Circle Of Demons

 A Century Media idén már szinte áttekinthetetlen metalkínálattal jelentkezik, amely előszeretettel hivatkozik a műfaji határok átlépésére, és a kiadói politika e aranyszabályától, a fül maximális határainak tesztelésétől az At All Cost lemezének megjelenésekor sem tértek el. A Circle Of Demons az amerikai banda extrém termékeinek sorában a legfrissebb, és a csapatot a poszt-hardcore-os fensőbbségeskedés új szintjére repítette. A kiadó szerint az At All Cost annyira sokszínű, szövegírásban annyira korlátlan, thrash- és rockműveltségben pedig annyira jártas, hogy a mi tájainkon is felkeltheti a figyelmet. Ha sikerült teljesen kifújniuk a szkepszist a Century Media alapítójának, Robert Kampfnak a kritikus agyterületéről, akkor már rendben is vagyunk, nem igaz?

Csakhogy a texasi kvintett már az első hallgatásra egészen más képet mutat, mint amire számítanál. A 2005-ös debütálás után, amikor a kritikusoknál meglehetősen visszafogott fogadtatást kapott It’s Time To Decide című lemezecskét összehozták, igencsak ambiciózus célt tűztek maguk elé: teljesen önálló, erőteljes zenei kifejezésmódot akartak kialakítani. Ebben a producer, Rory Phillips is segíthetett volna, de ténylegesen csak Andrew Collins, a kettéhasadt személyiségű énekes skizofrénsége áll meg a lábán: automatikusan fenni a hangszálait, ez a fő fegyvere a közönséggel, a mit sem sejtő hallgatókkal szembeni zenei leszámolásban, és kitartóan mutogatja a középső ujját a „hiteles és eredeti” lázadás jeleként. Pedig a műfajkeverés nem újdonság, ebben az At All Cost legfeljebb a langyos vizet találta fel. Persze nem is lehet felróni nekik, hiszen csak így lehetsz a metalcore színeinek igazhitű védelmezője, nem igaz? És mit kínál nekünk az album? Először is az album címadó dalát, a ‘Circle Of Demons’-t, amelynél azok, akik még dohányoznak, rágyújthatnak egy cigire, és gyorsított tempóban elszívhatják a végéig, miközben a lemez fénysebességgel elszáguld melletted az utolsó számig, közben pedig a texasi hentesek a metal és a technós samplerek keverésével próbálnak meggyőzni az „eredetiségről”, ami nem más, mint közhelyes kiömlése a rossz minőségű magnak a zenei élvezet amúgy is kevéssé arra rendelt, kiszáradt talajára. Még az is, ami megfoghatna és magasabb szférákba emelhetne, csak számítógépes csipogásba és teljesen felesleges fecsegésbe csomagolt zseniális pillanat, így az üres, fújtató ellenérzésen túl a zenei kirándulás folytatása iránt, már csak fél füllel hallgatod Trey Ramirez és Michael Carrigan Throeald gitárfutamait, akik egy tonna kokain és egyéb opiát révén megcsúszott hangmérnökkel próbálnak versenyezni. Emiatt az énekhang cseng a legszánalmasabban és legdementebben, tovább ritkítva azt a maroknyi mindennel elégedett végletest, akik rock’n’rollra számítanak, de hasmenést kapnak. Ehhez jön a metalcore-os dallamosság keverése az Unearth stílusában, ami egyébként a zenei bifsztek igen fogyasztható része, az AFI és az egyéb siránkozás viszont kevésbé győz meg, ráadásul a tudatalattidba beszivárognak a kiürülés démonjai, amelyek teljes erővel lecsapnának, ha duettben lépne fel Cher és a Sum 41, akik a metalcore „szakértők” palettájára vágynának felkerülni. És a gondolatmenet követése külön szórakozás, amely újabb ütőkártyákat ad a kritikusok kezébe. A ‘Get Down For The Revolution’ vadul eredetiségmentes lázadásra szólítás, a vákuumcsomagolásos színlelés csúcsát pedig a ‘Ride Through The Storm’ szövege jelenti, amely blúzol, és az amúgy is bonyolult masszát felismerhetetlen kásává gabalyítja a „Work, baby—work, baby, you’ll get your break!” sorokkal, amelyeket minden józan eszű, ötletekkel teli zenész messzire elkerülne – elvégre állítólag metalról van szó, nem motivációs beszédről valamelyik piaci óriásnál vagy mondjuk az Amwaynél… És ezt olyan fickók csinálják veled, akik vértócsában pózolnak a kezükkel. Nagyon dögös, macsó és „eredeti”, mit ne mondjak. Elég meglepő viszont, hogy a máris kevéssé ígéretes anyag a végletekig vitt mesterkéltségtől csak tovább romlik, ahogy az a ‘Leaving Forever’ egyik részletének vokálmixén hallható. Nem, amit hallottál, nem Stephen Hawking vendégszereplése, hanem a teljes identitásvesztés megnyilvánulása, amiből sokkal több is kihozható lett volna, de az ötletek elfogytak a kidolgozáshoz. Vagy talán csak a kedv. Esetleg ez a metalcore „megmentésének” új eleme. Ha így van, akkor a műfajnak egy sorozat a fejbe kell, vagy, a kevésbé erőszakosabbaknak, egy jól kimért kegyelemlövés.

Ami a csapatnak jegy lehetett volna az örök dicsőséghez, és ahhoz, hogy a metalcore teljességének megrázóan őszinte zenei kitörésére hivatkozzanak rájuk, az alku tárgyává vált, ahol az árról kell alkudozni. Aki csak a kiadó és a borító miatt vásárol, az nem fog különösebben panaszkodni. Az At All Cost kétségkívül egzotikus. Mi viszont, akik a zenei mondanivalót többre tartjuk a pózolásnál, könnyen beállnánk a sorba a lemezbolt pultja előtt, és tüzesen letörnénk az árat, hozzá pedig elég nyomós érveink lennének. Összefoglalva: az At All Cost áldozatul esett annak az elvnek, amely szerint manapság a tehetség hiányát kozmetikai korrekciókkal fedik el. Ezúttal a zenei homlokzat díszítéseként csupán három tonna rosszul kimért, esztétikailag teljesen értékelhetetlen árnyalatú számítógépes technika került fel, amely eltakarja azt a kis csírányi ígéretes zenei parazsat is. A muzikalitás átadta a helyét az üzleti prostituálódásnak. Ahhoz is tehetség kell, nem igaz?