Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1994
Játékidő: 1:11:18
Értékelés: 5/5
A „Brave” koncepcióalbum-remekmű, a legendás brit progresszív rock zenekar, a Marillion pályájának egyik legjobb és legfontosabb lemeze. Ezzel tértek vissza a progrock gyökerekhez, és nyerték vissza számos régi rajongójuk bizalmát, akik a „Holidays In Eden” (1991) című poprockos kísérlet után lassan hátat fordítottak a zenekarnak.
A „Holidays In Eden” minden szempontból kiváló album volt ugyan, igazi értéke csak évekkel később derült ki, kereskedelmileg viszont a grunge-színezetű, egészségtelen korai kilencvenes évek közegében sajnos teljesen megbukott. Az EMI ezért nyomást kezdett gyakorolni a zenekarra, és szinte könyörgött, hogy az isten szerelmére vegyenek már fel egy lemezt, amely megfelel a „korszellemnek”, és persze mesés pénzeket hoz. A Marillion ugyan megígérte, hogy új megközelítést választ az új albumhoz, de micsoda tévedés volt a kiadó vezetőitől új rádiós slágereket várni!
Ahelyett, hogy „eladták volna a lelküket az ördögnek”, és a sok gyanús trend és az átlagosság tengerében elvesztették volna művészi önállóságukat, a Marillion a „Brave” felvétele előtt jobban, mint valaha, összezárt, és Franciaországba utazott, ahol egy régi kastély közepén álló, félreeső stúdióba vonult vissza. Itt kezdték megalkotni egyik legösszetettebb és legmélyebb albumukat. Az alkotási folyamatban, különösen a lemez sötét hangulatában, bizonyára a kastélyos környezet is jelentős szerepet játszott, hiszen többek között azt rebesgették, hogy a Marouatte-kastélyban kísértetek laknak. Az albumon ezenkívül rengeteg hangminta is hallható, amelyekről a szokásos ügyességgel a legendás billentyűs, Mark Kelly gondoskodott. A hangulat további színesítésére a közeli barlangban rögzített hangmintákat is felhasználtak. Ezek még tovább erősítik a titokzatosság és a feszült légkör auráját.
Azzal, hogy a Marillion a „Brave” esetében a progrock zenei gyökerekhez való visszatérés mellett döntött, és a kilencvenes évek közepén koncepcióalbumot adott ki, nagyon merész lépést tett, de a falánk kiadói óriással kötött szerződésen kívül nem volt mit veszíteniük (ezt két évvel később fel is mondták). Ezen a lemezen több mint sikeresen hajtották végre a következő evolúciós lépést, amellyel végleg leszámoltak neo-progrockos múltjukkal, és teljes vitorlával vetették bele magukat az art rock jóval kiszámíthatatlanabb világába.
A „Brave” művészi megújulásában kétségkívül fontos tényező volt a karizmatikus énekes, Steve Hogarth, aki akkor még viszonylag friss tagja volt a zenekarnak. A kiváló éneklés mellett mély szövegeivel nyűgözött le, amelyek megírásában részben barátja, John Helmer segített. A „Brave” meglehetősen sötét koncepciót tartalmaz: egy depressziós, kábítószerfüggő, öngyilkos hajlamú lány szenvedéseiről szól, aki rossz társaságba keveredett. A történet részben valós eseményeken alapul, amelyekről Hogarth egy újságcikkből értesült. A cikk egy elveszett lányról szólt, akit a rendőrök egy híd alatt találtak, céltalan bolyongás közben. Nem emlékezett rá, ki ő és honnan jött, és minden beszélgetést elutasított.
A „Brave” a lány lassú széthullásáról mesél, és arról, hogyan jut el fokozatosan a végső dilemmáig: a gondok gyors „megváltása” (leugrani a hídról), vagy visszatérés az életbe és a személyes átalakulás kezdete (kiszállni a drogok és az erőszak ördögi köréből). A történet lezárása, amikor a lány egyedül áll a hídon, és azon vívódik, leugorjon-e és véget vessen-e az életének, vagy forduljon meg és próbáljon újrakezdeni, a hallgató saját értelmezésére van bízva. Így mindenki a maga módján képzelheti el, hogy a végén öngyilkos lett-e, vagy meggondolta magát, és új életet kezdett, bár az album utolsó dala, a „Made Again” optimista hangulatú, és boldog végre utal.
Ha a korai Marillion-albumokat (vagyis a Fish-korszakét) a részletek összetettsége ellenére is viszonylag könnyű volt „megfejteni” már az első néhány hallgatás után, sőt akár már elsőre – ebben szerepe volt a hangsúlyos dallamosságnak és a hetvenes évek „aranykorának” zenei örökségére való időnkénti, de felismerhető utalásoknak is –, akkor a volt neo-progrock-bajnokok a „Brave”-vel olyan albumok sorát indították el, amelyek a megszokottól eltérő ötletgazdagság és időbeli fordulatok miatt általában jóval több hallgatást igényelnek. A hallgató viszont ennek megfelelően jobban is jár, hiszen minden újabb hallgatásnál felfedez valami újat, ami azt jelenti, hogy az ilyen művek általában remekül kiállják az idő próbáját.
A „Brave” legtöbb szerzeménye úgy épül fel, hogy elegáns és szinte észrevétlen átmenet vezet az ütősebb, összetettebb rockos részekből a hirtelen ambientális „csendekbe” (vagy fordítva), amelyekkel sikeresen fokozzák az elveszett lány koncepcióját átható drámaiságot. Így már a nyitó balladával, a „Bridge”-dzsel is hangmintákon át vezetnek be minket egy gyengéd, álmodozó dallamba, amelyet Hogarth melankolikus hangja diktál. Az album igazán a „Living With The Big Lie” felé vezető hirtelen átúszás után él fel. Ennek első felében rengeteg minimalista effekt és ambientális függönyhullám található, a második részben pedig a teljesen beleélő Hogarth közreműködésével energikusabb árnyalatot kap, és Rothery ragyogó gitárfutamai uralkodnak.
A „Runaway” újabb tagja azoknak a remek balladáknak, amelyeket a zenekar pályája során mintha mi sem lenne természetesebb, úgy ontott, és ebből természetesen nem hiányozhat Rothery síró slide-gitárszólója. Hogarth szokás szerint ragyog a drámai koncepció elmesélésébe fektetett érzelmek mennyiségét tekintve. Következik a 12 perces, öt tételből álló „Goodbye to All That” szvit, amelyen bebizonyítják, miért maradtak a kilencvenes években is az egyik legizgalmasabb progrock-zenekar. A viszonylag ártatlan, álmodozó bevezető hirtelen drámai, szinte kaotikus részbe csap át, számtalan váratlan ritmusváltással és összetett hangszeres szólórepüléssel. Különösen lenyűgöző a hosszabb ambientális szakasz a sok hangmintával és a távoli slide-gitárhangokkal.
A „Hard As Love” szinte keményrockos alkotás hagyományos hammondorgona-betétekkel és feszes gitárfrázisokkal, energikus ének kíséretében, a Trewavas–Mosley ritmusszekció húzós munkájával. Egyben ez az egyik kevés szerzemény az albumon, amelynek refrénje könnyen beleivódik a hallgató tudatába. A kislemezként is megjelent „The Hollow Man” újabb gyönyörű ballada, amelyben „Mr. H” zongorakísérettel nem is érezhetné magát otthonosabban. Ezúttal nagy bonyolítások nélkül, de hihetetlenül mély eredménnyel. Az album következő kislemeze, az „Alone Again in the Lap Of Luxury” újabb alkalom a zenekar élénkebb, rockosabb oldalának bemutatására, hiszen a dallamos refrén és a rövidebb szólisztikus hangszeres kitérők kiváló arányban váltják egymást. A gitárfrázisok és a billentyűs textúrák harmonikus összhangja a kiváló produkciónak köszönhetően is igazán irigylésre méltó szinten van.
A pattogós „Paper Lies” is az optimista ambientális árnyalatokat folytatja, és itt Rothery lepi meg a legjobban, aki ezúttal szinte bluesosan sós gitárfrázisokat játszik. A címadó dal a nyitányban megszólaló ír furulyáknak köszönhetően hamisítatlanul kelta hangulatú hangszerelést kapott, ami nagyban hozzájárul a kivételes melankólia megteremtéséhez, amely az album végéig csak fokozódik. A számos hangeffektből és digitálisan tömörített énekhangból álló hosszabb ambientális részt művészi átvezetés követi a „The Great Escape”-be. Ez az album harmadik kislemeze, két festői szakaszból áll, amelyek közül az egyik jobb, mint a másik, és még ma is a „Brave” egyik legismertebb szerzeménye. A záró ballada, a „Made Again” a szokatlanul jókedvű H-nak és a vidám akusztikusgitár-hangszerelésnek köszönhetően nyíltan optimista hangulatot teremt, ezért inkább reményt ad a koncepció boldog végére, és ezzel egy „új kezdetre”.
A „Brave” nemcsak a legendás zenekar egyik csúcspontja, hanem egyben minden idők egyik legjobb koncepcióalbuma is, amely a kilencvenes évek második felére egy sokkal jobb korszakot vetített előre az art rock számára. Kevés „régi iskolás” progrock-zenekar vagy „új hullámos” banda (vagyis egykori bajtárs) dicsekedhet azzal, hogy – akárcsak a Marillion – a kilencvenes években érte el pályája egyik csúcsát.
Az album az EMI-nek természetesen nem hozta meg a kívánt kereskedelmi sikert, amiben a gyenge promóció miatt részben maguk is hibásak voltak. Azt is el kellett fogadniuk, hogy a három kislemez közül egyik sem hordozott magában igazi slágerpotenciált, tartalmi kiválóságuk ellenére sem, hiszen a szerzemények úgy vannak felépítve, hogy a legjobb hatást az album egészének végighallgatásakor érik el. Zárásként még érdemes megemlíteni, hogy a neves rendező, Richard Stanley 50 perces filmet forgatott a „Brave”-ből, amely egybeesett az album megjelenésével. Az albumhoz hasonlóan a film is kultstátuszt szerzett az évek során.
Felállás
Steve Hogarth – ének
Steve Rothery – gitár
Mark Kelly – billentyűk
Pete Trewavas – basszusgitár
Ian Mosley – dob
Produkció
Dave Meegan
Számlista
1. Bridge
2. Living with the Big Lie
3. Runaway
4. Goodbye to all That
(I) Wave
(II) Mad
3. (III) The Opium Den
4. (IV) The Slide
5. (V) Standing in the Swing
5. Hard as Love
6. The Hollow Man
7. Alone again in the Lap of Luxury
1. (I) Now wash your hands
8. Paper Lies
9. Brave
10. The Great Escape
(I) The last of you
(II) Falling from the moon
11. Made Again
