítja Billy Sheehan kivételes tehetségét zeneszerzőként. Az ezoterikus pillanatokhoz tovább közelít a Taj című dalban, amelyet alapvetően a tipikus „yankee progresszív” Dream Theater-ritmus tör meg. Persze nem minden „csattanás és bumm”, jutott hely egy kiváló funk instrumentálisnak, a Long Walk Home-nak is. A hangoskodó, rövid gyújtózsinór, az Indisputable Truth poliritmikája pedig a King Crimson (1981-től máig tartó korszak) felé húz.
Ez a lemez a „bátor”, érett zene szerelmeseinek készült, vagyis a zenei gourmand-oknak. Bátor azért, mert az ember pontosan azt hozta ki magából, amit a szíve diktált, és a lemezen nem találni semmi szándékos kereskedelmi hibalépést, bár a The Lift című szám ugrándozó pop drive-ot tartalmaz, bepólyálva egy maszatos, crunchy, modern gitárhangzásba és könnyed refrénbe. Felejtsd el a másoknak robotoló Billyt. Ezúttal a fickó a legtisztább fényében van velünk, és nagyon szép, hogy változásképpen egyszer ő is főszerepben találta magát egy alkotáson. A „Cosmic Troubadour” olyasmi, amit nem hallasz minden nap! Más, kísérletező, feszes, álmodozó, eszeveszetten kiszámíthatatlan, „now and then” ízléses jam-kikapcsolásokkal. Valami, amitől nem lehet unatkozni. Őrült élmény minden zenei csemegézőnek, és valóban az egyik legszebb dolog, ami idén történt a rockzene világában.
Felállás
Billy Sheehan – ének, gitár, basszusgitár
Simone Sello – gitár, ütőhangszerek
Ray Luzier – dob
Produkció
Billy Sheehan
Dallista
1. Toss It on the Flame
2. Back in the Day
3. Suspense Is Killing Me
4. From the Backseat
5. Don’t Look Down
6. Something She Said
7. Dreams of Discontent
8. Dig a Hole
9. Taj
10. Lift
11. Tower in the Sky
12. Long Walk Home
13. Indisputable Truth #1
14. Hope
15. Million Tears Ago
