Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Moveknowledgement
Kiadó: Kapa Records
Megjelenés: 2005
Játékidő: 49:47
Értékelés: 3.8/5
A siker mindig a merészek és a bátrak oldalán áll, ha pedig a kalandos zenei cirkáló fedélzetén megfontolt, jól felkészült zenészek is vannak, akiknek érzékük van az esztétikához és a tartalomhoz, az eredmény csakis tökéletes élvezet lehet. Ezt bizonyítja az az album is, amelyet ma a poros polcról szeretnék bemutatni a kevésbé tájékozott és hamar felejtő olvasóknak – a 2005-ben megjelent Ant People, amellyel a többműfajú konglomerátum, a Moveknowledgement merészen romba döntött minden elképzelést, amelyet a Sun Sun, a nagyon fülbemászó debütalbum után kialakíthattatok magatokban, akik hajlamosak vagytok az első ötlet alapján ítélkezni. A Moveknowledgement agyafúrt, frissességgel átszőtt zenei vén rókák, ezt ma már tudjuk: az eredeti felállás részleges átalakítása után, két kiváló hangszeressel kiegészülve, akik érzik a régi jazz-funk muzsikát (természetesen a tehetséges basszusgitárosra, Dejan Slakra a.k.a. Sleykre és a kitűnő billentyűsre, Miha Šajinára a.k.a. Shekuzára gondolok), az igazi sztratoszférába szökkenés csak ekkor kezdődött el. A srácok és a lány ezúttal teljesen más receptet próbáltak ki, a kiszámíthatóság gravitációjából pedig a futurizált rusztikusság hibridje – a jazzy funk – segítségével szabadultak ki, amely ennek az igazán városi, telített ékkőnek minden pórusából árad.
2005-ben a világ majd szétrepedt az intenzíven elbutított hip-hoptól, a személytelenített r’n’b blink-blink értelmetlenkedésétől, az MTV szifiliszes, elfajzott kommercializmusától és az egydimenziós butaságoktól, az elveszett értékek ebbe az univerzumába pedig a dolenjskai fővárosból, Novo mestóból érkezett egy kőkemény produkció, amely nem fél nyúlni John Coltrane hagyatékához, az olyan fúziós nagyságok, mint Billy Cobham szabad metrikájához, némi könnyed Weather Reporthoz, Lalo Schifrin élével és pikantériájával megspékelve; a basszus, a dobok és a gitár intelligens játékán át pedig N’Toko élesnyelvű szabadstílusú rapjének és Sandra álmodozó énekének vokális párbeszédei szövődnek bele. Nem feledkezhetek meg azokról az édes szintetizátorhangokról sem, amelyek közelebb állnak a hetvenes évek eleji hangzás teltségéhez, mint a millenniumi, az üres ütlegelésbe fulladó vákuumhoz, meg a fúvósszekció éppen jól megcukrozott illataiból is jut néhány gramm – és meg is van az első benyomás egy igazán kivételes albumról, amely még sok év ismételgetős, az esszenciába merülő hallgatás után is megráz és árnyalataival meglep. A Moveknowledgement mindig is fél lábbal a jó zene aranykorában, a múltban állt, a másikkal pedig terpeszben a jövő és az álmok futurisztikus világa felé fordult, ami mindig távol tartotta őket a sablonosan szabott értelmetlenség, a larpurlatizmus, a trendizmus és a lélek meg a test kiárusításának langyos áramlataitól, azért az egy-két percért a kereskedelmi rádióállomások hullámhosszán. A Muvekik mindig is sorozaton kívüliek voltak, ennek a mozaiknak pedig része az Ant People is, amelyen a zenekar tizenegy gyönyörű számmal mutatkozik be.
https://www.youtube.com/watch?v=H9y6Pp_LDBI
A történet a Vancouver Airport című számban a billentyűk űrbéli sípolásával, valamint a basszus és a dobok jazzy játékával indul. R2D2-hangok, majd az ízléses smooth jazz lágy játéka csatornázódik át N’Toko megduplázott vokáljának gyorsabb funky rapjébe; N’Toko hangja a Sun Sun óta kicsit élesebb és tisztább lett, a zenekar pedig ez alatt a három év alatt minőségben is tovább érett, és megszabadult a kiszámíthatóság béklyóitól. Shekuza a billentyűivel hozzátesz a hangképhez valamit, ami a Sun Sunról krónikusan hiányzott. Valószínűleg a rusztikusság puha érintéséről és az i-re föltett pontról van szó, amelynek hiányában bizonyos frekvenciarések korábban kitöltetlenek maradtak. A Safe & Sound soul-funkosabb hangulatával közelít a debütalbum képéhez, de kevesebb benne a könnyen megjegyezhető fogódzó, mint évekkel ezelőtt, ez azonban az asszociatívan elágazó, űrbéli gondolatok szabad áramlását, amelyek kicsit még a mi kis világunk boltozatán is túl mernek repülni, semmiképp sem öli meg és nem korlátozza. Sandra szépen illeszkedik az egészbe, N’Toko pedig a szójátékban ezúttal sokkal inkább domináns. A Soundclash meglepő módon visszatér a reggae-jazz-funkozás idejére, a szemem előtt pedig a Wein torzított gitárjával kinyitott összes regiszter után egészen konkrétan megjelenik a French Funk Fundation (FFF) is, a harmincas évek füstös jazzkocsmájának ízétől viszont nem tudok szabadulni, csak most a színpadon álmodozó, sötét bőrű virtuózok helyett sápadt időutazók brillíroznak, akik időgéppel törtek utat a múltba, hogy elmeséljék magas oktánszámú, eszelős történetüket a világról és az elhibázott normákról. Az Ant People haladó szellemű kiegészítése a szokások vonatába zártságunknak, az önkéntes, szolgai szolgaságnak, a városokat pedig mint hangyabolyokat milliónyi hangya, jól programozott ember őrzi, akik jó, szorgos, konfliktusmentes tagjaiként az egésznek nyomják az életüket.
A Moveknowledgement szónokok, akik ezúttal jazz-ecsettel festik meg a világ általuk érzett képét, amely ezúttal avantgárdabb jazz módon, rajtuk keresztül cseng egybe a régimódibb hangzásokkal. A Second Chance ebben a kollázsban inkább a múlt felvillanása, amelyet a zenekar egyre inkább levet magáról, noha a gyengéd női érintés jelenléte több esélyt adott a csoportnak arra, hogy olyan állomások hullámhosszára is felkússzon, ahol a keverőpult mögött egy marék jó zenei ízléssel megáldott ember áll. A novo mestói kollektíva fókusza, ötleteinek gyújtópontja máshol van. Nyilvánvalóan a képességek és a bátorság határainak feszegetésében, amit jól példáz az Olympics inkább futurisztikusan álmodozó hipnotikussága, amely mézédesen csúszik be a centrumba egy bűnösen jó rézfúvós-asszociációval az Otpisanira (emlékeztek még a sorozat kivételes zenei aláfestésére az ifjúkorunkból?) és még néhány minőségi múltbeli gyönggyel. A gyökerek, a zenei gyökerek is nagyon fontosak az egyenes tartáshoz, a Roots Of Baobab pedig, akárcsak a madagaszkári természeti monolitok, az óriási fák, mindent a jazzy játékosságra tesz fel, amelyben Wein szépen felveheti a versenyt Primož Grašič érzékiségével, ha szabad kicsit provokatívnak lennem; a pozitivizmus és a könnyed játékosság gyönyörű hangszeres közjátéka után pedig kicsit több pikantéria fúvódik a városi jazz-fúziós univerzumba. A Mission To Bombay az éles N’Toko megkülönböztető vokalizálásával egyensúlyozza ki az ízek egészét Pat Metheny édes látomása és a női érzékiség között, egy ütősebb, kompromisszummentes, friss és gyorsnyelvű akrobatikus hangvétellel. A Lonelyness érzékibb alapszíne a Night Life valóban nokturnósan gyönyörű lecsengése után puhán zárul a Secret utolsó leheletével, amely tele van érzéssel, lágysággal, gyengédséggel és keserédes búcsúzással.
Az Ant People talán tényleg nem az a lemez, amely olyan számmal szolgálna, amit egész héten dúdolgatni fogsz, de minőségi szinten olyan produkció, amely empirikusan megmutatta a kollektíva minden tagjának teljes művészi hatókörét és felkészültségét. Aki a jazzel mer játszadozni, annak legalább annyi bátorságot és tudást kell összeszednie, hogy túlélje ezt a tesztet, ha pedig utána még taps és dicséret is jön, annál jobb. A Moveknowledgement bebizonyította, hogy megvan bennük a mojo, és hogy az ilyen tesztelés csak azt igazolja: a kiszámíthatóságot és a közhelyességet nem lehet, és nem is fogod azonosítani a nevükkel és az albumaikkal. Ennek bizonyítéka még a Nebukadnezar albummal következett, amiről 2005-ben még nem tudtuk, de valami kézzelfoghatóan elmozdult a szlovén zenei alkotás tektonikájában. A színre léptek a játékosok, akik úgy döntöttek, hogy teljesen új játékszabályokat írnak, és lázadó módon kivívják a maguk igazát a közönség, a kritikusok, a zenéhez értő emberek szemében, miközben mindeközben megőrzik saját gerincüket és identitásukat. Ez utóbbi a Muvekiknél nem eladó, mert nem olyanok, mint a gumicukormacik, ellentétben néhány szaktársukkal. Éppen ebben rejlik az esszencia, amelyből mindannyian tanulhatunk, a zenekar pedig a második próbálkozással nem csak a hazai, szűk látókörű fiatalság szemében szerzett tekintélyt. Az Ant People még csak a második lecke volt, a kifinomultabb zenei kifejezésmód oktatása és csiszolása csak ezután következett, én pedig e gyönyörű, progresszív jazz-múltbeli termék mellett csak egyetérthetek a dolenjskai közmondással: „Kar je dobru, nej slabu!”.
Felállás
Sandra Tomović – ének
Miha Blažič – N’Toko – ének
Uroš Weinberger – gitár
David Cvelbar – dob
Dejan Slak – Sleyk – basszusgitár
Miha Šajina – billentyűs hangszerek
Gregor Turk – Gec – trombita
Mitja Turk – Micc – alt- és szoprán szaxofon
Vendégzenészek:
Jelena Ždrale – hegedű
Igor Matkovič – trombita
Produkció
Jani Mujić
Számlista
1. Vancouver airport
2. Safe & Sound
3. Soundclash
4. Ant People
5. Second chance
6. Olympics
7. Roots of the baobab
8. Mission to Bombay
9. Lonelyness
10. Nightlife
11. Secret
