Blacklist

Szerző: Sandi Sadar Šoba

Előadó: Hatenation
Kiadó: SAOL
Megjelent: 2010
Játékidő: 43:28
Értékelés: 2/5

A Hatenation 2007-ben született a sport multinacionális és multikulturális fővárosának, Barcelonának a falusias peremén. Pontosabban: Gavà nevű kisfaluban. Persze az első napoktól mostanáig a banda folyamatosan bővült, változott, kovácsolódott, és az egykori heavy metal csapat, a Rebel Pride arzenáljából lenyesegette a felesleges részeket, a felesleges szöveteket, helyette izmot épített és megemelte a tesztoszteronszintet. Az átmenet kulcseleme egy teljesen új, brutálisabb és különösen mostanában nagyon divatos stílus felé az új tag, Sting basszusgitáros beavatása volt. A húrokat D-re hangolják le, több erőt és agressziót adnak hozzá, a bandát pedig átnevezik valami feltűnőbbre – legalábbis ők így gondolják: megszületik a Hatenation. Miután a tavalyi Afterlife EP-n kipróbálták a spanyolt, idén júliusban elfoglalták a Wheel Sound stúdiót, és fel is vették teljesen angolosított debütalbumukat, a Blacklistet. Mivel pénz, ahogy az minden elsőlemezes bandánál lenni szokott, nagyon kevés van, a produkciót és az új arculat kifaragását is maguk vállalják, az eredmény pedig …

Az eredmény első hallásra egyáltalán nem rossz, hogy őszinték legyünk. A Blacklist teljesen szolid keveréke a neo-thrash agressziónak, a death metalnak és a szépen gördülő groove ritmusoknak, amely viszont időnként túlságosan kiszámítható, és túl nyilvánvalóan a kézenfekvő megoldásra megy.  Egyúttal a meglepetés faktorára is építenek, meg arra a lehetőségre, hogy te csak ma kezdtél ilyen zenét hallgatni, és a kezedbe, hogy a fene enné meg, éppen a Blacklist lemez került először. A Hatenation könyékig, sőt azon túl is belenyúl a gyűlölet, a brutális felsőbbrendűség és a politikai összeomlás anyagába, és mindenből a lehető legtöbbet próbálja kihozni. A teljes sikerre pedig a srácok alig egy évvel azután játszanak, hogy a bandába beépült az új gitáros, Igna Jover. Térjünk hát rá a reményeim szerint építő jellegű kritikák lavinájára. Hogy elég sok a Hate és Death előtaggal ékeskedő banda, azt már szinte minden veréb csiripeli ezen a nagy világon. Az sem teljesen világos nekem, miért kell teljesen lenyúlni a már említett Down és LOG hozzáállását, és minden riffjüket meg ritmikai fordulatukat a zenében megengedhető legfőbb maximává tenni? A Blacklist így egy nagyon szívmelengetően eljátszott dalcsokor, amely úgy szeretne hangzani, mint …, de mindezt valami eredetiként és újszerűként egy olyan zenészcsapat jegyzi, amely a legjobb esetben is csak Barcelona helyi háttérországában ismert, a hazája határain túl pedig egy szempillantás alatt eltűnik ugyanennek a zenei kifejezésmódnak a előadóiból álló tengerben: ugyanolyan nevek, és ami még viccesebb, teljesen ugyanúgy felfűzött akkordok. A debütálón nagy csorbát ejt a meglehetősen homályos és tompa produkció is, amelyben a fő adu – a gitárok – elvesznek a basszus- és dobtonnák között, de elég szárazan és ütőerő nélkül szólnak az énekhangok is. Ez ráadásul túl törékeny és gyenge ahhoz, hogy meggyőzzön, az egyhangúság pedig a Countdown első pillanatától az N.E.P. utolsó leheletéig csak fokozódik. A többi az örök téblábolás a szürkeség mezején és hasonlók. A meglehetősen üres énekes hangzásvilág tetejébe az is hozzátartozik, hogy az angol nem az anyanyelvük, ezért összességében elég sok lapsus és eléggé érzéketlen jelszó születik. Lehetne benne több harag, és katalánul még szebben is szólna? Vagy kicsit többet kellett volna tekergetni a keverőpult gombjait, és hozzáadni egy-két (kiló)gramm kiművelt, ordenáré éneket … A néha felbukkanó, de nagyon sztereotip szólók sem győznek meg teljesen, ezért maradt az eredetileg ígért érzékszervi erekció a ernyedt makaróni szintjén. Bassza meg, a teljes kielégüléshez nem elég pusztán dühösen behatolni a fülcsatornákba, kell valami több. Nem tudom – talán egy kis előjáték, vagy valami férfiasabban egyéni és eredeti. Sok itt a „groove metal” dübörgés és a szinte egy helyben toporgás is, ezért a vad hajsza a kilövési listán inkább rutinmunkává válik, mint valami eredetien mélyértelmű dologgá.

A burkolt dicséretek és kritikák szövevényét az érzelmi kitörésem mostani utolsó bekezdésében azzal foglalom össze, hogy nem mindig egyszerű mások tollával ékeskedni. A Hatenation egy másolat (foto)másolata, és a LOG vagy a Down ideáljához közeledve közelebb hangzik a magyar Ektomorfhoz, akik jó előadói a Max Cavalera tollából származó zenének, de a saját káposztáskertjükben gyökeresen kiirtják az önálló és eredeti ötleteket. A fiatalokat nem lehet a szív és a tökös hozzáállás hiányával vádolni, de nem az a lényeg, hogy erőszakkal, mindenáron kinyomjunk egy debütalbumot, aztán majd csak kisül valami az egészből. Igaz, vak tyúk is talál szemet, de … A feledésbe vezető út a következő lemezeken még folytatódhat, én mégis remélem és úgy gondolom, hogy ezek a meglehetősen ígéretes zenészek hosszabb időszakot szánnak az elmélkedésre, az ötletgyűjtésre, aztán a válogatásra, és némi vaskosabb pénzkupac fejében felbérelnek valami producert, aki a nagy katalán narancsból kifacsarja a szív, a harag és a zeneiség minden cseppjét, és olyan fenevaddá gyúrja össze őket, amely meggyőzőbb lenne, és legközelebb leszakítaná a fejünket, elszaggatná az összes szalagunkat, és értelmetlenné tenné a mostani összes kifogást. Ahogy mondani szokás: a csata még csak most kezdődött. A háború még nincs elveszve!

A recenzió a Rock Hard Slovenija és a RockLine együttműködésében készült.

Felállás

Carlos Olmedilla – ének
Enrique Marín a.k.a. Kike – gitár
Igna Jover – gitár
Luís Fontes – dob
Juan A. Núñez a.k.a. Sting – basszusgitár

Produkció

Hatenation

Számlista

1. Countdown
2. Blacklist
3. Internal Sickness
4. Sons of the Shamed God
5. In the middle of nowhere
6. Unknowledge Fields
7. Pain
8. Dread Sky
9. Traces
10. Visions
11. N.E.P.