Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1978
Értékelés: 4/5
A Camel már a „Rain Dances” (1977) című lemezen mutatta az első jeleit annak, hogy rövidebb és kereskedelmileg könnyebben fogyasztható számok felé fordul. A „Breathless”-szel viszont először léptek át teljesen erre az útra, és olyan dalokat is írni kezdtek, amelyek a pop rockra épültek. Ez a fordulat egyszerűen elkerülhetetlen volt, és a Camel nagyjából ugyanazt tette, mint a korabeli rokon progresszív rock bandák többsége: megpróbáltak keresni egy-két fontnyi pluszt azzal, hogy a zenéjüket a szélesebb tömegekhez igazították, abban az időben, amikor a prog rock már „lejárt lemeznek” számított. A számok tehát kissé egyszerűbbek és kereskedelmileg barátibbak lettek. Szerencsére nem mondtak le teljesen jellegzetes improvizatív és szimfonikus progresszív rockjukról, amelynek mindig érezhető alapszíne a jazz rock fúzió, de az album nagy része rövidebb darabokból áll, amelyeken érezni, hogy a rádiós lejátszásra szánták őket. Hiába nem jött be nekik ez a szándék, a „Breathless” a szélesebb közönség számára az egyik legkönnyebben befogadható Camel-album. Először fordul elő, hogy a hangszeres darabok átadták a helyüket a rövidebb, énekes daloknak. Richard Sinclair, a kiváló basszusgitáros és énekes romantikus hangja gyakorlatilag slágerekre termett, és az album énekeinek nagy részét ő viszi. Énekben a „Breathless” kétségkívül a zenekar egyik legerősebb lemeze, bár sokakat zavarhat, hogy Sinclair hangja az album néhány számán gyanúsan közel viszi a Camelt korábbi zenekarához, a Caravanhoz. Az utóbbi rajongói viszont természetesen több mint elégedettek lesznek. Bár ezúttal a tömörség előnyt élvezett a bonyolultsággal szemben, a Camel a hangszeres szakaszokban továbbra is erős, és akkor is, amikor nem fúziós hangzásban játszanak, új, még feltérképezetlen vizekre merészkednek. A zenekar két fő zsenije, Andy Latimer (gitár/ének/fuvola) és Peter Bardens (billentyűk) ismét felülmúlhatatlan, még ha a rajongók többsége egy kicsit hiányolni is fogja a jó öreg Hammond-orgonát és a moogot. Nehéz elhinni, hogy ez volt az utolsó album a zenekarral, amelyen a mester Bardens is játszott, hiszen az ő hozzájárulása itt is ugyanolyan lenyűgöző. A Sinclair/Ward jazz rock ritmusszekció olyan, mint egy jól megolajozott gép, és biztos alapot ad a két fő alkotó mindenféle ambientes és egyéb futamának. A fúvósaranzsmákat ismét Mel Collins, az úriember jegyzi, és hagyományosan nagyon jók, az egyes darabokba pedig még több mélységet és romantikus lüktetést visznek.
A nyitó „Breathless” vidám, egyszerű ritmusával és Richard kristálytiszta, romantikus, dallamos énekével, látszólagos egyszerűségével és kissé naiv szövegével már az új arcát mutatja a zenekarnak. A refrének rendkívül dallamosak, a ritmus egyszerű, az improvizációk pedig teljesen a háttérbe szorulnak, és itt többé-kevésbé csak díszítésként vannak jelen. A remek „Echoes” az album egyik csúcspontja, amely ismét felidézi azt a Camelt, amelyet a rajongók többsége őriz az emlékezetében. Vagyis finom riffek és szólók hosszú sora Latimer gitárján, Bardens hangszeres bűvészkedése a szintetizátorokon, és egy dübörgő ritmusszekció. Az albumon először élvezheti a hallgató a zenekar jellegzetes, hosszabb hangszeres részeit és improvizációit, amelyek végig jelen lévő dallami alapokra épülve építenek ki kivételes hangulatot. A szám végén Latimer éneke után egy sokszínű szakaszba fordul át, amelyet az improvizációs elemek igen széles palettája jellemez. A „Wing And a Prayer”-rel, amelyben néhol funkkal és „hawaii” ritmussal kacérkodnak, ismét az új irányhoz térnek vissza. Ez a rádióbarát darab a progresszív rock és a pop érdekes keveréke. Az átlagos hallgató első reakciója a kicsit eszelősen mókás „Down On The Farm”-ra valószínűleg az lesz: mi a fene keres itt egy Caravan-szám a Camel albumán? A Canterbury-szcéna nagyjai közül a legtöbbhöz való hasonlóság ezúttal több mint nyilvánvaló. Itt van minden felismerhető Caravan-elem: a tréfás, funkos ritmus jazzes fűszerekkel, és a szöveg, amelynél az ember még akkor sem tud komoly maradni, ha akarna (hogyan kotkodácsolnak a csirkék, a gazda traktorozik, a bokorban könnyít magán, miközben a lánya az alsóneműjét teregeti). A traktor hangja és a háziállatok ordítása még tovább fűszerezi az egészet. Ez a legkevésbé jellegzetes Camel-szám az albumon, és a legközelebb ez vitte őket a Canterbury-hangzáshoz. Szerencsére később nem kísérleteztek hasonlóval, mert egyáltalán nem áll jól nekik, bár ez az egyszeri kísérlet rendkívül szórakoztató és érdekes volt, hiszen először mutatta meg őket zenei humoristaként. A „Starlight Ride”-dal a zenekar ismét „komolyra fordítja a szót”, visszatér a felismerhető hangzásához, és magasfokú romantikával szolgál. Itt főleg a trubadúros fuvolaaranzsmák, az akusztikus gitár és Andy jól ismert, álmodozó éneke ragad magával. A „Summer Lightning” az album egyik legjobb dala, és valószínűleg a legérdekesebb is, mert a Camel itt még a diszkóval is játszadozik. Az eredmény meglepően lenyűgöző. Egyszerűen hihetetlen, milyen jól sikerült egyesíteniük hagyományos prog rockos fortélyaikat a diszkó lüktetésével. Latimer érzelmes slide-gitárszólói olyan ritmusszekcióra épülnek, amely sikeresen halad a jazz rocktól a diszkóig, miközben Bardens billentyűs aranzsmái a védjegyüknek számító szimfonikus hangzást és világűrbe vivő ambientet hozzák. Sinclair, aki itt a legjobb formáját hozza, mellé remek, „heepes” háttérvokálok társulnak, amelyek rendkívüli hangulatot teremtenek. A dal telve van különleges mágiával, és az elejétől a végéig újra meg újra elvarázsol. A „You Make Me Smile” a zenekartól megszokotthoz képest megint elég egyszerű szám naivan romantikus szöveggel, amely több mint nyilvánvalóan kacérkodik az AOR rockkal, bár a színes ritmusszekció és Bardens kivételesen ötletes szintetizátorszólói gondoskodnak arról, hogy a dal legalább egy kicsit komolyságot és mélységet nyerjen. Az űrbe repítő hangszeres „Sleeper” pedig az album újabb csúcspontja, és olyan pillanat, amely ismét lelkesíteni fogja a klasszikus Camel-munkák minden rajongóját. Itt a Camel újra a maga szimfonikus prog rockos fényében tündököl, a védjegyüknek számító mágikus párbajjal Latimer gitárja és Bardens billentyűi között, a végén pedig jazz rock fúziós vizeken zajló jammel. A záró ballada, a „Rainbow’s End” a magasfokú romantika újabb pillanata, amelyben Andy a teljes énekes potenciálját megmutatja, a refrénekben pedig pályafutása legmagasabb énekregiszterét éri el. Rendkívül szép és több mint megfelelő lezárása az albumnak, amely után a hallgatónak azonnal kedve támad újra meghallgatni. A produkció ezúttal is kristálytiszta és megelőzi a korát.
A „Breathless”-szel a Camel először próbált olyan progresszív rock zenekar lenni, amely a szélesebb tömegek számára is elérhető és tetszetős, és komolyan flörtölni kezdett az AOR rockkal és a poppal, ami a következő lemezeiken még erősebben kiütközik. Bár azok többsége, akik csak a korai, klasszikus albumaikat ismerik, az első hallgatásra valószínűleg csalódott lesz a számos improvizatív elem elhagyása miatt, a végeredmény meglepően sikeres. A „Breathless” nem tartozik a zenekar legjobb albumai közé, és helyenként átmeneti búcsút jelent a klasszikus hangzástól, de kétségkívül az egyik legérdekesebb és legvonzóbb lemezük, mert egyszerre lelkesít a jókora adag klasszikussal és azokkal a részekkel, ahol a hagyományos prog rockos elemekhez egy csipetnyi popbájt adnak. Az igazi értéke csak évekkel a megjelenése után mutatkozott meg.
Felállás
Andy Latimer – gitár, fuvola, ének
Richard Sinclair – basszusgitár, ének
Peter Bardens – orgona, szintetizátor, zongora, billentyűk, mellofónium, háttérvokál
Andy Ward – dob, ütőhangszerek
Mel Collins – szaxofon
Produkció
Camel és Mick Glossop
Számlista
1. Breathless (4:16)
2. Echoes (7:22)
3. Wing and Prayer (4:41)
4. Down on the Farm (4:20)
5. Starlight Ride (3:20)
6. Summer Lightening (6:03)
7. You Make me Smile (4:13)
8. The Sleeper (7:02)
9. Rainbow’s End (3:00)
Az album hossza: 44:17
