Előadó: Čao Portorož
Kiadó: Kapa Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 22:38
Értékelés: 4.6/5
A Klubski maraton 2012 több kellemes meglepetéssel szolgált, és ezek közül mindenekelőtt a fiatal négyes, a Čao Portorož neve ragadt meg bennem. Négy éves fennállásuk alatt már két nagylemezt tudhatnak magukénak, és ennyi idő alatt nem az egyetlen műfaji diktátumhoz való puritán ragaszkodást, hanem inkább a kísérletezés szeretetét bizonyították: a kilencvenes évek alternatívját erős balkáni beütéssel keverik, hűek maradnak a punkhoz, és a garázsritmika tökéletes eredetiségéhez. Hogy ne legyen félreértés – nem tengermellékiekről van szó, hanem egy ljubljanai csapatról, akiket az eladási mutatóknál jobban érdekel az erősítőre való rádugulás, az izzadságadag teljes kicsorgatása, a totális szökés és a világ meg a rendszer elleni lázadás. A recept pedig ennyi év alatt elsősorban egy sor minőségi zenét eredményezett, amely a Disciplina Kičme, a Boye és az Obojeni program alkotta belgrádi–újvidéki háromszög illatát hordozza, legalábbis a bemutatkozó szerint (én inkább még több Repetitort hallok ki belőle). Ha ehhez az egészhez hozzáadsz egy kis Fugazi-féle ősi érzést, egy kis Jane’s Addictiont, némi szubverzívebb hangulatú rockot (köztük a korai U2 csíráit és valami főáramúbbat is), akkor közel kerülsz ahhoz, amit a Čao Portorož képvisel és ami ők maguk. A definíciók amúgy sem lényegesek, az viszont fontos, hogy rögtön az elején bevalljam: a második, Čao Portorož című lemezük olyan szépen megfertőzött, olyan jóleső módon elkapott, hogy már most kijelenthetem, az idei év egyik legjobb hazai albuma.
A dolog már az Evroazija első sikoltó vijjogásától működik: ebben kezet fog egymással Andraž Petrič és Gregor Andolšek gitárjainak átizzadt hangzása, Ivian Kan Mujezinović jól megélezett basszusainak és Aljoša Cetinski dobjainak játékos ritmusszekciója, a jól artikulált zaj rétegzett, szenvedélyes, szerves remegését pedig éppen jó mértékben hamis ének és dadaista egyszerűségű, szerbpárti, globalizációellenes versszakok öntik el a fogyasztásról, a felkelő nap országaiból érkező termékek áradatáról, és az egész alatt hangosan kimondott felháborodás a kapitalista magok kedves világunk tudatába és tudatalattijába való behatolása ellen. Az ütős, rövid felvezetés az Ljubavna című számmal folytatódik, árnyaltabban: ez egy édes újhullámos szám szteroidokon, amely mércének talán még a korai The Cure-t is használja, de a kilencvenes évek garázsának módján. Mesél a felszínes kapcsolatokról, a szerelmes bambulásról, a szűretlen benyomások vonzásáról, a srácok pedig a jól álcázott szimbolikába egyszerűen mindent belekevernek – a reggeli kávé képeit, a kicsapongást, a másnaposságot és a vázlatosan megrajzolt testiséget is. Žare Pak produceri keze éppen annyira nyitott visszhangot rögzített a mariborai Pekarna Gustaf termének hangzásából, a négyes pedig szorosan összekapcsolódva, kompaktan működik. A srácok egészségesen frusztráltnak hatnak, mert a pangás helyett tele van a dolog dinamikusan pattogó szikrákkal és apró, ragyogó ötletekkel. A Maratonról jól ismert Ću ezúttal még kiforrottabb és csiszoltabb, éppen eléggé elidegenedett, a Zelenog (bogami i Šupljeg) Zuba lirizmusa mellett pedig a dadaisták formában és tartalomban egyaránt elég kerozint öntenek a belső kiégés lángjaira. Ha azt mondanánk, hogy a srácok a saját Zeitgeist-filmjüket forgatják, nem tévednénk nagyot, de még közelebb járnánk az igazsághoz, ha hozzátennénk: nem töprengenek és mélyelmélkednek hosszan és részletesen, hanem gondtalanul átengedik magukat a riffeknek, a saját ihletdémonaikkal járt táncnak. A túlzott mélyelmélkedés öli meg a zene nagy részét a legtöbb szlovén zenésznél, akik jobbak akarnak lenni, mint amilyenek valójában. A Čao Portorožnál nincs színlelés, a dolog szépen megy, a három perc alatti játékidő sem zavarja őket.
Még inkább a székhez szegez a gyönyörű Chien, amelyben a gitárriff, a dobok és a basszus játéka még koszosabb, még „kutyábbul” hangzik, ha kölcsönveszem a szó francia jelentését. A csodás jam session az indító gitárriff első visszhangjától bontakozik ki, amelyre szinte erotikusan tapad rá a második gitár, a basszus és a dobok, az egészen pedig végigsiklik Gregor suttogó „Chien!”-je. A rövid formába sűrített többfelvonásos darab összefoglalja a Čao Portorož zsenialitásának minden elemét, ami a ritmikát, a dallamok áradását és a zenekar kivételes összhangját illeti. A jó szám hatása azért tökéletes, mert a srácok kitűnően érzik egymást, mernek a vágtató ritmusból egy porosabb westernutazásra átülni, adnak maguknak egy kis pszichedelikus szabadságot, kölcsönvesznek valamennyit az Edge-féle gitárkoncepcióból, majd meditatívan visszarázódnak brutális sínjeikre. A Chien mantra, szinte kisüti a feszültséget, ugyanakkor arra késztet, hogy újabb falatot harapj az eklektikus kiszámíthatatlanságból, amely a Ma felé tett lépéssel folytatódik. Itt tartunk az U2-nál és a Mothers Of Dissapeared-nél, akik valahonnan a háttérből lopakodnak előre, csakhogy a Čao Portorož nem politikai jelszavakat árul, hanem a torkát csak újabb szonikus rétegek felvitelére kölcsönzi. A felvezetés után megengednek maguknak egy funkosabb terepre való átlépést, ami pokolian jól emlékeztet a Dandelion Childrenre, csak most teljesen a sajátjuk a megoldás. A 84 ezután egy tisztán ősi kiszámoló, amely éveket számol, numerológiai töredékeket sorol, az egészen pedig a riffek, a teljes szabadság és a gátak lebontásának gyönyörű garázsimperatívusza csorog végig. Ezek a gátak teljesen leomlanak az Anže robbanékony, csodásan koszos hangzásától, amely jó adag sikoltó gitárt, torzítást, zsíros basszust és megállíthatatlan dobokat vet el. A szövegek, nos, kezdetlegesek és lényegtelenek, ami nekem, aki inkább a ritmusra, a riffre és a hangulatra bukom, tökéletesen megfelel, a táncolhatóságból pedig bőven elég jut egy egész századnyi kielégítetlen, igazhitű alternatívrajongónak. A Kino Udarnik zárása nyugodtabban újhullámos, kivételesen jól időzített basszus és játékos gitárszövedék uralja, a multilóg (a párbeszéd egyszerre zajlik a zenekar minden tagja között) pedig zavartalanul és gyönyörűen, mérgezően függőséget okozóan bontakozik ki. Egészen az indie gitáros kanonádok utolsó lecsengéséig, amelyek az egóról lemosták a sallangot, és megszüntették azt az alteregót, amely bármilyen módon is merne köpködni a potens négyes ellen.
A zene legyőzte a sablonokat, a szenvedély lejátszotta az intellektust, a garázs elgázolta a popos megfelelési vágyat, a végeredmény pedig egy igazi rövidfilm-szimfónia a fülnek. Mindössze három év stúdiókihagyás után a Čao Portorož egyértelműen fejlődött, javult, nőtt és megerősödött. Ennek bizonyítéka a lemez, amely többet érdemel egyetlen körnél a lejátszódban. Az is helyes, ha többször meghallgatod a számokat, mert a jóleső rétegekben, a csodás részletek pácában sok gyöngyszem rejlik, amelyek csak többszöri hallgatásra tárulnak fel. Remélem, most nem ismétlődik meg az a történet, hogy amikor valakit megdicsérsz, az hagyja, hogy a önhittség elárassza az agyát, majd a minőségi fejlődés jó útjáról a teljes elbutulás, régi jó ötletei megnyomorítása, és a jobb hallgathatóság meg a tetszeni vágyás receptjének keresése felé sodródjon. A Čao Portorož ezúttal mindent úgy csinált, ahogy kell, mi pedig várakozással és szomjúsággal, tűkön ülve várhatjuk a stúdiós folytatást, amely remélhetőleg felnő a Čao Portorož lemezhez. A feladat nem egyszerű, és semmiképp sem magától értetődő …
Felállás
Anže Petrič – gitár
Gregor Andolšek – gitár, basszusgitár a #8-on
Ivian Kan Mujezinović – basszusgitár, gitár a #8-on
Aljoša Cetinski – dob
Produkció
Žare Pak & Čao Portorož
Számlista
1. Evroazija
2. Ljubavna
3. Ću
4. Chien
5. Ma
6. 84
7. Anže
8. Kino Udarnik
