Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Emerson, Lake & Powell
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1986
Játékidő: 42:50
Értékelés: 3.5/5
Az Emerson, Lake & Powell, a legendás Emerson, Lake & Palmer szupergroup rövid életű „származéka” a progresszív rock történetének egyik legfurcsább és legváratlanabb projektje volt, amelyről az experimentális zene rajongói között még ma is meglehetősen élénk viták zajlanak. Számos zenerajongó hitetlenkedés és kíváncsiság keverékével fogadta, hogy Keith Emerson billentyűs nagymester és Greg Lake énekes/gitáros/basszusgitáros 1985-ben úgy döntött, felújítja a hetvenes évek nagyszerű ELP-történetét Carl Palmer dobos nélkül, aki akkoriban hivatalosan szerződéses kötelezettségei miatt inkább az akkor még kereskedelmi szempontból sikeres AOR/art rock éllovas, az Asia tagja maradt.
Keith és Greg egyébként Bill Brufordot szerette volna a dobok mögött látni (ex-Yes, King Crimson, UK), ő azonban nem akart lemondani jazzcsapatáról, az Earthworksről, így a sikertelen dobosprezentációk után Emerson régi barátját, Cozy Powellt hívták meg az együttműködésre (és a „ELP” rövidítés teljesen véletlen, de sikeres kikerekítésére). Powell egy újabb dobos-nagyágyú volt, aki a The Jeff Beck Group, a híres hard rock zenekarok, a Rainbow, az MSG és a Whitesnake tagjaként, valamint a Phenomena projekt részeként építette fel sikeres karrierjét, később, rövid ELP-kalandja után pedig a Forcefield és a Black Sabbath tagja, valamint a Queen gitárosa, Brian May munkatársa is volt.
Bár Powell addigi pályafutásának nagy részét blues- és hard rock zenészek mellett töltötte, a jazz fusion és az instrumentális zene sem volt idegen tőle, amit szólókarrierjében is nem egyszer bizonyított. Ezért nem okozott gondot, hogy beilleszkedjen Emerson és Lake szimfoprog hangzásvízióba, amely az új stúdióprojekt, az egyszerűen „Emerson, Lake & Powell” címet kapó album megalkotásakor ott akarta folytatni, ahol a klasszikus ELP abbahagyta, mielőtt a hetvenes évek végén a dolgok, mondjuk így, kissé elfajultak, és 1979-ben meglehetősen keserű módon (ideiglenesen) búcsút vettek egymástól.
Emerson és Lake, akiknek új lendületet adott a Powell-lel való együttműködés, természetesen tudták, hogy a nyolcvanas években már nem lehet a „Tarkus” (1971) vagy a „Brain Salad Surgery” (1973) szintjén álló újabb mesterművet alkotni, a híres trió mégis rendkívül szolid lemezt készített, amely számos pillanatában a legjobb napjaikat idézte, még ha a nyolcvanas évek tipikus, Lake és Tony Taverner nevéhez fűződő produkciójával párosult is. Gond nélkül azért nem ment az új anyag elkészítése, mert Emerson egykori csűrben berendezett stúdiót egy őrült traktoros tönkretette, így az album egyes részeit újra fel kellett venni.
Úgy is bonyolódtak a dolgok, hogy valaki a kiadótól azt javasolta Emersonnak, hogy az új ELP dolgozza fel Holst klasszikusát, a „Mars, the Bringer of War”-t, amelyet Lake jól ismert, hiszen egykor az eredeti King Crimson tagjaként játszotta. Emerson nem volt meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet, főleg mert a sötét hangulatú „Mars” stílusában és atmoszférájában eléggé elüt az album többi anyagától, de Powell meg tudta győzni az ellenkezőjéről. Bár a „Mars” az ELP előadásában közel sem éri el a King Crimson-változat hátborzongató-klausztrofób intenzitását, meglepően jól és meggyőzően megállja a helyét az album stílusában és hangulatában jócskán eltérő szerzeményei mellett.
A „The Score” tipikus és a lehető legpompásabb albumnyitány volt, Emerson moog modular birodalma köré építve, egy kissé mókás hangulatú motívummal, amelyet egykor a japán pankráció tévéközvetítéseinek főcímzenéjeként használtak. Lake még arra is ügyelt, hogy a szövegbe mellékesen beleszője a híres „Karn Evil 9: First Impression” sorát, a „Welcome Back My Friends to the Show that Never Ends”-et. A „Learning to Fly”-jal az ELP-nek sikerült rövid, de érdekes szimbiózist teremtenie a szimfonikus rock és az arénarock között, mindenféle kereskedelmi töltet nélkül. A melodramatikus „The Miracle” – bár Emerson itt főként „modern” szintetizátorszövetekkel dolgozott – klasszikus ELP-ízt hordozott, a hagyományos folk-hangszerelésű „Touch and Go” pedig a lemez fő kislemeze és legkereskedelmibb dala volt. Pompás refrénjének és epikus főmotívumának köszönhetően az akkori slágerlistákon is viszonylag sikeres volt.
A „Love Blind” klasszikus power ballada volt, Lake kiváló énekhangjával és enyhe AOR-ízzel, amely legalább annyira az Asia valamelyik progresszívebb alkotására emlékeztetett, mint az ELP-re. Az kissé unalmas „Step Aside” ismétlődő, jazzes-kabarés motívumot és bárhangulatot tartalmazott, a ragyogó záró power ballada, a „Lay Down Your Guns” pedig Steve Goulddal (Rare Bird) közös munkában született, aki biztató, pacifista szöveget írt hozzá. A CD-változat két kiváló bónuszszámot is tartalmazott: a „The Loco-Motion” című 1962-es popsláger érdekes instrumentális feldolgozását és a szolid power balladát, a „Vacant Possession”-t.
Az „Emerson, Lake & Powell” megjelenésekor kellemes meglepetés volt, és óvatos visszatérés a régi ELP-formához a hetvenes évek végének jókora művészi csődje után. Mindazok a progrockos „igazhitűek”, akik attól tartottak, hogy az ELP a Yes és a Genesis útjára lép, és túlzottan kacérkodni kezd az AOR és a pop rock kereskedelmileg csábító világával, fellélegezhettek: teljesen tisztességes, ha nem is látványos progrock-lemez született, méltó az ELP hetvenes évek első felében szerzett híres örökségéhez. Némileg kár, hogy a Powell-lel közös történet nem tartott tovább – ő 1998-ban, ötvenévesen tragikusan autóbalesetben vesztette életét –, mert a régi nézeteltérések Emerson és Lake között újra előbújtak. A technikailag legcsiszoltabb rockbillentyűs ezután 1988 és 1989 között Palmerrel és Robert Berry énekes/multiinstrumentalistával dolgozott együtt a rövid életű 3 nevű zenekarban. Az igazi ELP-újraegyesülésre mindhárom eredeti „sorstárssal” egészen 1991-ig kellett várni, az 1992-es „Black Moon” pedig sok tekintetben az „Emerson, Lake & Powell” irányvonalának stílusbeli folytatása volt.
Felállás
Keith Emerson – billentyűs hangszerek
Greg Lake – ének, gitár, basszusgitár
Cozy Powell – dob és ütőhangszerek
Produkció
Greg Lake és Tony Taverner
Számlista
1. The Score (9:07)
2. Learning To Fly (3:50)
3. The Miracle (7:01)
4. Touch And Go (3:39)
5. Love Blind (3:11)
6. Step Aside (3:47)
7. Lay Down Your Guns (4:23)
8. Mars, Bringer Of War (7:55)
9. The Loco-motion (CD bonus Track) (4:36)
10. Vacant Posession (CD bonus Track) (4:42)
