Előadó: Oldfield, Mike
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1978
Pontszám: 4.5/5
Három évnyi csend után, amely alatt új kompozíciókon dolgozott, önfejlesztő tanfolyamokra járt, és kipihente élete rendkívül megterhelő időszakait, amikor Mike Oldfield a bolygó egyik legnagyobb sztárjává vált, egy dupla LP-vel tért vissza a színre, amelyet később egyetlen CD-n adtak ki újra. Ki tudja, mi hajtotta Oldfieldet, hogy elkezdjen járni az Exegesis önfejlesztő tanfolyamokra. Talán az, hogy egy olyan monumentális album után, mint az Ommadawn, egyszerűen nem tudta, mit tehetne még hozzá. A csúcson volt, és bármi jött volna ezután, csalódást jelentett volna. Más elméletek szerint viszont azért járt oda, hogy leküzdje a félénkségét és az élő fellépésektől való félelmét. Ez a magyarázat hihetőbbnek tűnik, főleg ha belegondolok, hogy a korábbi lemezei után sem indult turnéra, még a hihetetlenül sikeres Tubular Bells után sem. A tanfolyamok láthatóan segítettek neki néhány dologban, amit rendbe kellett tennie. És rendbe is tette, hiszen az Incantations igazi művészi lakoma.
Már az első tétel sejteni engedi, hogy Oldfield egy szemernyit sem veszített a régi báját illetően. Egy vokális dallammal indul, amely talán egy kicsit az Emerson, Lake and Palmer Tarkusának nyitányára emlékeztet. Később egyesül a vonósok és a fuvolák hangja, és szép dallamot alkotnak. Úgy érzed, mintha valami kísérteties mese aláfestését hallgatnád. Amikor csatlakoznak a billentyűk is, a dallam még egy dimenziót kap, és még misztikusabbá, mitikusabbá válik, mint addig. Amikor pedig Mike hozzáteszi a híres gitárhangzását, olyan érzésed támad, mintha valami tökéleteset hallgatnál. Oldfield azonban nem szeret babérjain pihenni, ezért hamarosan egy másik útra visz minket: az indián törzsi táncok útjára. A dobok remek ritmust építenek, a billentyűk pedig modern hangzást adnak hozzá. Aztán a fúvósok is beszállnak, és a vonósokkal együtt visszavezetnek a mesevilágba. A billentyűk, a gitár és a basszus soha nem nyomják el a vonósokat és a fúvósokat, az összes hangszer kivételesen jól összehangolt, és együtt valamiféle újkori horrort teremtenek (King és Poe keverékét). Hamarosan új rész indul dobbal és szintetizátorral. Csatlakozik a kórus, a gitár és a basszus. Így gazdagabb hangzás jön létre, a hagyományos és a progresszív elemek ötvözésével. Az első tétel végén visszatér az egyik korábbi dallam, amelyen a háttérben a fuvolák és a vonósok álmodozó hangulatot teremtenek.
A második tétel hosszabb, álmodozó billentyűs bevezetővel kezdődik, amely stílusában Oldfield későbbi new age korszakára emlékeztet. Amikor beszáll a zenekar, ismét az új és a régi keverékének lehetünk tanúi. Rövid időre a gitár is megszólal, amely a melankolikus varázslatot először csak a szintetizátoron mutatja be, aztán a vonósokon, a fuvolán, végül pedig a vokálokon. A többi hangszer hamarosan bekapcsolódik a gyászdalba, és újabb varázslatos pillanatot teremt. Egy időre a gitár átveszi a kezdeményezést, és egy hangrobbanásba vezet minket, ahol az öröm hirtelen hulláma a szomorúság tengerében oldja fel a felgyülemlett feszültséget. Aztán afrikai dobok, szintetizátor és vibrafon vezeti be a Hiawatha című dalt, amelyet az amerikai költő, Henry Wadsworth Longfellow írt. A dobok, a szintetizátor és a vibrafon indián hangulatot teremtenek, amely végigvonul az egész vokális részen, ami talán egy kissé túl hosszú (hét perc). A vokális részben kevés a változatosság, olykor az akusztikus gitár megismétli az énekdallamokat, de ennyi az egész. Tényleg úgy tűnik, hogy a vokális rész túl hosszú, de lehet, hogy éppen ez a cél. Ez a rész hipnotikus, monoton ritmusával és elbűvölő énekével (Maddy Prior) felfogható egyfajta varázsénekként (incantation).
A következő rész azonnal sokkol. A kezdés rendkívül energikus, mintha a zene valami középkori lakomáról szólna. Ünneplés ez, az élet ünnepe. Hamarosan ezt egy újabb nyugodt indián törzsi tánc váltja fel, dobon, szintetizátoron és vibrafonon játszva. Ezután Oldfield egy újabb „európai” dallammal bizonyítja, milyen könnyedén vált stílusok között, de mielőtt igazán megismerkedhetnénk ezzel a résszel, új dallam indul, ezúttal modernebb és táncosabb (ezt a kifejezést Oldfield korai munkáival kapcsolatban nem nagyon használhatnám). Ez a rész kérlelhetetlen tempóban folytatódik, ami a különféle stílusok, új témák és eltérő tempók váltakozását illeti. A gitár, a vibrafon és a billentyűk párbeszéde viszi előre a dolgot, és hagyja, hogy a tombolás után kicsit kipihenjük magunkat. De ez nem tart sokáig, mert újabb erőteljes rész következik gyors tempóban, és ez zárja le a tételt. Nem gondoltam volna, hogy lehetséges, de ez a tétel még jobb az előző kettőnél, sőt az egész album legjobbja, főleg a szüntelen tempóváltásoknak, a sokféle stílusnak és az érdekes ritmusoknak köszönhetően. Valószínűleg ez az egyik legsokszínűbb szerzemény, amit hallhattok. Még egy pozitívum, hogy egyik hangszer sem dominál, még a védjegynek számító gitár sem.
Az utolsó tétel elején eszünkbe juthat az Ommadawn, ahogy a hárfa és a billentyűk vidáman visszhangoznak. Ezt hosszú vibrafonrész követi (szinte soundscape, mint Robert Frippnél), amelyet Pierre Moerlen (Gong) játszik. Ez újra megmutatja Oldfield new age-szimpátiáját. Szerencsére a vonósok, a gitár és a basszus a segítségünkre sietnek, és nagyobb változatosságról gondoskodnak. Úgy tűnik, a szerzemény nem fog sehová jutni, de hirtelen felrobban a gitár egy „vadnyugati” témával (olyasmivel, amit inkább Ennio Morricone-tól várnánk), amely mintha a lovak vad vágtáját követné. Néhány pillanatra megszólal valami, ami mellotronra emlékeztet, később pedig a kórus is bekapcsolódik, csak hogy figyelmeztessen: nem a tizenkilencedik századi prérin vagyunk, hanem a huszadik századi Európában. A vibrafon megmutatja, hogy még nincs vége, amikor ugyanazt a dallamot kezdi, mint korábban, és bevezet minket az „Ode To Cynthia” című dalba, amelyet Ben Johnson írt (nem a kanadai-jamaicai sprinter, hanem az angol költő), és amelyet Sally Oldfield, Mike húga énekel. Amikor a szintetizátor eljátssza a később érkező vokális dallamot, egyszerűen elakad a lélegzetem. Ez valóban lenyűgöző rész. Sally hangja is hibátlan, valójában soha nem szólt jobban. Az album meglehetősen szerényen ér véget, de Oldfield sosem szeretett fitogtatni. A kifinomultság mestere, és ez akár zárszónak is megteszi.
Ezen a lemezen Oldfield ismét hihetetlen számú hangszeren játszik. Néhány világhírű zenész is csatlakozik hozzá. Az egész nagyon kompakt és gördülékeny album, annak ellenére, hogy rengeteg hatás keveredik benne (kelta folk, szimfonikus rock, klasszikus zene, indián zene, világzene, new age). A gitár egy kicsit kevésbé van jelen, mint az Ommadawnon, de épp ezért az album rendkívül kiegyensúlyozott. Egyik hangszer sem dominál, és egyik sem nyomja el a másikat. Látszik, hogy sok munkát fektettek az aranzsmánokba.
Az Incantationsszel Mike Oldfield újabb mesterművet alkotott, amely szépségével és fenségességével szinte eléri az Ommadawn csúcsait, csak hát az Ommadawn egy kicsit fókuszáltabb és tömörebb. Figyelembe kell azonban venni, hogy az Incantations dupla album, és kétszer olyan hosszú, mint az Ommadawn, ezért nem csoda, hogy néhány rész túlságosan elhúzódik. De ha összevetjük néhány más dupla albummal, amelyeken sokkal több volt a felesleges rész, ez a lemez még értékesebbnek tűnik. Igaz, nem Ommadawn, de minőségben nagyon közel jár hozzá. Remek album, amely különféle stílusokat kever, keletet és nyugatot egyesít, és olyan elemeket vegyít, amelyek túl különbözőnek tűnnek ahhoz, hogy egyáltalán ötvözni lehessen őket. Oldfieldnek ennek ellenére sikerül ezeket az elemeket erőfeszítés nélkül egységes, teljesen egyedi egésszé gyúrnia.
Ez az első album, amely annak ellenére, hogy nem volt olyan sikeres, mint az előzők, turnéra vitte Oldfield urat. A turné ennek ellenére sikeres volt, és belőle született egy dupla élő album is (Exposed). De erről majd legközelebb. Ajánlott.
Felállás
– Mike Oldfield: akusztikus, klasszikus, elektromos & spanyol gitárok, basszusgitár, billentyűk, szintetizátor, ütőhangszerek
– David Bedford: vonósok és kórus
– Sebastian Bell: fuvolák
– Jabula: afrikai dobok
– Mike Laird: trombita
– Pierre Moerlen: dobok, vibrafon (4)
– Sally Oldfield: ének
– Terry OldfieldK: fuvolák
– Maddy Prior: ének
– The Queens College Girls Choir: kórus
Produkció
Mike Oldfield
Számlista
1. Incantations Part One (19:05)
2. Incantations Part Two (19:34)
1. Incantations Part Three (16:59)
2. Incantations Part Four (16:59)
Az album hossza: 72:37
