Előadó: Clapton, Eric
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1975
A There’s One In Every Crowd valószínűleg azt a pontot jelöli, ahol Clapton kozmikus utazásának íve hirtelen megáll, veszélyesen közel a teljes alkotói „black outhoz”, ahol végül végleg elsötétül minden. Ami persze nehezen érthetőnek tűnik, főleg az alig egy évvel korábbi 461 Ocean Boulevard megalomán sikerét látva, amely nyilvánvalóan végleg túlterhelte a gitáros amúgy is kétségektől és aggályoktól agyonrágott fejét. Eric újabb reggae-rajongása, amely az I Shot The Sheriff nem sejtett sikerével és jamaicai ritmusával tárta ki előtte tárva-nyitva a világ kapuit, ezúttal nem térül meg hasonló mértékben. Épp ellenkezőleg! A There’s One In Every Crowd az ötlettelen kódorgás jeleit mutatja a stílusukat tekintve meghatározatlan dallamötletek között, amelyek nélkül a gitáros rajongóinak túlnyomó többsége, akik addig a Cream, a Blind Faith, majd a Layla-korszak termékeny időszakain át kényeztették magukat, valószínűleg jobban aludt volna.
Egy ilyen ingatag lemeznél, ahol a gospel, a reggae és persze a blues mellett kellemetlenül nyafogó énekdallamok egész palettája zúdul a fülünkbe, nem nehéz elképzelni Clapton gondolatainak elveszettségét, főleg a nyitó We’ve Been Told (Jesus Is Coming Soon) kifejezetten tettetett természetét hallva, amelynek a gitároshoz méltó tekintélyét Eric viharos slide-játéka menti meg, hagyományosan kicsattanva az életenergiától. Életvidámsága azonban hamar csalókának bizonyul, hiszen Eric az album hátralévő részében határozottan túl lazának tűnik, bár mégis nagyon nehéz azt mondani, hogy érdektelen. E kellemetlen gondolatok rosszindulatától legalább egy pillanatra megóv a mókás, szökdelő Swing Low Sweet Chariot, amely erős jamaicai ízzel van átitatva, jelezve, hogy Clapton reggae-lelkesedése korántsem ért véget azzal, hogy kölcsönvett pár Marley-motívumot. Bár a blues-rajongók serege még ma is nehezen emlékszik vissza arra, hogy Eric egykor megfüstölt „rasztamanként” jelent meg, el kell ismerni, hogy ennek a váratlan asimilációnak az angol, többé-kevésbé szomorú éghajlatra egyáltalán nem jellemző hangzásokhoz megvoltak a maga erényei. Főleg a vállalkozóbb kedvű Don’t Blame Me-nél, amely a mindig kiváló feldolgozás mellett, ezúttal Elmore James egyik legendás blues-klasszikusával, a The Sky Is Crying-jal, egészen váratlanul gyorsan az album egyik csúcspontjának bizonyul.
A Jamesre emlékeztetően veszélyes slide-játék először a amúgy langyos Singin’ The Blues-ban válik nyilvánvalóvá, ahol sem a lázas Clapton, sem Eric régi barátnőjének, Yvonne Ellimannek a szenzációs éneke nem segít a számnak kimászni az átlagosság szürkeségéből. A történet megismétlődik a hallgathatóbb Pretty Blue Eyes-ban, ezúttal női hang segítsége nélkül, de énekben erősen beatles-es hangulatú darab, a Better Make It Through Today pedig legalább barátságosan elfújja a melankólia felhőit. Utóbbiak, ezúttal egy csipetnyi monotóniával felfegyverkezve, a végén még a teljesen nélkülözhető High-jal és Opposites-szel is megfenyegetnek, amelyek nagylelkűen és szemernyi szégyen nélkül teszik fel az i-re a pontot Clapton eddigi messze legmeggyőzőtlenebb dokumentumán.
Felállás
Eric Clapton: gitár, ének
George Terry: gitár
Carl Radle: basszusgitár
Jamie Oldaker: dob
Dick Sims: billentyűk
Yvonne Elliman: vokál
Produkció
Tom Dowd
Számlista
1.We’ve Been Told (Jesus Is Coming Soon)
2.Swing Low Sweet Chariot
3.Little Rachel
4.Don’t Blame Me
5.The Sky Is Crying
6.Singin’ The Blues
7.Better Make It Through Today
8.Pretty Blue Eyes
9.High
10.Opposites
Játékidő: 45.15
