Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Helloween
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1993
Játékidő: 71:26
Értékelés: 3.5/5
A »Chameleon« kétségkívül a leginkább megosztó album a Helloween egész történetében: a „hithű” metalosok szívből gyűlölik, de a hamburgi nehézmetál-intézmény (hagyományos) rajongói között is legalább 90% azoké, akik legszívesebben elfelejtenék, hogy valaha megjelent. A vaskalapos metalrendőrség általános rémületére ezen az igazán kaméleonszerű kísérleten egyes számok még szaxofont és zenekari hangszerelést is tartalmaznak, ami az európai power metal legfontosabb zenekarától hallatlan dolog. Mindazok viszont, akik nem tartják magukat „hithű” metalosnak, vagy nem foglalkoznak ezzel, az idő próbája után is sok érdekeset és szórakoztatót találnak majd a »Chameleon« lemezen.
A Helloween a kilencvenes évek elején elég megterhelő időszakot élt át, és ez meglátszott a tagok közti alkotói folyamaton is. Az EMI-vel kötött szerződés után úgy tűnt, minden csillag kedvező állásban van, és talán még az Iron Maiden után a legnagyobb európai metalattrakcióvá is válhatnak. Minden terv füstbe ment az előző album irányváltásával, az átlag alatti »Pink Bubbles Go Ape« (1991) kísérlettel, amelyen Chris Tsangarides producersége alatt megpróbáltak eltávolodni a sajátos power metaljuktól, és nagy lendülettel más műfajok hatásaival kísérleteztek.
A szélesebb közönség megszerzésére tett kísérlet a néhány ritka szerzeményvillanás ellenére meglehetősen siralmasan elbukott, ráadásul közben megindult a grunge-invázió, és a power metal egy időre kegyvesztetté vált a kereskedelemben. A Helloween három fő dalszerzőjének, az akkori énekesnek, Michael Kiskének, az alapító gitárosnak, Michael Weikathnak és gitáros sorstársának, Roland Grapow-nak különböző elképzelései voltak arról, merre vigyék a zenekart, az EMI pedig többek között azt követelte, hogy mondjanak le az addig teljesen jellegzetes „happy metal” humoros betéteikről, így mindenki az alkotói szakadék másik oldalán találta magát.
Kiske, aki egy bizarr vallási szektával való kapcsolata után lassan egyre jobban elveszítette a kapcsolatot a valósággal, és egyre nagyobb rejtély lett a többi tag számára, sosem titkolta vonzódását a pop rockhoz és a könnyed power balladákhoz. Weikath, aki szintén torkig volt a power metallal – amit a Helloween 1987-ben „kiformált” –, a »Chameleon« írása közben sokat hallgatott Beatlest és hetvenes évekbeli progresszív rocklemezeket, ami egyes szerzeményeken erősen érződik. A nagy virtuóz Grapow hasonló elképzeléssel érkezett, és a hosszú gitárvariációk mellett főleg a hard rockra esküdött. Éppen e három teljesen eltérő ötletgazda miatt a »Chameleon« – amely a visszatérő Tommy Hansen jóvoltából (vele sikeresen dolgoztak már a nyolcvanas évekbeli klasszikusaikon) érezhetően jobb produkciót kapott, mint az elődje – simán megállná a helyét háromrészes szólóprojektként is.
A nehézmetál-megszállottak álláspontjáról az idő próbája után a várakozásoknak megfelelően kiderült, hogy téves, hiszen ez a zenekar történetének legváltozatosabb albuma, még ha nem is sikerült minden ötlet a legjobban. Fő és egyetlen nagy hibája a túl sok, többé-kevésbé émelygősen cukros power ballada: négy van belőlük a „Chameleon”-on, ami még a szokásos Helloween-mércével is soknak számít, pedig náluk szinte sosem hiányozhat legalább egy szerelmes ballada. Másrészt viszont az album rendkívül érdekes műfaji kavalkád, amelyben a három említett kulcstag alkotói kanyarulatai tükröződnek. A „Pink Bubbles Go Ape”-pel ellentétben, amely több kidolgozatlan, sebtében összedobált ötlet többé-kevésbé ízléstelen halmaza volt, a Helloween ezúttal sokkal meggyőzőbben kísérletezett a különböző műfajokkal, mint egykor a Queen, az egyik legfőbb példaképük. Ennek a műfaji sokszínűségnek köszönhetően hard rock kísérleteket (»First Time«, »Revolution Now«), hard rock/jazz hibrideket (»Crazy Cat«), olyan AOR balladákat, mint az »I Don’t Wanna Cry No More«, prog metalt (»Music«), olyan prog/pop fúziós keresztezéseket, mint a »When The Sinner«, valamint a Kiske magas énekregisztereivel megszólaló, jellegzetes power metaljukat (»Giants«, »Step Out Of Hell«, »I Believe«) is megtalálhatjuk a lemezen. A teljesen minimalista, pretenciózusságtól mentes borító ötlete Kiskétől származik, a vicces tökök viszont a rajongók kívánságára visszatértek.
A »First Time« a korábbi Helloween-mércével elég szokatlan nyitány, hiszen nincs benne sem zenekari, sem akusztikus intro, mint a korábbi lemezeken megszokott volt. Ehelyett rögtön egy szolid hard rock–AOR fúziót kapunk rendes refrénnel, ínycsiklandozó Weikath-szólózással és dinamikus gitárfrázissal, amelynek ugyan kevés köze van a világhírt hozó power metalhoz, ám éppen ezért nagyon kellő stílusfrissítés. A kislemezként is megjelent »When The Sinner« viccesen „pop metalnak” is nevezhető, bár valójában pop/prog rock hibrid: igen szórakoztató fúzió elektronikus szintetizátorvonalakból és égető gitárpasszázsokból, amelyekre okosan ráhúztak egy dallamos refrént, és – a valódi metalmániások rémálma – egy fúvósszekciót! Kiske végig remek énekhangi formában van, énekváltozatosságban talán pályája csúcsán, még ha nem minden számban kíván is a magas regiszterekben énekelni, mint Geoff Tate (Queensryche) hasonmása.
Az »I Don’t Wanna Cry No More«, az album második kislemeze, meglehetősen cukros power ballada, amelyet Roland bátyjának, Rainernek ajánlottak, szép akusztikusgitár-hangszerelésekkel. Nosztalgikus és kissé együgyű szövege a szintetizátoros háttérrel és a kitűnő énekvonalakkal együtt éppen megfelelő ahhoz, hogy ez a szám, ha mondjuk öt évvel korábban jelenik meg, amikor az AOR a csúcson volt, szép kereskedelmi sikerre is számíthatott volna. A »Crazy Cat« az egyik furcsább és tréfásabb kísérlet, amelyben hard rock, jazz (a szaxofonhangszerelések itt is újra megjelennek) és swing is hallható, a refrénje viszont meglehetősen hagyományos, ha nem éppen powermetalos, sőt jut bele pár tercelt gitárharmónia is.
A »Giants« szövege a Helloween korábbi kiadója, a Noise és az EMI vitájáról szól a zenekar alakjának és művének felhasználásához fűződő szerzői jogok körül; rövid, de győzedelmes visszatérés a „Keeper”-korszak epikus power metaljához, amilyet a hagyományos rajongók hiába vártak a többi »Chameleon«-számon. A pompás gitárharmóniák és a néhai Ingo Schwichtenberg erőteljes dobátvezetései epikus refrénnel párosulnak. Kiske ezúttal ismét magas regiszterekben énekel, mint egy szuperszonikus repülő, és sikeresen kihívja mind az említett Tate-et, mind Bruce Dickinsont (Iron Maiden). Valójában ez az egyik legütősebb és legepikusabb szám a zenekar történetében, fenomenális gitárszólókkal, vagyis mégsem „adták el” magukat teljesen, ahogy a »Chameleon« megjelenésekor sok hagyományos rajongó okoskodott.
A »Windmill«, az album harmadik kislemeze, újabb szerelmes power ballada gyengéd dallammal és melankolikus folkrockos hangszereléssel (mandolin is hallható), amely a nyolcvanas évek közepén akár az Eurovíziós Dalfesztiválra is eljuthatott volna. Nehéz elképzelni ennél nem hagyományosabb Helloween-számot, amely a végletekig émelyítő refrénje ellenére hangszerelési szempontból kiváló teljesítmény. A több mint nyolcperces »Revolution Now«, amelyben Kiske ismét ragyog az irigylésre méltóan magas énekregiszterekkel, meglehetősen skizofrén keresztezés prog és hard rock között számtalan őrjöngő gitárvariációval, könnyen rövidebb lehetne a felével, bár Weikathnak, aki a szöveget hatvanas évekbeli zenekarok erős hatása alatt írta, megint akadt pár nagyon érdekes ötlete.
Nem túl sikerült Kiske »In The Night« száma, újabb akusztikus irányú power ballada szokatlan zongoradíszítésekkel, amelynek semmi köze a metalhoz; lassú, szinte pszichedelikus kezdés után később egy átlagos dallamból és cukros színezetű refrénből meríti az ihletét. A »Music«, amelyben Markus Grosskopf dinamikus basszusvonalai nagyon szépen kivehetők, még a legkönnyebben prog metal kísérletnek nevezhető, számos bombasztikus hangszereléssel, epikus gitárharmóniákkal és erőteljes refrénnel. Több mint nyilvánvaló, hogy e szolid szerzemény szerzője Grapow, hiszen szólógitáros orgazmuskodása már majdnem átlépi a jó ízlés határát.
A »Step Out Of Hell«, egy újabb kislemez, bármelyik „Keeper”-albumon helyet kaphatna: epikus szerkezetével, csavaros ritmikai árnyalataival és a vokális játéka csúcsán lévő Kiskével újabb visszatérés a „happy, happy Helloween” powermetal-vizeire. Az ütős »I Believe«-ben is, ahol a pompás refrén mellett szinte brutális gitárfrázis uralkodik, a Helloween ismét felismerhető, jellegzetes stílusformában van, éppen úgy, ahogy a hagyományos rajongók mindig is elvárják tőlük, bár az egész legalább három-négy perccel hosszabbra nyúlt a kelleténél. Az album zárásaként Kiske még egy akusztikus, sós ízű balladával, a »Longing«-gal szolgál, amelyben a hosszú és fárasztó koncertturnék keltette honvágyát fejezi ki. A végén az album legjobb balladájaként marad meg, és különösen kiemelkednek benne az erőteljes zenekari hangszerelések.
A »Chameleon«, ez a rövid kirándulás a „prog/pop metalba”, a Helloween egész történetének legeklektikusabb albuma, amely a frissítő ötletek beoltása közben sok bátorságot és a megszokott, elvárt, követelt powermetal-rutinról való lemondást kívánt. Fő erénye éppen az, hogy – bár nem minden ötlet sikerült tökéletesen – ennyire különbözik a szokásos Helloween-teljesítményektől. Sajnos az európai piacon nem érte el a kívánt sikert, Amerikában pedig 1993-ban azt sem tudták, hogy ez az egyedi alkotás egyáltalán megjelent. A hagyományos rajongók sokan, a várakozásoknak megfelelően, csalódtak a túl radikális stílusváltásban, így a turné végén az egész a zenekar akkori felállásának nem végződhetett jól. Kiske volt a két „problémás tag” közül a második, aki összecsomagolt, hogy a meglehetősen következetlen szólókarrierjének, később pedig különböző, sikerültebb mellékprojekteknek szentelhesse magát, mint a Place Vendome, az Avantasia és az Unisonic. Schwichtenberg pedig a kényszerű kirúgása után teljesen belesüllyedt a drogokba és a depresszióba, ami végül tragikusan, a vonat elé ugrással végződött számára. A »The Time Of The Oath« (1996), a következő két Helloween-album közül a második, amelyeken Andi Deris énekes (ex-Pink Cream 69) és Uli Kusch dobos (ex-Holy Moses, Gamma Ray) érkezése után nagyon sikeresen tértek vissza a power metalhoz, az ő emlékének készült.
Felállás
Michael Kiske – ének
Michael Weikath – gitár
Roland Grapow – gitár
Markus Grosskopf – basszusgitár
Ingo Schwichtenberg – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Alex Bergstedt – karnagy, templomi orgona az „I Believe” című számban
Gyermekkórus ‘Johann Sebastian Bach’, Hamburg, az „I Believe” című számban
Stefan Pintev – hegedű
Produkció
Tommy Hansen
Számlista
1. First Time
2. When the Sinner
3. I Don’t Wanna Cry No More
4. Crazy Cat
5. Giants
6. Windmill
7. Revolution Now
8. In the Night
9. Step Out of Hell
10. I Believe
11. Longing
