Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1970
Értékelés: 4.5/5
A „Burnt Weeny Sandwich” volt az első a két posztumusz album közül, amely Frank eredeti kísérőzenekara, a The Mothers Of Invention feloszlása után jelent meg (a másik a „Weasels Ripped My Flesh” volt, amely szintén még ugyanabban az évben látott napvilágot). A mesternek mindig is ötletek egész tengere állt a rendelkezésére, és sok olyan dolog, amit meg is tudott valósítani, gyakran csak a stúdió polcán porosodott, és jóval a felvétel után adta ki őket. Az album szokatlan címe (bár Frank hagyományosan abszurd-burleszk ötleteihez képest nem is olyan szokatlan) Frank kedvenc uzsonnájára utal, az ő fajtájú avantgárd rockarchitektúrák egyedülálló kőművesének étkére – a hot dog héber változatára, zsemlében, mustárral leöntve. Utalhatna azonban az album hanganyagára is, hiszen az összes instrumentális, kísérletező kompozíciót két burleszk doo-wop feldolgozás fogja közre (amelyek egyben a Frank gazdag pályafutásának rendkívül ritka feldolgozásai közé tartoznak).
A „Burnt Weeny Sandwich” nagy részét Ian Underwood multiinstrumentalista hangszeres közreműködései töltik ki. Underwood Frank régi kedvence volt, és Don „Sugarcane” Harris mellett, aki ezen az albumon hegedül, az egyetlen tagja ennek a The Mothers Of Invention-felállásnak, akit Frank a későbbi projektjeihez is megtartott. Az albumon közreműködik a már elhunyt Lowell George gitáros (Little Feat) is, aki csupán pár hónapig volt tagja Frank zenekarának, mert Frank állítólag azért rúgta ki, mert megírta a „Willin” című dalt, és azt akarta, hogy együtt játsszák el, a szöveg viszont a drogfogyasztásról szólt. Az albumon hallható művek egyike sem jelent meg korábban Frank más kiadványán, így teljesen önálló, szabályos stúdióalbumról van szó, amely sok mindenben jelzi Frank akkori fordulatát a jazz fusion felé, el az addig jellemző avantgárd-pszichedelikus abszurd pirotechnikától, a bőséges politikai és társadalmi szatírától. Ezen az albumon nemcsak a szatirikus szövegek hiánya miatt, hanem egyes instrumentális szekciók kompozíciós jellege miatt is jóval kevésbé érezni azt a jellegzetes Frank-féle abszurd humort, mint az életműve túlnyomó részénél. Néhány darab, főleg a két hosszabb szám, szinte semmilyen burleszk elem nélkül szól, ami Frank esetében igazán nagy meglepetés. Többnyire az instrumentális számok dominálnak, amelyek a kísérleti rock és a klasszikus zene meg a jazz egyedi szintézisének színes, absztrakt keverékére épülnek, ha leszámítom a két említett szellemes doo-wop feldolgozást az album elején és végén. Az album instrumentális számai egymásba folynak, így a nyitó és záró burleszk, a „Burnt Weeny Sandwich” kivételével, bár hivatalosan nem az, konceptalbumnak tűnik, ami Frank legtöbb lemezénél gyakran megesik hallgatás közben, még ha nem is annak szánták őket, mégis van bennük valamiféle koncepcionális váz. A „Burnt Weeny Sandwich” hallgatója így a saját hallgatói élményéből, az egymással összefüggő instrumentális kompozíciókból elképzelt történetet szőhet Igor különös berlini nyaralásáról és a kis házról, amelyben valaha élt.
A nyitó „WPLJ” burleszk paródia a The Four Duces doo-wop együttes népszerű pop számára, hihetetlenül együgyű szöveggel a „limonádéról”, mintha csak Frank gúnyolódására szabták volna a népszerű zene klisékre, az 50-es évek zenéjének közhelyeire, amelyek a „Cruising With Ruben And The Jets” (1968) című albumon csúcsosodtak ki. Gyakorlatilag az összes doo-wop közhely benne van, amelyen olyan szívesen gúnyolódott: tapsolás, egyhangú táncritmus, egyirányú fúvósok és groteszkül együgyű kísérő női vokálok a tipikus, patetikus „doo-wop” refrénekkel. A végén megszólal még a zenekar dobosa és „indiánja”, Jimmy Carl Black is, aki a maga hagyománya szerint spanyolul elkezdi „csépelni az üres szalmát”. A bolondos, egy percnél rövidebb instrumentális „Igor’s Boogie, Phase One”, amely Frank egyik fő hatásának, Igor Stravinsky klasszikus zeneszerzőnek állít emléket, a jazz és a klasszika avantgárd keveréke, és közvetlenül átfolyik az „Overture To a Holiday In Berlin” című számba, ami egy újabb rövidebb instrumentális burleszk, ahol a szándékosan szétszórt fúvósok, a hamis billentyűk és a teljesen összekuszált ritmus kiszámíthatatlan ütőhangszer-sorokkal gondoskodik a nevetésről. A „Theme From Burnt Weeny Sandwich” egy újabb érdekes keverék jazzből, klasszikából és avantgárd rockból, amely szinte szabad jammelést tartalmaz az egyes hangszeresek között. Az ütőhangszerek apró tengere mellett főleg Frank zamatos gitárfutamai ragadnak magukkal, amelyek szép betekintést adnak abba, milyen jó gitáros volt már pályafutása korai szakaszában.
Az „Igor’s Boogie, Phase Two” az Igor-boogie egy percnél rövidebb folytatása, amely az abszurd, hápogó fúvósoknak köszönhetően könnyedén beleférne akár egy pszichedelikus rajzfilmbe. A „Holiday in Berlin, Full-Blown” az album két fő instrumentális csúcspontja közül az első, ahol Frank és zenekara végre igazán ragyog kiváló improvizátorként és a kiszámíthatatlanság szövőiként. A kompozíció egyszerre tele van burleszk, mégis dallamos fúvós- és gitárfutamokkal, amelyek sokkal közelebb állnak a jazz és a klasszikus zene valamiféle avantgárd hibridjéhez, mint a rockhoz. Az ízléses fúvósaranzsmánok mellett különösen lenyűgözők Frank szellemes gitárpörgetései, amelyeket kivételes érzéssel és lélekkel játszik el, és ez az, ami mai gitártanítványaiból, vagy inkább utánzóiból mindig hiányozni fog. A különféle ütőhangszerek használatának szélességére és az ebben a számban alkalmazott ritmusvonal változatosságára pedig akkoriban számos kísérletező jazzzenész is irigykedhetett volna Frankre. Ezt követi az „Aybe Sea”, amely rendkívül szép, dallamos szimfonikus futamokat tartalmaz billentyűkön (főleg orgonán) és gitáron, és még enyhén misztikus, Frank műveihez képest általában meglehetősen szokatlan hangulatot is teremt.
Az album központi darabját, a több mint 18 perces jazz-rock fusion kompozíciót, „The Little House I Used To Live In” címmel, nyugodt szívvel nevezhetem Frank egyik legnagyobb progresszív rockos instrumentális remekművének pályafutása korai szakaszából, olyannak, aminek tetszenie kell a jazz fusion és a szimfonikus proggresszív rock rajongóinak egyaránt. Ez az összetett hangkollázs különböző szekciókból áll, amelyeket külön vettek fel, majd utólag illesztettek össze, és meglehetősen szokatlan, 11/8-os ütemet is tartalmaz (a szokatlan ütemfajtákat Frank egyébként pályafutása nagy részében gyakran használta). A nyitó szekcióban Underwood művészi jazz zongoraszólója hallható, amelyet energikus átmenet követ ütőhangszeráradattal, gitárimprovizációkkal és szétszórt fúvósokkal, az egészet pedig kivételesen felhúzott ritmus támasztja alá. A legtöbb szimpátiát a részemről ezen a kompoziciónál Don „Sugarcane” Harris álomszerű, hosszabb hegedűszólója szerzi meg (a hegedű hangzása szinte gitáros), ami valóban nyalogatni való. Ezután egy olyan szekció következik, amelyben Don Preston érdekes zongoraszólója szólal meg. A záró orgonaszólót pedig senki más nem játszotta, mint maga Frank, aki bár multiinstrumentalista, billentyűsként ritkán találta magát. Ez a záró szekció, amely tökéletes jazz fusion „pirotechnikát” tartalmaz, nyilvánvalóan élőben készült, hiszen a végén a közönség tapsa hallható, valamint Frank tréfás megjegyzése a kedvelt száma, a „Brown Shoes Don’t Make It” (Absolutely Free, 1967) előadása előtt, hogy „ebben a teremben mindenki egyenruhát visel, és ne tettesse, hogy nem így van”. Amikor erre valaki le akar vetkőzni, Frank tudtára adja, hogy „ne bántsa a ruháját”. Ezután jön még a záró „Valarie”, a Jackie and the Starlites doo-wop ikonok émelyítően édes balladájának feldolgozása, ahol Frank és cimborái ismét alaposan kifigurázzák a szacharinos doo-wop közhelyeket. Frank szarkasztikus éneke és a szándékosan hamis, szándékosan patetikusan könnyes többszólamúság gondoskodik róla, hogy a burleszk ezúttal is sikerüljön. A doo-wop, illetve pop-rock paródiák legnagyobb iróniája azonban mindig is az volt, hogy ha nem Frank, hanem valaki más vezette volna őket, a The Mothers Of Invention szerintem akár egész sikeres pop-rock banda is lehetett volna.
A „Burnt Weeny Sandwich” rendkívül ízletes, derekasan felkavaró desszert számos különböző töltelékkel, amely kötelező utóétel mindazoknak, akik szeretik Frank korai éveit és az eredeti The Mothers Of Invention-t, valamint a későbbi jazz fusion korszakot is, hiszen több mint nyilvánvaló bepillantást nyújt Frank pályafutásának következő zenei fázisába. A két hosszabb kompozíció kétségkívül az eredeti kísérőzenekarral töltött napjainak csúcspontjai közé tartozik. A kísérleti rock specialitásaiból álló, megrakott „megégett falloszi szendvics” doo-wop „kenyérvégeit”, a nyitó és záró számot leszámítva ez Frank egyik homogénebb albuma, ahol a művek többségének kompozíciós összetartozása érezhető, nem tartalmazza a korábban oly jellemző számos avantgárd kisiklást és társadalmi szatírát, és mint ilyennek, az eklektikus progresszív rock legtöbb kedvelőjének tetszenie kell. Az időrendi párja, a „Weasels Ripped My Flesh” viszont megint teljesen más tészta volt, amely annál jobban tetszett mindazoknak, akik a „Burnt Weeny Sandwich”-en hiányolták az abszurd hangokat és a társadalmi szatírát. Mintha megint egy teljesen más zenekar vette volna fel, és más zeneszerző állt volna mögötte. És éppen ez a hihetetlen stílusbeli sokszínűség, amikor sosem tudod, milyen „bonbont” kapsz, Frank gazdag hagyatékának egyik fő varázsa, amely ennyi évvel később is lenyűgöz minden olyan rajongót, aki szereti a határtalan zenei távlatokat azokból az időkből, amikor a zene túlnyomó részét még szívvel csinálták.
Felállás
Frank Zappa – gitár, ének, orgona, billentyűs hangszerek
Ian Underwood – zongora, billentyűs hangszerek, fúvósok, gitár
Don Preston – basszusgitár, zongora, billentyűs hangszerek
Roy Estrada – basszusgitár, ének
Jimmy Carl Black – dob, ütőhangszerek
Lowell George – gitár
Bunk Gardner – kürt, fúvósok
Don „Sugarcane” Harris – hegedű, ének
Jim Sherwood – gitár, fúvósok, ének
Art Tripp – dob
Gabby Furggy – ének
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. WPLJ (2:52)
2. Igor’s Boogie, Phase One (0:36)
3. Overture to a Holiday in Berlin (1:27)
4. Theme from Burnt Weeny Sandwich (4:32)
5. Igor’s Boogie, Phase Two (0:36)
6. Holiday in Berlin, Full Blown (6:24)
7. Aybe Sea (2:46)
8. Little House I Used to Live In (18:41)
9. Valarie (3:15)
Játékidő: 41:09
