Előadó: Cairo
Kiadó: Magna Carta
Megjelenés: 1994
Értékelés: 4/5
Az 1990-es évek elején és közepén a szimfonikus rock hatalmas visszatérésbe kezdett. Ez nem is olyan meglepő, hiszen a szimfonikus irányzat volt a progresszív rock alműfajai közül a legnépszerűbb. Furcsább, hogy sok szimfonikus zenekar az Egyesült Államokban bukkant fel, amely a hetvenes években nem igazán híresült el szimfonikus formációiról. Ez az újjáélesztési korszak nagyrészt a Yes, a Genesis és a Gentle Giant utánzására épült. Talán éppen ezért olyan érdekesek a Cairo. Úgy tűnik, az Emerson, Lake and Palmer pompázatos stílusa volt a példaképük. Valószínűleg több zenekar is rajongott erre a három őrültre, de a Cairo azon kevesek közé tartozott, akiknek megvolt a tudásuk ahhoz, hogy ilyen gyorsan és ilyen színvonalon játsszanak.
A legszembetűnőbb persze Keith Emerson hatása Mark Robertson játékára. Néhányan még azt is állítanák, hogy a Cairo az Emerson, Lake and Palmer klónja, de ezzel túlságosan általánosítanánk. A zenéjükben bőven akad más elem is, amiért érdemes kicsit jobban odafigyelni rájuk. Ki kell emelni a kiváló gitárost, akinek stílusa valami eszeveszett keverék Steve Vai, John Petrucci és Steve Howe között. Fuhrman meglehetősen tipikus „shredder”, azaz gyorskezű gitáros, és az ilyenek általában nem nyerik el a tetszésemet, de a Cairónál működik. Valahogy megmutatja, hogyan szólnának az ELP-k, ha Hendrix játszana náluk. Igaz, Hendrix gyökerei inkább a bluesban voltak, de a maga korában ő volt az (és még sokkal több is), amik most az imént említett gitárosok. Érdekes a kánonének is, amelyet a rockban nem hallunk túl gyakran. Az énekesnek ebben a basszusgitáros és a gitáros segít. A kánonénekhez képest még jelenlévőbb a többszólamú éneklés, ahol a két kísérő vokalista olykor más dallamot énekel, mint a frontember. A „kórusszerű” éneklésben a Cairo nagyon erős formáció, és ez némileg pótolja a kellően jó dallamok hiányát. A legfeltűnőbbek természetesen Mark Robertson billentyűi, aki Hammond- és zongorabetéteivel felidézi Keith Emerson szellemét. Néha a stílusa (főleg a szintetizátoron) Rick Wakemanre emlékeztet. A ritmusszekció nem különösebben figyelemre méltó: a basszusgitáros és a dobos rendesen elvégzi a dolgát, de ennél többet nem tesz. Csak az olykor felbukkanó szokatlan és érdekes elektronikus ütőhangszerek ütnek át.
Az album nyitódala egy vonzó keleties beütésű instrumentális szám, amely mit sem sejtet abból, ami következik. Utána két, a vokális dallamok szempontjából nagyon jó dal jön. Ez általában a gyenge pontjuk, de ebben a tekintetben ez a két szám valószínűleg a legjobb tőlük. Bosszantó, hogy a refrén a végén túl sokáig húzódik, és kissé elrontja az összbenyomást. A következő két dal már jóval gyengébb – csupa virtuozitás, kevés ötlet. Szerencsére a szövegeik többnyire nagyon jók, és ezzel elég sokat megmentenek a helyzetből. A végére pedig a legjobb. Az epikus kompozíciót nyugodtan nevezhetnénk „Son of Tarkusnak”, és ez eddigi legösszetettebb munkájuk. A felépítése nem olyan egyszerű, mint sok másik daluké, és nem pusztán ötlettelen szólózásról van szó. A dal szerkezeti és dallamos szempontból is érdekes, számomra pedig az alkotói pályájuk csúcspontját jelenti. Természetesen sok trükköt Keith Emersontól loptak, de a kompozíció elég kidolgozott és ötletesen megkonstruált ahhoz, hogy hamar megfeledkezz erről.
A Cairo az utóbbi idők egyik legérdekesebb zenekara. Az, hogy sokat kölcsönöznek az Emerson, Lake and Palmertől, nem is olyan zavaró, mert van elég dolog, amiben különböznek tőlük. A zenéjükben sok a pompás és az arénarockos elem, így könnyen megfoghatják azokat a hallgatókat, akik valami bombasztikusat, azonnali hatásút keresnek. Az albumot minden Hammond-orgona-rajongónak ajánlom, aki szereti az azokon végrehajtott eszeveszett vadulást. Élvezni fogják azok is, akik az olyan progresszív rockot kedvelik, amely folyamatosan dinamikus, és nem ingadozik sokat a gyorsabb és a lassabb részek között. A legzavaróbb, hogy az album gyakran eltúlzottan és erőltetetten drámaira sikerül.
Felállás
Mark Robertson – billentyűk
Alec Fuhrman – gitárok és kísérő vokál
Bret Douglas – ének
Rob Fordyce – basszusgitár és kísérő vokál
Jeff Brockman – dobok és elektronikus ütőhangszerek
Számlista
1. Conception 2:10
2. Season Of The Heart 10:13
3. Silent Winter 8:25
4. Between The Lines 9:25
5. World Divided 10:16
6. Ruins At Avalon’s Gate 22:35
Az album játékideje: 63:39
