Előadó: Mann, Aimee
Kiadó: SuperEgo Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 38:03
Értékelés: 4.5/5
Aimee Mann amerikai énekesnő, aki 1993-ban indult el szólóútján, miután a ‘Til Tuesday tagjaként három jól fogadott, igen színvonalas alternatív rock albumot adott ki, dallamos, popos fülbemászóságtól átitatva. A Charmer a nyolcadik stúdióalbuma, és tulajdonképpen a mai napig a legközelebb áll az első két lemezhez és a ‘Til Tuesday-s karrierhez.
Egészen a nyolcadikig kellett várni, vagyis a „Charmer” című albumig. A báj pedig Aimee-t határozottan nem hagyta el. Aimee itt tökéletes egyensúlyt talált a réges-régi ‘Til Tuesday-albumok popos fülbemászósága és a fekete felhői között, amelyek mindig is ott köröztek a fejében, és az utóbbi lemezeit egyre inkább nehezen „olvasható” zenei olvasmánnyá tették. A „Charmer” olyan album, amelyen nincs gyenge pillanat, nincs olyan perc, amely nehezen csúszna le a „gyomron”, nincs minőségi ingadozás a dalok között. Közben változatos kompozíciók kivételes sorát szervírozza, briliánsan hangszerelve, ahol Aimee markáns, kellemes, lágyan simogató és mindenekfelett érzelemdús hangja maximális hatásfokkal ragyog. A Charmer olyan lemez, amelyet tényleg bármikor pörgethetsz a nap folyamán és bármilyen helyzetben. Akár remek kedvedben vagy, akár depressziós vagy. Hiszen akrobatikus tökélyű mesterséggel úszik a vékony határvonalon a két lelkiállapot között.
A stúdióban Aimee továbbra is kiváló zenészekkel dolgozik együtt, akik tucatnyi együttműködést tudhatnak maguk mögött a világzene legsikeresebb előadóival. Köztük van például Paul Bryan basszusgitáros és Jay Bellerose dobos, akik nemrég Tanita Tikaram új stúdióalbumának, a „Can’t Go Back”-nek (2012) az anyagán dolgoztak, míg Chris Bruce gitáros és billentyűs Aimee számára már bevált, állandó stúdiós társsá válik.
Aimee az összes szerzeményt maga írta, kivéve a Living A Lie-t (a The Shins énekese, James Mercer fenomenális vokális duettet énekel benne), amely Paul Bryannel közös munka, és a Soon Enough-ot, amely Aimee és Tim Heidecker filmrendező, komikus és zenész együttműködésében született. Aimee kijátszotta a dalok alapvetően egyszerű hangszerelésének adu ászát, amely a komponálás könnyedségét és felszabadultságát a triviálisan megoldható tömörség tájképébe foglalja. Ennek a tömörségnek pedig a kivételes dallamérzék az ura. Az album világosnak, pozitívnak hat még azokban a pillanatokban is, amikor Aimee több szívfájdalmat vonultat fel, és ahol a korai pályájának üzenetvilága intenzíven köszön vissza az új albumon a Crazytown című dalban, amelyben Aimee hangjának lágysága és kifinomultsága különösen büszkén érvényesül.
E érzelemdús, keserédes énekteljesítmény mellett a hangszerek úgy viselkednek, mint finom takarók, amelyek egy szerény, alig érzékelhető hangtájképpé feszülnek, és gondoskodnak Aimee Mann vokáljának szaftos teltségéről, így még tovább magasztosítva azt. Az egyensúly kivételes. A billentyűk és az organikusan eleven gitárszínek párbeszéde valódi indie rockos hatást kelt. A gitár időnként az R.E.M.-es jangle pop hangzáshoz közelít (Dissapeared), az album hangképe pedig összességében rendkívül sűrű, dinamikus és tapinthatóan teli. A billentyűket gyakran orgona és klasszikus zongora is megtámogatja. A gitár ebben a közegben hangosan is kitárulkozik, de a szólózásban szerény marad, tolakodásmentes, a háttérbe húzódik, ezt szemlélteti a Soon Enough záró részének kiváló térkitöltése. A Gamma Rayben viszont a gitár már az elején hangerőben veszélyesen szánt, bőséges ízlésességgel megspékelve; ez a címadó mellett az album legélénkebb dala.
A „Charmer”-t úgy lehetne leírni, mint egyfajta érett, mondhatni felnőtt hallgatóknak szánt pop-pszichedelikus odüsszeiát, amely egyfelől az alternatív hangzások felé hajlik, másfelől a country késztetések felé, mint a záró Red Flag Diverben vagy a Gumbyban. A Barflyban és a Slip And Roll-ban a bevált szerzői iskola mellett a blues morzsái is megtalálhatók. Ez tehát rendkívül sűrű, üzenetekben gazdag zene, amely folyamatosan leköti a hallgatót, nemcsak Aimee Mann költészetének erős tartalmával, hanem a hangszeres kíséret kivételes hangtájképeinek színezésével is. Mindezek felett pedig a dalokban a kiteljesedett dallamosság uralkodik, amely a produkció melegének retró hangspektrumában a The Beatles távoli visszfényét sugározza, abból az időből, amikor nagyobb művészi önmeghatározás felé léptek (azaz a „Rubber Soul” albumtól felfelé).
A „Charmer” a könnyedén kimért húzások, a rövid, de velős tartalom egyedülálló érzésének mesteri ápolása. Kétségkívül Aimee Mann legerősebb műve a második, „I’m with Stupid” című albuma óta, sőt, talán a ‘Til Tuesday-s munkái óta is. Kivételes jellemérzékenységű, erős dalszerzői érintésű, független bájú album, amely Aimee Mann érzelmes sóvárgó érzékenységén át olyan intenzitással mutatkozik meg, mint csak kevés lemez Aimee Mann pályáján. Egyszerűen olyan produkció, amelyben minden elem ideális egyensúlyban fonódik össze. A legfontosabb pedig, hogy az album kivételes mértékű hallgathatóságot és telivér érzékenységet kínál, amely Aimee előadásában azonnal mélyen a bőr alá hatol. A dalok úgy vannak felépítve, hogy minél finomabban játszod őket, annál nagyobb hatást tesznek hallgatás közben.
Felállás
Aimee Mann – ének, gitár
Chris Bruce – gitár, zongora
Jamie Edwards – gitár, zongora, billentyűk, harangok
David Boucher – zongora
Jebin Bruni – billentyűk, zongora
Paul Bryan – basszusgitár, háttérének
Jay Bellerose – dob, ütőhangszerek
J. J. Johnson – dob
Michael Penn – háttérének
VENDÉGZENÉSZ:
James Mercer – ének a 6. számban
Produkció
Paul Bryan
Dallista
1. Charmer (3:25)
2. Disappeared (3:24)
3. Labrador (3:49)
4. Crazytown (3:21)
5. Soon Enough (3:59)
6. Living a Lie (3:26)
7. Slip and Roll (4:12)
8. Gumby (2:53)
9. Gamma Ray (3:00)
10. Barfly (4:00)
11. Red Flag Diver (2:29)
