Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 37:16
Értékelés: 4.5/5
A „Come Taste the Band” az angol hard rock-titánok, a Deep Purple tizedik stúdióalbuma, egyben az ún. Mark IV felállás első és egyetlen lemeze, amelyen gitárosként az amerikai Tommy Bolin (1951-1976) szerepelt. A sokoldalú Bolin, aki korábban leginkább a Mahavishnu Orchestra legendás dobosával, Billy Cobhammel közös munkájáról volt ismert annak „Spectrum” (1973) című jazz-rock fusion remekművén, megbecsült alkalmi zenész volt, a Zephyr és a The James Gang egykori tagja. Jazz- és főleg funk-imádatának köszönhetően gyorsan megtalálta a közös hangot a Deep Purple énekes-basszusgitárosával, Glenn Hughes-zal, aki Ritchie Blackmore gitárvirtuóz távozása után jóval szabadabb kezet kapott, hogy a hagyományos hard rockos Purple-hangzásba több funkos elemet csempésszen.
A fiatalon elhunyt, tiszta gitárgyöngyszem, Bolin állítólag elsőre megkapta a Purple gitárosi posztját, pedig a meghallgatáson tollakkal a sokszínű hajában és egy félmeztelen hawaii lánnyal az oldalán jelent meg. Briliáns, összetett és teljesen egyedi gitártechnikájával egy pillanat alatt levette a lábáról a jelen lévő négy Purple-tagot, akik akkor már torkig voltak Blackmore diktatórikusan fűszerezett, olykor kifejezetten bizarr szeszélyeivel. A négyesnek sajnos még álmában sem jutott eszébe, hogy Bolin heroinfüggő is, pedig ha időben tudomást szereznek róla, talán megelőzhették volna a tragédiát. A hasonló zenei ízlés mellett a függőség is hozzájárult ahhoz, hogy Hughes-zal gyorsan különleges, testvéri kapcsolat és nagy kölcsönös megértés alakult ki közöttük.
A legendás énekes-basszusgitáros ugyanis a magánéletét tekintve kifejezetten sötét időszakot élt, szinte folyamatosan kokainozott. Bolin és Hughes egészségtelen közös pontja döntően meghatározta a „Come Taste the Band” hangulatát és szövegeinek többségét. Bolin heroinos tragédiája egy éven belül szomorú véget ért, de amikor 1975-ben a stúdióba vonult a többiekkel, hogy felvegyék a „Come Taste the Band” című lemezt, kiváló gitárformában volt, és ez az album a két szólólemeze, a „Teaser” (1975) és a „Private Eyes” (1976) mellett a korán elhunyt gitárvirtuóz legfontosabb életművének számít, aki más körülmények között még rengeteg izgalmas dolgot alkothatott volna.
A zenekar számára, amelyet a hívek többsége Blackmore távozása után már csendben el is temetett, mert nem tudták, hogy az énekes David Coverdale-nek sikerült meggyőznie a két eredeti tagot, a billentyűs varázslót, Jon Lordot és a dobos Ian Paice-t, hogy folytassák, új és kiszámíthatatlan kihívások felé. A Los Angeles-i és a München-i felvételeket kísérő számos nehézség ellenére a „Come Taste the Band” végül kivételesen jó minőségű stúdiómunka lett, amely évtizedes mellőzöttség után, főleg Bolin gitáros hagyatékának köszönhetően, csak manapság kezd nagyobb becsületre jutni a rajongók és a kritikusok körében. Minden egyes dalból friss lendület és elánt érezni, így ma már szinte hihetetlen, hogy ez volt a Deep Purple utolsó hetvenes évekbeli albuma, és egyben utolsó stúdiómunkájuk a „Perfect Strangers” (1984) diadalmas visszatéréséig.
A túlnyomórészt funkos színezetű elődhöz, a „Stormbringerhez” képest a „Come Taste the Band” ismét valamivel keményebb lemez, több kemény rockos elemmel, bár a funk- és soulpillanatokból sincs hiány, amelyeket főleg Hughes és Bolin lendített mozgásba. Lord és Paice a hagyományos, ütős Purple-hangzás pártolója és megőrzője volt, Coverdale pedig valahol középen egyensúlyozott, és férfias, blueses bájjal átszőtt hangjával fenntartotta a megfelelő egyensúlyt a két véglet között. Ezúttal David és Glenn közös megegyezéssel osztotta fel az énekszólamokat az egyes dalok között, így énekes duett csak az album legvégén kerül elő. A „Comin’ Home”, a boogie ritmusú zongoravariációkkal induló nyitó kemény rocker Coverdale hatalmas éneke vitorláin szárnyal, amelyet Bolin vijjogó vokális harmóniái nemesítenek. Ez a párosítás Bolin markáns, hosszú gitárszólójával és a heves dobpörgetésekkel megtámogatva a legjobb Purple-hagyományokat idéző, temperamentumos albumnyitányt eredményez.
A „Lady Luck” (eredetileg Jeff Cook szerzeménye) újabb keményen rockos, funkos beütésű zúzda, amelyben Coverdale átélt hangon dühöng a női bájak megtévesztő voltán, miközben Bolin összetett gitárvariációi és Lord szellemes orgonabetétei kísérik. A „Gettin’ Tighter” című funk rock sztenderden, ahol az énekes stafétát a „funky man” Hughes veszi át, hedonista hangulat uralkodik a pajkos gitárriffre és a ugrándozó dobokra épülő, pattogó motívum nyomán. A középrészben Bolin szellemes és összetett funkos gitáréneke dominál, miközben Hughes energikusan tartja életben a ragadós dallamú refrént.
A „Dealer”, amelynek szövege egyértelműen Hughes és Bolin drogdílerekkel kapcsolatos kalandjaira utal, újabb funk rock sztenderd, amelybe Coverdale blueszos hangja végig komoly hangot vegyít, mintha az ilyen életmód félresiklásaira akarna figyelmeztetni. A rövid, álmodozó részről Bolin váratlan vokális betétje gondoskodik, amely a drámai hangulatba személyes színt is visz, miközben a gasztronómiai gitárszóló ismét valóságos lakoma a fülnek. Az „I Need Love”-on, ahol a hagyományos keményrockos árnyalatok és a funkos ritmusbetétek között megfelelő az egyensúly, Bolin temperamentumos gitárriffje áll a legközelebb Blackmore újszerű gitárfrázisainak stílusához. Coverdale hangja remekül érzi magát a címében „love” szót hordozó szövegben, és klasszikus blueses modorban vadul rázza szerteszét megfékezhetetlen hormonjait. Bolin szólóimprovizációját funkos ritmusok és soulos vokalizációk támogatják.
A kemény rocker „Drifter” újabb „Come Taste the Band”-örökzöld, amely nem enged a hiperaktív hangulat megteremtéséből, amely fölött Coverdale zabolátlan, romantikus színezetű, csavargóról szóló vallomása őrködik tekintélyt parancsolóan. A refrénben Hughes csatlakozik hozzá többszólamú éneklésével, míg Bolin egy rövidebb gitárszóló után a kíméletlen dobpörgetések támogatásával az egészet gyorsabb ritmikus árnyalatokba tereli. A középső, nyugodt részben Lord orgonaszólója és egy újabb újszerű Bolin-improvizáció uralkodik, mígnem a gurulő dobok ritmusán váratlan lezárás következik.
Az ütős örökzöld „Love Child” újabb kitűnő darab, amelyben Bolin hűen követi Blackmore szellemét a csípős és ikonoklaszta gitárfrázisok megalkotásában, miközben Coverdale a kíméletlen dobmeanderek kíséretében ismét valóságos vokális orgazmusokat él át, ahogy a közelmúlt szerelmi viharairól mesél. Egy csipetnyi prog rockos kísérletezésről a rövid, de összetett hangszeres rész gondoskodik, Lord szellemes szintetizátorszólójával. A felkavaró szvit, a „This Time Around/Owed To ‘G’” technikailag a legkiérleltebb és legösszetettebb „Come Taste the Band”-klasszikus, amelyben az énekes stafétát ismét a remek hangulatú Hughes veszi át. A nyitó, jazzes színezetű rész egy melankolikus, zongorára épülő ballada, ahol Hughes vigasztalhatatlan hangja lassan építi ki a rendkívüli hangulati drámát, és így ismét megmutatja elképesztő énekesi sokoldalúságát és határtalan érzelmi kiterjedését. A második, hangszeresebb részben a dráma a temperamentumos gitárfrázisok és hatalmas orgonavariációk váratlan betörésével csak tovább fokozódik, míg el nem éri csúcspontját egy újabb, érzéki Bolin-gitárszólóval.
Az egész album, és vele a rövid életű Mark IV felállás csúcspontja azonban a záró remekmű, a „You Keep On Moving”, ahol az intenzív hangulatban a kivételes nosztalgia végig leírhatatlan melankóliával keveredik. Hughes és Coverdale itt hosszú idő után újra kiegészítik egymást szenvedélyes közös vokális harmóniákkal. A hangulat lassú kibontakozása a nyugodt bevezetőrész ringató ritmusára épül, ahol a drámát Hughes kifejezetten melankolikus éneke építi egy hatalmas gitárfrázis és a Hammond-orgona susogó hullámzása támogatásával. Idővel átmenet következik a keményebb részbe, epikus gitárpasszázsokkal és tüzes dobátmenetekkel, ahol Hughes énekének változatosságával továbbra is lenyűgöz. Lord földöntúli orgonaszólója az egész album legjobbja, és előkészíti az utat a dühös Coverdale-éneknek, amely ezúttal Hughes-hoz képest kisebb jelentőségű, de a hatalmas hangulat megteremtésében semmivel sem kevésbé hatásos szerepet játszik. A melodramatikus színezetű, szinkronban összefonódó gitár- és orgonapasszázsok pedig valóságos epikus zárlatot adnak.
Az eredeti album 35. évfordulójára kiadott CD-változat néhány érdekes bónuszfinomságot tartalmaz, ezek közül kiemelkedik a „You Keep On Moving” kislemezváltozata és a szolid kemény rocker „Same in LA”, míg a „Bolin/Paice Jam” érdekes hangszeres jam a tragikus sorsú gitáros és a minden hájjal megkent dobos között.
A gyakran elfeledett klasszikus, a „Come Taste the Band” méltó búcsú a hetvenes évek Deep Purple-jétől, és Bolin egyedi gitártehetségének felbecsülhetetlen értékű végrendelete, amely mellett Blackmore hiányát egyáltalán nem érezzük. Sok rajongó sajnos csak ma, amikor Bolin már rég nincs közöttünk, jön rá, milyen bűnösen alulértékelt fejezet volt ez a Deep Purple történetében. A Mark IV felállást a turnén sem hagyta el a rengeteg gond, főleg Hughes-zal és különösen Bolinnal kapcsolatban, aki heroinfüggősége miatt, az időnkénti még mindig zseniális produkciók mellett, egyre nehezebben tudta követni a többieket a színpadon, és nagy zavarba hozta őket.
Miután az utolsó Bolinnal tartott koncertjük 1976-ban, London közepén katasztrofális módon végződött, Coverdale könnyes szemmel akarta tudatni a többiekkel és a menedzsmenttel, hogy visszavonhatatlanul kilép a zenekarból. Álmában sem gondolta, hogy Lord és Paice, akik már nem tudták tovább nézni, hogyan válik a legendás banda két függő vállán saját paródiájává, csendben már hetekkel korábban úgy döntöttek, hogy a Deep Purple szavatossága lejárt. Coverdale a nagy csalódás után teljes vitorlával vágott neki a szólókarriernek, amely hamarosan saját zenekarrá nőtt Whitesnake néven, ahová idővel Lord és Paice is csatlakozott. Hughes, aki még sokáig küzdött a kokainfüggőséggel, sikeres szólókarrierbe kezdett, amely a mai napig tart, míg Bolinnak nem volt ilyen szerencséje: 1976 végén, amikor a második szólóalbuma, a „Private Eyes” megjelenésére készült, végzetes lett számára a túl nagy adag heroin. A Deep Purple nyolc év után ismét összeállt a legkedveltebb, Mark II felállásban, és 1984-ben kiadta a kitűnő „Perfect Strangers” albumot, de az már egy másik történet.
Felállás
David Coverdale – ének
Tommy Bolin – gitár, basszusgitár a „Comin’ Home”-on, vokál a „Comin’ Home”-on és megosztott ének a „Dealer”-en
Glenn Hughes – ének, basszusgitár
Jon Lord – billentyűk, zongora, szintetizátor
Ian Paice – dob, ütőhangszerek
Producer
Deep Purple és Martin Birch
Dallista
1. Comin’ Home (3:54)
2. Lady Luck (2:48)
3. Gettin’ Tighter (3:36)
4. Dealer (3:53)
5. I Need Love (4:24)
6. Drifter (4:05)
7. Love Child (3:07)
8. This Time Around/Owed to ‘G’ (6:13)
9. You Keep on Moving (5:22)
