Előadó: Blackfield
Kiadó: Snapper Records
Megjelenés: 2004
A Blackfield a Porcupine Tree frontembere, Steven Wilson (ének, gitár) és az izraeli pop-rock sztár, Aviv Geffen (ének, gitár) közös projektje. Az album megjelenésekor a Porcupine Tree rajongói attól féltek, hogy a Blackfieldhez hasonló irány később a Porcupine Tree-t is utolérheti. A dalok ugyanis rövidek, kidolgozott motívumokra épülnek, és a 2x előrefrén, 3x refrén, közte instrumentális középrész sémát követik. Nincsenek tehát elnyújtott, progresszíven kísérletező számok, amilyeneket a Porcupine Tree-től megszoktál. A hangulat melankolikus, sötét, és ami fontos: valódi, nagyon is valódi, ez pedig különleges súlyt és egyediséget ad a lemeznek, ami a zenei alkotásoknak mindig piros pontot hoz.
A hangzásvilágot dúsan tölti ki a masszív mellotron. A billentyűs szólamok elképesztően jól megválasztottak, kifaragottak és összerakottak, olyan érzést keltenek, mintha az egész lemezen egy igazi kis vonószenekar játszana. A számok többnyire álmodozók, középtempósak, nyugodt részek és középtempós szakaszok váltakoznak bennük, a magas hangulat pedig végig nem lankad. Érdekes, hogy a projektben két lead énekes van, akik mégsem teremtenek különösebb kontrasztot a lemezen, mert a két hang színe elég hasonló. Ettől függetlenül az összes hangszerelés szépen, hogy ne mondjam, ideálisan áll össze. A fiúk persze időnként számítógépes sample-ökhöz is nyúlnak, amelyek ízlésesen színesítik az összképet. Gitárszólók nincsenek, a Blackfield egyszerű gitárdíszítéseket fűz a motívumok alapjára, ezek csupán a dalok hangulatát emelik és díszítik.
Akad néhány keleties hangulatú pillanat (Open Mind), aztán igazi álmodozó középtempós nóta (Scars), vagy végletesen melankolikus változat (a kifinomult Lullaby című ballada), miközben a Pain (Geffennel a főének szerepében) szövegében és felépítésében a She Moved On-ra emlékeztet (Porcupine Tree, „Lightbulb Sun”, 2000). Találunk egy-egy „beatlesizmusokba” burkolt akusztikus sétát is, mint például a Summer, vagy a rock és a kelta folk motívumok keverékét (The Hole In Me). A gitárfutamok glissandói, amelyek Wilson védjegyei, sehol nem hallhatók, kivéve a záró Hello refrénjét. A dalok tehát nem tudják elkerülni a Porcupine Tree-hangulatot. Ezt elsősorban a mellotron és az énekhangszerelések, helyenként pedig a szerzés módja árulja el, ami bizonyítja, hogy az anyag megalkotásánál Wilsonnak volt a legtöbb beleszólása. A Blackfield puhább fajta zene, magas, valóban élő atmoszférát teremt, masszív, teli hangzást épít, ahol a torzított hangoknak és az adrenalinos riffgyorsaságnak nincs helye. A Blackfield a melankolikus lelkek zenéje. Nem javasolnám, hogy súlyosabb személyes csalódások idején tedd fel a „Blackfield” lemezt, mert az a mérhetetlen szomorúság és fájdalom, amely benne rekedt, ilyenkor csak erősítheti az öngyilkos hajlamokat. A „Blackfield” érett rockalbum, teljesen különleges és más, sajátos varázzsal bír, és minden figyelmet megérdemel.
Felállás
Aviv Geffen – ének, gitár
Steven Wilson – ének, gitár
Daniel Salomon – billentyűk, ének
Seffy Efrati – basszusgitár
Chris Maitland – dob, ének
Számlista
1. Open Mind (3:50)
2. Blackfield (4:07)
3. Glow (4:00)
4. Scars (3:57)
5. Lullaby (3:29)
6. Pain (3:47)
7. Summer (4:12)
8. Cloudy Now (3:34)
9. The Hole In Me (2:47)
10. Hello (3:09)
Teljes játékidő: 36:52
