Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1991
Értékelés: 2.5/5
A megállíthatatlan Ian Andersonnak, miután zenekara keretei között az évek során szinte minden jelentősebb zenei irányzatot kipróbált (a bluestól, hard rocktól, prog rocktól, folk rocktól az elektronikán és a szintipopon át a többiig), a 90-es évek elejére rendesen kezdtek elfogyni az ötletei. Két szolid, hard rockos irányú album után – amelyek a sikertelen elektronikus kísérlet nyomán visszahozták a régi rajongók bizalmát a zenekar iránt – Ian néhányszor megvakarta dús szakállát, és úgy döntött, hogy eljött az idő: ők is visszatérnek zenei gyökereikhez, ahonnan a 60-as évek végén elindultak; vagyis a blues rockhoz. A múltba való visszatérés bármelyik progresszív rockbanda számára általában elég kockázatos lépés,
hiszen többnyire egy lépést hátra, azaz visszafejlődést jelent. De amikor az ember hosszú évek innovatív zenélése után kifogy az új ötletekből és a lendületből, ráadásul tudja, hogy kereskedelmi sikerre sem számíthat többé (a „Crest Of a Knave” (1987) egyszerűen egyedi, megismételhetetlen paradoxon volt), általában nosztalgiát kezd érezni első zenei lépései iránt, amelyekre aztán mindent felépített. Csak ebben a kontextusban tudom megérteni Ian ezen meglehetősen nem várt húzását, melynek végeredménye a zenekar egyik legkevésbé ihletett és leginkább egysíkú albuma, bár korántsem mondható rossznak (a zenekar történetének egyetlen rossz albuma címének „dicsősége” a katasztrofális „Under Wraps”-t illeti, 1984-ből).
A „Catfish Rising” kétségkívül a legblues rockosabb albumuk a ősrégi „This Was” (1968) debütálás óta. Ennek ellenére a kettő közti különbség nem is lehetne nagyobb. Míg a kultikus bemutatkozó lemez, amely egybeesett a „kékszemű” blues rock akkori fellendülésével, szinte szétfeszült a fiatal zenekar humorától és alkotói tüzétől, a Jethro Tull ezen az albumon többnyire ihlettelenül, sőt kissé kimerülten szól – figyelembe véve, hogy blueszenekarként sosem ragyogtak igazán (valójában soha nem is játszottak olyan alap blues rockot). A lemezen nagyítóval kell keresni a megszokott és kedvelt jellegzetességeiket; erősen hiányoznak a kelta folk elemek és a szimfonikus hangzás, pedig ahol mégis feltűnnek, ott vannak a lemez jobb pillanatai. Akusztikus pillanatból sincs éppen bőség. Itt-ott akad ugyan nagyon jó mandolin- és mandolahasználat, de a folk rockból ennyi az egész. Ha leszámítjuk a következő lemezen három számban való közreműködését, ez a hosszú ideje velük játszó basszusgitáros, Dave Pegg utolsó albuma (egyben a Fairport Convention tagja is), akinek ez volt pályája során a legközelebbi találkozása a blues rockkal. Őszintén szólva éppen az ő basszusa szól ezúttal érthetetlenül erőtlenül, így nem meglepő, hogy három számban a fiának, Mattnek kellett helyettesítenie („amíg a haját mosta”, ahogy Ian szellemesen megjegyezte a kísérőfüzetben, aki jól tudja, hogy Dave-nek nem sok haja van mosnivalónak). Fontos nyeresége volt a zenekarnak a kiváló billentyűs, Andy Giddings érkezése, aki viszont itt mindössze három számban játszik. A mindig kiváló Martin Barre, aki ismét sok mozgásteret kapott, nem igazán otthonos a blues gitáros szerepében, és ez az albumon gyorsan kiderül. Többnyire a jellegzetes hard rock riffjeinél és futamainál marad. Amikor mégis egy blueshoz közelebb álló szólót vállal, elég visszafogottan szól. Ian szövegei külön történetet érnek, hiszen ezúttal szokatlanul sok szexuális utalást tartalmaznak (még Ianhoz mérten is), nagyobbrészt a tipikus, szánalmas amerikai hétköznapokat célozzák, ami egy olyan brit zenekar koncepciójában, amelyet mindig is a fekete humor jellemzett, egészen üdvözlendő. Ian fuvolás csínytevéseivel (ő játszta a legtöbb akusztikus gitárt is, és helyenként pótolt egy-egy éppen elérhetetlen hangszerest; a mandolin ezúttal végre az egyik fő hangszer) ezúttal is ő a fő oka annak, hogy az album a jelentős középszerűség ellenére sem lehet rossz. Hangja – bár már nem olyan, mint egykor – érezhetően javult, és már nem szól úgy, mint Mark Knopfler klónja. Egykori hangterjedelmének elsorvadását egész jól el tudta fedni abban a szellemes vonyításában és nyújtásában, amely annyira megkülönbözteti más rockénekesektől.
Az albumon a számok nagy száma ellenére nincs különösebben kiemelkedő dal, amely azonnal elbűvölné a hallgatót. A többségük meglehetősen átlagos, rövid („White Innocence” kivételével), „down on the road” blues motívumokra épül, és ritmikailag is rokon egymással (Doane Perry ezúttal nem nagyon erőltette meg magát a dobok mögött). Nincsenek rajta csemegék, de komoly kudarcok sem. Többnyire valamiféle szürke átlag uralkodik. Már a nyitó „This Is Not Love” megmutatja, milyen lesz az album nagy része. Úttörő, ringatózó, ZZ Top-os ritmus, a háttérben hosszú idő után ismét Hammond orgona hallatszik, a refrénben pedig a jellegzetes szarkasztikus ének. Ian szaftos fuvolafutamai és Martin hard rockos fogásai tartják a víz felett. Az „Occasional Demons” bárblues-motívumot, néhány szolid akusztikus díszítést és kiváló fuvolajátékot tartalmaz. A ritmus nagyon közel áll a Dire Straitsre jellemzőhöz, ami az album jó néhány számára igaz. A „Roll Yer Own” humoreszkje az album egyik legfurcsább blueskísérlete. Megint csak rendkívül egyszerű, elég unalmas, ringatózó ritmus és blues (majdnem country) motívum akusztikus gitáron. Ha nem lenne benne Ian szellemes fuvolaszólója, valószínűleg elaludnék hallgatás közben. Ian itt mintha szándékosan úgy szólna, mint valami vén iszákos, aki épp most ébredt egy kocsmában a sivatag közepén. A fickó amúgy is szívesen csinált már bolondot magából, de ez az egyik legvadabb példa. A hard blues rockos „Rocks On the Road” az album egyik feltűnőbb darabja, bár erősen emlékeztet néhány dologra az előző két albumról (megint a Dire Straitsre jellemző motívumokhoz való kiugró hasonlóság). Ha mást nem, a második részében van egy nagyon szolid szimfonikus aranzsmán billentyűkön és fuvolán, amely a hagyományos rajongók többségének tetszeni fog. Csodálatra méltó a nagyon jó záró fuvola- és gitárszóló is. A hangulat ezúttal változatosságképp ismét magas szintű.
Az ambiciózusan megkomponált „Sparrow On the Schoolyard Wall” elég érdekes, folk rockos felvezető motívumot tartalmaz, mígnem túlzott ritmikai egyhangúságba süllyed. Itt jól hallható, mennyit veszített Ian hangja egykori rugalmasságából. Az akusztikus aranzsmák hagyományosan jók, nem hiányzik egy szaftos párbaj az elektromos gitár és a fuvola között sem, de a Jethro Tull ennél a számnál sokkal többre képes. A „Thinking Round Corners” ezzel szemben jóval szellemesebb és viszonylag sikerült kísérlet a blues és a folk között. Ian grimaszoló éneke (nagyjából abban a „csipás szemű” stílusban, ahogy a debütáló albumuk nagy részén énekelt) jól illeszkedik a kiváló fuvolás folk motívumhoz, amely ismét a zenekar történetének jobb pillanatait idézi. Ha több ilyen stílusú szám lenne az albumon, szerintem sokkal jobb lenne. A „Still Loving You Tonight” viszont az egyik legunalmasabb blues-ballada, amit valaha készítettek (szerencsére egy kezünk ujjain meg tudjuk számolni az ilyeneket). Nem segít rajta sem a kiváló mandolin, sem a szép akusztikus gitármotívum, sem a romantikus szimfonikus aranzsmán. A szöveg kinevetni való egy olyan zenekartól, mint a Jethro Tull, és egyenesen groteszk hallani, ahogy Ian grimaszoló hangján valami romantikus verssorokat énekel (ha ez szándékos humoreszk volt, akkor nem sikerült). A „Doctor To My Disease” megint inkább azokban a szférákban mozog, amit a többség a (modernebb) Jethro Tulltól vár – erőteljes energia, határozott, szellemes hard rock riff, kiélezett fuvola és Anderson bácsi szarkasztikus éneke. Végre nagyon jó átmeneteket és ritmusváltásokat is megengednek maguknak, miközben Martin gitárja végig olajozott gépként fúrja át magát a fuvola- és Hammond-orgonadíszítéseken.
A „Like a Tall Thin Girl” is, ahol ismét egyértelműbben a folk rock felé fordulnak, az album ihletettebb pillanatai közé tartozik (hagyjuk figyelmen kívül a katasztrofális, szexuális utalásokkal teli szöveget, bár személy szerint semmi kifogásom a leírt méretű lányok ellen). Ian ezúttal a régi folk rock cimborával, Pegg-gel közösen alkotott érdekes kelta motívumot mandolinon, és nagyon változatos ritmussal támasztotta alá. Ha nem lenne benne a kiváló fuvolaszóló, még a Pegg-féle Fairport Convention sem szégyellné ezt a számot. A „White Innocence” több mint hét percével az album leghosszabb műve, egy elég sikertelen prog rockos kísérlet, illetve próbálkozás valami „Budapest”-szerűt létrehozni. Másfelől az album minden fő elemét tartalmazza: hard rock riff, akusztikus blues motívum és balladai árnyalatok, ami az album egyik legérdekesebb darabjává teszi. A „Budapest”-hez való hasonlóság több mint nyilvánvaló. A „Sleeping With the Dog” egy újabb elég érdektelen blues szám, amelynek jót tenne az akusztikus gitárok jelenléte. Ian kiváló fuvolafutamai húzzák ki a szürke átlagból. A „Gold Tipped Boots, Black Jacket and Tie” szellemes folk rocker nagyszerű mandolin- és akusztikus gitármotívummal, szaftos folkos szólókkal, amelyek egyenesen arra késztetnek, hogy ülve, a bárban dobogd a lábaddal a padlót. A záró „When Jesus Came To Play” egy újabb elég furcsa kísérlet a folk és a blues között. Összességében elég ismétlődően szól (mint az album legtöbb dala), bár nagyon jó interakció van benne a fuvola és az akusztikus gitár között. Ráadásul az egyik legőrültebb szöveg is ebben van a zenekar történetében.
Pozitív meglepetést hoz a két bónuszszám, amely az újrakiadáson található. A „This Is Not Love” kislemez B-oldalán megjelent „Night in the Wilderness” az albumon is biztosan az egyik legjobb darab lett volna. Bár itt is több mint nyilvánvaló a kacsintgatás a Dire Straits felé, ezúttal kivételes tűzzel játszották el az egyes hangszeres részeket, érdekes dallamot és jó refrént alkotva. Itt van még a „Jump Start” (Crest Of a Knave) érdekes, meghosszabbított koncertváltozata is.
A „Catfish Rising” szolid kiadvány, de nem több ennél. Annak ellenére, hogy nem tartalmaz egyetlen rossz számot sem, és van benne jó néhány sikerült pillanat, biztosan a zenekar egyik legkevésbé érdekes és legkevésbé ihletett albuma. Még azt is megkockáztatnám, hogy az egész pályájuk legkevésbé ambiciózus műve, ami általában logikus következménye minden gyökerekhez való visszatérésnek. Az album, ahogy már említettem, korántsem rossz, a zenekarnak egyáltalán nem kell szégyenkeznie miatta, és a hosszú ideje hű rajongók tudni fogják értékelni a fényes pontjait és megérteni a gyengébb pillanatait. Én személy szerint a Jethro Tulltól minden mást várok, csak azt nem, hogy ihlettelenül és ismétlődően szóljanak, ami a „Catfish Rising”-on elég sokszor megesik. Ian nagy megkönnyebbülésünkre kijelentette, hogy ez az album egyedi pillanata volt a gyökerekhez való visszatérésnek, és hogy a jövőben nincs szándéka többé a blueszal foglalkozni. A következő albumon a Jethro Tull alaposan nekifeszül, feltölti a fantáziája agytekervényeit, és megalkotja a 70-es évek vége óta legjobb albumát.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus mandolin, elektromos mandolin, elektromos gitár, akusztikus gitár, szájharmonika, ütőhangszerek, dobok és billentyűs hangszerek
Martin Barre – elektromos gitár
Dave Pegg – basszusgitár, akusztikus basszusgitár
Doane Perry – dobok, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Andy Giddings – billentyűs hangszerek az 1., 4. és 8. számon
Foss Paterson – billentyűs hangszerek a 10. számon
John „Rabbit” Bundrick – billentyűs hangszerek all. számon
Matt Pegg – basszusgitár az 1., 4. és 7. számon
Scott Hunter – dobok a 7. számon
Produkció
Ian Anderson
Számlista
1. This Is Not Love (3:57)
2. Occasional Demons (3:50)
3. Roll Yer Own (4:26)
4. Rocks On The Road (5:33)
5. Sparrow On The Schoolyard Wall (5:23)
6. Thinking Round Corners (3:32)
7. Still Loving You Tonight (4:32)
8. Doctor To My Disease (4:35)
9. Like A Tall Thin Girl (3:38)
10. White Innocence (7:54)
11. Sleeping With The Dog (4:26)
12. Gold-Tipped Boots, Black Jacket and Tie (3:42)
13. When Jesus Came To Play (5:03)
Az album játékideje: 60:31
Bónuszszámok az újrakiadásról (2006):
14. Night in the Wilderness (4:05)
15. Jump Start (live) (7:48)
