Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1968
Értékelés: 5/5
Frank harmadik albuma, a „We’re Only In It For The Money” kétségkívül az egyik leghírhedtebb műve, amely a pimasz művész legjobb és legprovokatívabb alkotásai közé tartozik, és aki zenéje nagy részében egészen egyedi módon gúnyolta korának társadalmi valóságát. A „We’re Only In It For The Money” kompromisszumot nem ismerő, koncepciós paródiája a akkoriban igen aktuális hippimozgalomnak és a „szerelem nyarának”, egyúttal Frank cinikus pillantása az akkori popdivatokra, amelyeket az esze természetesen villámgyorsan üresnek és kétszínűnek látott át. Frank eredetileg „Our Man In Nirvana” címmel akart albumot felvenni, amelyen a The Mothers Of Invention zenéjét a humorista Lenny Bruce szkeccseivel vegyítette volna. Mielőtt azonban megvalósíthatta volna a tervét, megelőzte őt a The Beatles klasszikusa, a „Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club band”. Az utóbbit a média az első koncepcióalbumnak kiáltotta ki. Frank, aki addigra már két lemezt kiadott (amelyek szigorú értelemben nem voltak koncepcióalbumok, mert nem volt bennük átfogó koncepció vagy történet, de a közös lírai témák tekintetében minden bizonnyal azok), úgy döntött, hogy ennek megfelelően reagál. Főleg azután, hogy Paul McCartney kijelentette: a „Sgt. Pepper’s” megszületésére éppen Frank albumai voltak hatással. Így készítette el a megfelelő szatirikus választ egy olyan album formájában, amely a hippikultúra, a „Sgt. Pepper’s” és az amerikai társadalom (Frank hagyományos célpontja) minden aspektusát kifigurázta. Az album zenéje a szatíra, az abszurd, az avantgárd zenekari hangszerelések, az 50-es évek doo-wopja, a 60-as évek surf rockja, a pszichedelia, a musique concrète, a jazzes ritmikai improvizációk és a rock’n’roll hatásos keveréke. A művek többsége – ahogy az a koncepcióalbumokra jellemző – egymásba olvad.
Frank egyébként nem számított rá, hogy a hippimozgalom ilyen gyorsan szétesik (valójában már egy-két évvel az Altamontban tartott Rolling Stones-koncert tragédiája után, amikor a motorosok agyonverték a közönség egyik tagját), és hogy még egy ideig alakítja majd a társadalmi trendeket (vagyis Franknek még egy ideig megmarad az egyik könnyű célpontja a szatirikus bolondozásaihoz). A dekadens, sehová sem vezető mozgalom már egy ideje érett volt a lelövésre, Frank pedig ismét több mint hatásosan használta fel az akkori népszerű együttesek zenei stílusát a mozgalom kifigurázására. Frank cinikus „hungry freak”-jeivel, a The Mothers Of Inventionnel már attól a pillanattól kezdve kényelmetlen érzést keltett, hogy megjelent a népszerű zenei színtéren – egyaránt a hippidivatokkal szimpatizáló zenekarok és a tinédzserálmok körében, amelyeket tövig lecsupaszított, valamint a képmutató politikusok és a hamis moralisták körében, akikből az „Isten választott országában” persze sosem volt hiány.
Az album későbbi kiadásait egyes részeken még meg is cenzúrázták a „szexuálisan explicit” szövegek és a társadalmi álerkölcs elleni támadások miatt. A legújabb CD-kiadás szerencsére nem tartalmazza ezeket a prűd cenzúrabeavatkozásokat, így rajta hallhatók Frank legprovokatívabb szövegei. A teljes borítót a „Sgt. Pepper’s” borítójának paródiájának szánták. Az első oldalon ugyanis – akárcsak az említett albumon – különböző személyiségek kollázsát láthatjuk (köztük van Jimi Hendrix is, ölében egy letakart szemű kislánnyal), valamint az együttes tagjait, furcsa ruhákba öltözve. A belső oldalon az együttes tagjainak groteszk fotója látható, akik közül groteszkségben Frank (ki más?) lóg ki, copfokkal a fején. Frank egy szövegbuborékban azt kérdezi, vajon ez-e a „Lumpy Gravy” első fázisa (ez a következő album, amely ugyanabban az évben jelent meg, és amelyen azt kérdezte, vajon ez-e a „We’re Only In It For The Money” második fázisa). A hátoldalon olyan fotó van, amelyen az együttes tagjai – egyetlen kivételével, aki papírral a kezében a kamera felé fordul – hátat mutatnak. A kiadó a heves reakcióktól és az esetleges szerzői jogi gondoktól tartva az egészet összecsapta, és a „Sgt. Pepper’s” kiváló paródiája helyett a borítóra a tagokat ábrázoló belső fotó másik felét tette. A későbbi CD-kiadások ezt a hibát szerencsésen helyrehozták. A „Sgt. Pepper’s” füzetének hagyományát követve, amelyben különleges „kellékeket” rajzoltak, itt azok groteszk változatai szerepelnek: haj, bajusz és szakáll (Frank stílusában), mellbimbó, dollárbankjegy (az elnök képe helyett köldökkel és „united mutations” felirattal), valamint egy rendőrjelvény Gary Kellgren hangmérnök képével.
Az albumon jó néhány Frank-szám megtalálható a jobban ismertek közül, amelyek az abszurd és a hippikultúrát, valamint az amerikai társadalmi képmutatást ostorozó, maró szatíra hangkollázsává fonódnak össze. A záró, több mint hatperces tétel kivételével rövid, többnyire háromperc alatti, egymásba kapcsolódó darabok uralják. A nyitó „Are You Hang Up?” abszurd párbeszédek és musique concrète elegye. Egyebek mellett tartalmazza Eric Clapton, a Cream ismert gitárosa kábán hülye hippimonológját (aki egyébként azon sok népszerű zenész egyike, akit Frank a pályája során szatirikus módon megcsipkedett), Gary Kellgren hangmérnök hisztérikus, „felvagdosott” kommentárját (őt zavarta a Frank által a stúdióban sugárzott domináns energia), egy groteszk gitárhúzást, egy váratlan gyomorkorgást, valamint a dobos Jimmy Carl Black monológját, aki magáról azt állította, hogy ő az együttes „indiánja”. A „Who Needs The Peace Corps?” Frank szatírája a hippikről és mindazokról, akik követik a hippidivatokat (vagyis a mindenféle bódító szer élvezetét, a virágokat a hajban, a bőr hajpántot, az ezoterikus függőket, az elhanyagolt szakállat, a zsíros hosszú hajat és így tovább), anélkül hogy a mozgalom társadalmi és politikai koncepciója érdekelné őket. Egy tipikus „wannabe” hippi monológját is tartalmazza, aki rockegyüttes menedzsere szeretne lenni, valamint megemlíti a hippik „fővárosát”, San Franciscót. Hangzásában a pszichedelikus rock és a jazz bizarr keveréke. A „Concretation Mon” újabb maró szatíra az amerikai társadalmi rendszerről és a hippikkel szimpatizáló, az ő modorukat átvevő rendőrökről, a folk, a pszichedelia és a surf rock elemeinek kíméletlen förmedvényével.
A „Mom & Dad” ezzel szemben, kifejezetten kontrasztosan, a társadalmi elnyomásra és a „törvény őreinek” a „másmilyen” fiatalokon való kitörésére utal (mintha Frank már tudta volna, hogy két év múlva Ohióban a katonaság a diáktüntetőkre fog lőni). Melankolikus pszichedelikus folkballada, amely a groteszk, gúnyosan együttérző szöveg ellenére is képes megmutatni Frank bizonyos szimpátiáját a mozgalom társadalmilag és politikailag kritikus hangvétele iránt, noha végig kigúnyolta, és már rég jól tudta, hogy a hippi mese nem vezet sehová. A „Telephone Conversation” egy telefonbeszélgetést tartalmaz a groupie és alkalmi énekesnő Suzy Creamcheese (aki népszerű „kabalafigurként” már az előző két albumon is feltűnt, itt pedig a borítón is megpillantható, közvetlenül Frank válla mellett) és barátnője között, aki az apjától óvja. A „Bow Tie Daddy” félperces country groteszk egy diszfunkcionális apáról. A „Harry, You’re a Beast”, amely az egyetlen „túlélő” a Lenny Bruce-szal tervezett felvételek közül, az album egyik legabszurdabb alkotása, sok musique concrète elemmel, zongorás szimfonikus hangszereléssel, pszichedeliával és olyan szöveggel, amelyet a korábbi kiadásokban többször cenzúráztak (több mint szemléletes leírás az orális szexről, Harryvel és Madge-dzsel a főszerepben). A „What’s The Ugliest Part Of Your Body” eleinte doo-wop (egyébként népszerű zenei irány, amelyet Frank szívesen kifigurázott, miután az 50-es években az akkori zenekarokkal nagy lendülettel játszotta) groteszk, a bevezetőben szándékosan lennoni hangú énekkel, majd energikus pszichedelikus rockerré fajul, Frank szatírájával az amerikai fiatalság általános dekadenciájáról.
Az „Absolutely Free”-t az album központi darabjának nevezhetném, mert a legteljesebb módon foglalja össze a fő koncepcióját. Ezúttal a hippikultúra végsőkig pusztító kritikájáról van szó, különösen azokéról, akik csak azért követik, hogy társadalmilag elfogadottak legyenek, hasznot húzzanak belőle, és nem értik a mozgalom társadalmi üzenetét, egyúttal a „virágmozgalom” vállalati kizsákmányolásáról és manipulálásáról is. A zongorás zenekari bevezető után Frank egyik legcsúfondárosabb szövege következik, amely többek között tartalmazza a „flower power sucks” sort. Az egészet ringatózó pszichedelikus folk és groteszk többszólamú ének alapozza meg az akusztikus gitár húrjai alól. A „Flower Punk” teljes pszichedelikus őrültség számtalan abszurd effekttel, „tripes” gitárral, kábult, „orrhangú” énekkel és sok musique concrète elemmel. A gitártorzításon át abszurd párbeszédekbe csúszik át, amelybe egy Joe Pescihez meglehetősen hasonlító hang is belekeveredik. A „Hot Pop”-on és a „Nasal Retentive Calliope Music”-on egyebek mellett az egyik tag suttogása, vokális dekompresszió, „lefolyó” hangja, „egerek” kacagása és „dallamos” büfögés hallható. Nagyon szemléletes hangkollázs Frank néhány ismerősének szabadidős tevékenységeiről. A „Let’s Make The Water Turn Black”, amely egy tipikus amerikai diszfunkcionális családról szól, gúnyos pop/rock’n’roll szám játékos gitárdallammal és burleszk énekkel, amelyet egy „megfázott medve” morgása zár. Az „The Idiot Bastard Son” pusztító szatíra az amerikai politikusokról, különösen azok tompaelméjű fiairól (el sem tudom képzelni, mennyire élvezné ezt Frank most, a „gyíkos” amerikai elnöki dinasztiák idején), sok musique concrète elemmel (büfögés, korgás és nyöszörgés) és zseniális szöveggel („The Father’s a Nazi In Congress Today, The Mother Is a Hooker Somewhere in L.A.”).
A „Lonely Little Girl” energikus rocker gúnyos, effekten átvezetett énekkel és
egy frusztrált tinilányról szóló szöveggel, kötelező abszurd zárlattal. A „Take Your Clothes Off When You Dance” újabb pusztító burleszk szatíra a hippikről, kigúnyolva azt a mesét, hogy „eljönnek az idők, amikor mindenki, aki magányos, szabad lesz, és az emberek meztelenül táncolhatnak körbe-körbe”. Az egész pszichedelikus folkra, abszurd „la-la-la” énekre és gúnyos „jódlizásra” épül. Ez a darab rövidített címmel és instrumentális formában Frank következő albumán, a „Lumpy Gravy”-n is megjelent. A „What’s The Ugliest Part Of Your Body (reprise)” az album első felében hallott doo-wop burleszk motívumának ismétlése, amely ezúttal azt a gondolatot kínálja, hogy „a test legocsmányabb része az elme”. A végén ismét felhangzik egy korgás és az „egerek” nyöszörgése. A „Mother People” az album egyik legjobb burleszkje, amely a pszichedelia néhány vezető alakját és „virágos” filozófiájukat figurázza ki. Ennek megfelelően ismét lennoni ének hallható. Rendkívül szellemes keveréke a pszichedelikus popnak és a szatírának, érdekes zenekari hangszereléssel a középső részben. A záró „The Chrom Plated Megaphone Of Destiny” a hatnál is több percével az album leghosszabb műve, egyúttal Frank korai korszakának egyik legfurcsább és legabszurdabb kísérlete, olyan képtelen motívumokkal, amilyenekre csak Frank volt képes. Bőven akad benne pszichedelikus improvizáció, a musique concrète abszurd hangjai és néhány zenekari hangszerelés is. Igazi avantgárd orgazmus musique concrète kivitelben, „gonosz kobold” kacagással és más bizarr hangokkal.
A „We’re Only In It For The Money” mindenképpen Frank egyik legjobb albuma, amely a viszonylag anakronisztikus koncepció ellenére (mivel a hippimozgalom pár évvel az album megjelenése után szétesett, Frank utána elég ritkán játszott belőle dalokat élőben) ma is az avantgárd rock és a társadalmi szatíra mesterművének számít. Társadalmi szatíra tekintetében minden bizonnyal Frank legjobb öt albuma közé tartozik. Zeneileg is korának egyik legújítóbb lemeze volt, nagy hatással a progresszív rock fejlődésére és formálódására (és néhány, a 60-as évek többségénél jóval „cinikusabb” együttes megjelenésére). Frank a következő években teljesen más hangkísérletek felé vette az irányt, a The Mothers Of Invention pedig egyre inkább csak egyike lett azoknak a kísérőzenészeknek, akik segítettek megvalósítani a szerzeményeit, és nem egy homogén együttes (számos tagcserével). Frank és a The Mothers Of Invention korai inkarnációja együttműködésének tekintetében a „We’re Only In It For The Money”-t minden bizonnyal az avantgárd kísérletek csúcsaként emelhetem ki, amelyekkel az akkori népszerű zenét és a „komolyabb” zenei műfajokat ötvözték, és meggyőző társadalmi szatírákat adtak elő, bár Frank később jó néhány fejlettebb és izgalmasabb alkotást hozott létre. A „We’re Only In It For The Money” pedig megmaradt klasszikusnak, és annak a látnoki albumnak, amely az egyik első szöget verte a hippimese koporsójába, és megjósolta egy jóval földhözragadtabb, kiszámíthatatlan és kaotikus kor kezdetét.
Felállás
Frank Zappa – ének, gitár, zongora, hangok
Roy Estrada – basszusgitár, ének
Don Preston – billentyűk
Jimmy Carl Black – dob, trombita, ének
Ian Underwood – fúvósok, billentyűk, hangok
Euclid James `Motorhead` Sherwood – fúvósok, hangok
Billy Mundi – dob
Bunk Gardner – fúvósok
Dick Barber – ének
Pamela Zarubica – ének
VENDÉGZENÉSZEK:
Eric Clapton – beszéd (1)
Gary Kellgren – beszéd (1)
Spider Barbour – ének
Dick Kunc – ének
Vicki Kellgren – telefonbeszéd
Sid Sharp – zenekari hangszerelés az „Absolutely Free”, a „Mother People” és a „The Chrome Plated Megaphone of Destiny” című számokban
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. Are You Hung Up? (1:24)
2. Who Needs The Peace Corps? (2:34)
3. Concentration Moon (2:22)
4. Mom & Dad (2:16)
5. Telephone Conversation (0:48)
6. Bow Tie Daddy (0:33)
7. Harry, You’re A Beast (1:21)
8. What’s The Ugliest Part Of Your Body? (1:03)
9. Absolutley Free (3:24)
10. Flower Punk (3:03)
11. Hot Poop (0:23)
12. Nasal Retentive Calliope Music (2:02)
13. Let’s Make The Water Turn Black (2:01)
14. The Idiot Bastard Son (3:18)
15. Lonely Little Girl (1:09)
16. Take Your Clothes Off When You Dance(1:32)
17. What’s The Ugliest Part Of Your Body? (Reprise) (1:02)
18. Mother People (2:26)
19. The Chrome Plated Megaphone Of Destiny (6:25)
Az album játékideje: 39:06
