Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Unruly Child
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2017
Játékidő: 53:54
Értékelés: 4/5
Az Unruly Child legendás, de méltatlanul elfelejtett amerikai AOR-csapat, amely hosszabb szünet után az új évezredben állt újra össze, és 2010-ben a „World’s Apart” című stúdióalbummal tért vissza a színpadra. Négy évvel később, meglehetősen észrevétlenül jelent meg az utódja, a „Down the Rabbit Hole”, amelyet a zenekar csak a hivatalos weboldalán keresztül adott ki, ráadásul kizárólag digitális formában.
Az Unruly Childot rendkívül tapasztalt zenészekből álló kvintett képviseli. Közülük páran, nevezetesen Bruce Gowdy gitáros, Jay Schellen dobos és Larry Antonio basszusgitáros nagyon jól ismerik egymást még a World Trade idejéből, amikor együtt játszottak. Ez tehát a nyolcvanas években volt. Ha végignézed az egyes tagok pályafutását, azonnal világossá válik, hogy az Unruly Child név alatt az új évezredben megjelent bármelyik album anyaga rendkívül érdekes lehet.
A korábbi életművet tekintve a zenekarra ugyan az AOR műfaji címke ragadt, az Unruly Child azonban érett korára azon együttesek egyikévé vált, amelyeknek sikerült kidolgozniuk a saját, egyedi, azonnal felismerhető, utánozhatatlan stílusukat. Gond nélkül rájuk süthető az art jelző, hiszen a „Can’t Go Home” olyan szerzői kiindulópontokat hordoz, amelyek akár egy potenciális progresszív rock album alapját is képezhetnék. Éppen ez a legfrissebb lemez, a „Can’t Go Home” viseli magán néhány olyan jellegzetességet, amely a progresszív rock műfajához tartozó zenekarokra és előadókra volt jellemző, akik aztán a nyolcvanas években egyre több kompakt, kiszámítható szerkesztésmódot és zenei értéket vittek a kifejezésmódjukba, és ezzel erősen közel kerültek az akkoriban népszerű AOR-hoz.
A „Can’t Go Home” kidolgozott refréndallamokat őriz, amelyek zenei értékük révén azonnal megfognak, ugyanakkor nem feltétlenül rabolják el a figyelmet. Az egyik legmarkánsabb, sajnos azonban szintén méltatlanul elfelejtett hang a hard rock, az AOR és a melodikus rock műfajában, vagyis a kiváló Marcie Free, a „Can’t Go Home” albumon egészen másként működik, mint a szólóalbumain, illetve a King Kobra és a Signal lemezein megszokott módon. Az ének telve van érzéki kifinomultsággal és finomsággal, színváltozatossága hihetetlen. Ez csak megerősíti azt a művészi fejlődést és érést, amelyen ez a hang az évek során keresztülment. Az album tele van vokális harmóniákkal, ami az AOR-zene jellegzetessége, a produkció és az hangszerelés tekintetében pedig rokon például az Yesszel az „Open Your Eyes” és a „The Ladder” korszakából, továbbá azzal, amit Squire és Sherwood csinált a közös Conspiracy projektben, innen pedig már nem messze van a World Trade-del való összevetés, amelyben egykor a mai Unruly Child három tagja játszott együtt.
A gitárok a produkcióban nem rockosan előretolt hangzásúak. A produkció „art”, és az összes építőelem egyenrangú egyensúlyára törekszik, az album anyagából pedig kiolvasható, hogy rendkívül hatékonyan lovagol az AOR és a melodikus rock elemei, valamint az art rockra jellemző elemek között félúton, miközben a progresszív rock kezdeményei sem hagyhatók figyelmen kívül.
Az album a kompozíciókban fesztelen, ötletgazdagon becsomagolt és változatos. Nem megy be rögtön a fülbe, és ezzel a tulajdonságával már a legelején kellemesen meglep. Valójában rendkívül óvatosan és szerényen, teljesen tolakodás nélkül szólít meg, amikor lepörög a The Only One és a Four Eleven. Az első szám, amely igazán lekötli az ember teljes figyelmét, csak a harmadik, a kiváló Driving into the Future, amely jelzi, hogy különleges albummal van dolgunk. Ezt az érzést megszilárdítja utána a Get On Top (meglepően borongós intróval), miközben az album lágy jellegét a (kissé fölösleges) See If She Floats című ballada erősíti. A lemez második fele, amelyet a címadó dal nyit meg, és a kiváló Point of View támaszt meg, a kompakt formátumú zenei figurák rendkívül finom csiszolása és a kísérletező kezdemények tekintetében még provokatívabb és érdekesebb. A alapvetően pozitív hangulatú albumot az ébresztő, optimizmustól kipattanó Someday Somehow zárja, magával ragadó refréndallammal.
A „Can’t Go Home” rendkívül érdekes új stúdióalbum ettől a nagyon tapasztalt kvintettől, amely a rock and roll világában a mai napig nem kapta meg a megérdemelt elismerést, és valószínűleg ezzel a lemezzel is észrevétlen marad. Örvendetes felismerés, hogy az Unruly Child mindezek mellett minden trendre fütyül, és saját zenei víziójának követi, ami egy gyönyörű új art rock albumot hozott a színtérre, amellyel az Unruly Child fejlődés tekintetében még korántsem mondta ki az utolsó szót.
Unruly Child – Point Of View (hivatalos hanganyag):
Felállás
Marcie Free – ének
Bruce Gowdy – gitár
Guy Allison – billentyűs hangszerek
Larry Antonino – basszusgitár
Jay Schellen – dob
Produkció
Unruly Child
Számlista
1. The Only One
2. Four Eleven
3. Driving Into The Future
4. Get On Top
5. See If She Floats
6. She Can’t Go Home
7. Point Of View
8. Ice Cold Sunshine
9. When Love Is Here
10. Sunlit Sky
11. Someday Somehow
