Előadó: IQ
Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés: 2004
A „Dark Matter” az elődjéhez, a „The Seventh House”-hoz (2000) képest ismét kiemelkedik a használt mellotron és a templomi hangzású billentyűk (orgona) mennyiségével, ugyanakkor a motívumok tengerének megragadott sokszínűsége miatt inkább felfedező jellegű lemez, vagyis kevésbé kompakt és törékenyebb. Szerves szerepet játszanak, messze az összes hangszer előtt, a zseniális Martin Orford (Jadis) markáns billentyűi, amelyekre Michael Holmes gitárja úgy simul rá, mintha ráöntötték volna, és ez teremti meg az IQ sajátos hangzásának egész varázsát és szépségét, valamint a rockzenei kifejezésmódjukat. A produkció brit jellegű, a tapasztalt John Jowitt (ex-Pendragon, ex-Arena) dallamos, vastag húrokkal megszólaló basszusa pedig remek kontrasztot alkot az első vonallal (ének/gitár/billentyűk). Paul Cook dobjai egy árnyalattal még élénkebbek a produkcióban, mint a „The Seventh House”-on, a dobos pedig még több változatosságot csempész a játékába remek, gyors dobperdületekkel és ízléses ritmustöréseivel. A pont az i-n mindig Peter Nichols utánozhatatlan hangja, aki mindig a kivételes költészetről is gondoskodik, és ezzel az IQ, mint a rockzene egyedülálló jelensége, többet is, mint megérdemli a nevét.
A nyitódal a lemez legütősebb darabja, igazi koncertnyitó szám. Hosszú, variációkkal teli dal. A refrén gyönyörűen melankolikus motívumot tartalmaz, ami a dal többi részének élénkségével áll éles ellentétben. A mellotron a korai Genesis felé húz, a finálé pedig lenyűgöző, masszív templomi orgonákra épül, amelyeken át Holmes gyönyörű gitárszólót szór szét. Helyenként a „feel” ebben a dalban az IQ nyolcvanas évekbeli korszakába, a „Nomzamo” (1987) lemezhez húz vissza.
A különféle hangulatok megéneklésének mesterei ezt a Red Dust Shadow-ban nagyon intenzíven adják elő, finoman, akusztikus gitárral, Nichols pedig ismét „agyonüt” szélsőséges mélységével és érzékiségével, kiemelkedő az ütősebb motívum, amelyet helyenként basszuspedál támogat, ez emeli a dinamikát az egyébként álmatag dalban. A You Never Will nagyon ízlésesen, megszakítás nélkül folytatódik az előző dalból. Remek, gördülékeny szám, gyönyörű dallammal, az alapmotívumot helyenként mesterien megfűszerezi a dobos tört, nyitott ütései, a kémia hibátlan. Az űrbillentyűk és a mellotron tökéletes szimbiózisban élnek együtt. Fejjel-lábbal álló szám, ugyanakkor progresszív kitérőkkel, amelyeket mesterien tettek az alaphoz, a lehető legkiválóbb módon, egyedi IQ-módra. A Born Brilliant érdekes samplegyűjteményt hoz, amely a bevezető részben párhuzamokat idéz a Pink Floyd és a Welcome To The Machine (1975) című daluk között. Nem sokkal később a kiválóan összetartó ritmusvonal kompromisszumok nélkül nekilát a dal gerincének. A billentyűk gyengéd burokként működnek a dalban, összekötve a dal kemény riffszerkezetét, Nichols éneke pedig a dal által kínált kiváló kontrasztok minden diadalát hozza. A dal ritmusa a Genesis ritmusára húz, például a Supper’s Ready-ben. Kiváló a szóló kitérő a dal közepén, ahol a gitár és a billentyűk egymással összetartó párbeszéde szó szerint kifújja a hallgatót a fizikai test bőréből.
A Harvest Of Souls 24,5 perces szám. De ez nem elnyújtott nyálazás, hanem igazi szimfonikus eposz, a legnagyobb epikusdal-írók, a Yes vagy a Genesis stílusában. Természetesen rengeteg „gabriel-izmus” van benne (főleg Nichols hangja szeret Peter Gabrielre hajazni) és „genesis-izmus”. Nichols csodálatosan énekel, a versszakokban végig a helyzet magaslatán van, a hangszínét érzékien változtatja, a versszakok szó szerint életre kelnek. A Harvest Of Souls költészete leplezetlenül támadja az USA-t. Hogyan a gonosz a végtelen és végső hóhéra az emberi lelkeknek.
Szöveg:
The sky lights up above America,
The world is lost, but still loves America,
The hand of God defends America,
And who would not defend America,
So praise the Lord and raise the ammuniton high, raise it high,
High where you can, we will shoot you where you stand.
Következik egy igazi Howe-os gitárkitérő, az ő stílusában szétszedett vonalakkal, géppuskák dörrennek, pszichedélia vegyül bele, a hangulat kiszámíthatatlanul másik szintre ugrik. A dal közepén kiváló átváltás következik apokaliptikus atmoszférába, a totális háború hangulatával, amelyet a gitár és a billentyűk kereszttűzben idéznek meg. Ez a „feelt” tekintve az örök The Gates Of Delirium (Yes, 1974) felé húz. És minden tapasztalatod és minden felismerésed ellenére is inkább a „sötét erő” felé fordulsz („And still I claim to the fear of the dark”). A Harvest Of Souls végtelen sok motívumból épül fel, amelyek teljesen kiszámíthatatlanul mennek át egymásba, és mindenre képesek. Hangszeresen felfedező kitérők, érzéki és gyengéd, teljesen egyszerű dallamok és finomabb átvezetők, amelyek képesek feloldani a feszült hangulat dühét, az egészet pedig Nichols éneke ékesíti, amely egyetlen szóval egyszerűen fenomenálisan átélt.
A hetvenes években nem volt semmi különös ilyen kaliberű lemezt összerakni, ma viszont az olyan műalkotások, mint a „Dark Matter”, a szépség egyedülálló és veszélyeztetett fajtái. Előttünk áll tehát az új I.Q. teljes fényében.
Felállás
Peter Nicholls – ének
Martin Orford – billentyűk, vokál
Mike Holmes – gitár, billentyűk
John Jowitt – basszusgitár, basszuspedál
Paul Cook – dob, ütőhangszerek
Számlista
1. Sacred Sound (11:40)
2. Red Dust Shadow (5:53)
3. You Never Will (4:54)
4. Born Brilliant (5:20)
5. Harvest of Souls (24:29)
Az album hossza: 52:16
