Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Sabbath
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 38:12
Pontszám: 4.5/5
A legendás Black Sabbath, a nehézfém úttörője joggal büszkélkedhet a rockzene történetének egyik legszínesebb karrierjével, amelyben bőven akadtak hullámhegyek és hullámvölgyek. A kultikus kvartett 1969-ben még Earth néven blues rockot játszott, aztán kiderült, hogy már létezik egy ugyanilyen nevű banda, így a tagok a valódi és képzelt boszorkányok hírhedt ünnepéről kapták az új nevüket (valójában az 1963-as azonos című filmről, egy Boris Karloff főszereplésével készült horrorról). A négy szokatlanul színes egyéniségből álló felállás közül ma is a karizmatikus-problémás énekes, John „Ozzy” Osbourne a leghírhedtebb, aki később szólókarrierjével is híressé vált, a zenekar technikai erejét viszont mindig a nagy gitáros újító és különc, Tony Iommi (a mai napig az egyetlen tag, aki a Sabbath összes inkarnációjában ott volt), a markáns basszusgitáros és szövegíró, Terry „Geezer” Butler, valamint a dobos „csonttörő”, Bill Ward kezében rejtőzött.
Ami a Black Sabbathnak rögtön a kultikus debütalbum megjelenése után ismertséget és a „rossz fiúk” hírnevét hozta az idealista zenészek tengerében, az az okkultizmus és a sötétség hírhedt aurája volt, amely a karrierjük nagy részében körüllengte őket, és amiért sokan a sátánizmussal kezdték összekapcsolni a bandát. Ezt a hitet tovább erősítette a lemez belső borítóján látható fordított kereszt. Ozzy és Geezer szövegei a „Black Sabbath” című dalban valóban tele voltak a kísértetekkel és bibliai démonokkal való találkozások metaforáival, ami különösen érdekes annak fényében, hogy Butlert katolikusnak nevelték, a zenekar tagjai mindenesetre mindig tagadtak bármiféle sátánimádatot. A szürke, kilátástalan birminghami munkáskörnyezetből érkező srácoknak kétségkívül bőven akadt ihletforrás a szövegíráshoz, Ozzy pedig később, már híresen és „a saját útján” járva a feltételezett okkult kapcsolatokból komoly üzletet is csinált.
Bár a Black Sabbath akkoriban nem volt az egyetlen sötét hangulatú zenekar, amely „az ördög farkát kergette”, vagy poszt-apokaliptikus víziókról énekelt (a progresszív rock úttörői, a King Crimson és a Van Der Graaf Generator, valamint a kifejezetten okkultista Black Widow már egy évvel korábban is ijesztgettek a sötét jövőről szóló jósló látomásaikkal és számos brutális hangzásbeli kitöréssel), ők csinálták a legkövetkezetesebben, és a pályájuk java részét ennek szentelték. Míg az említett progresszív rockos legendák elsősorban az egyes tagok technikai tudására építettek, a Sabbath a hangzáskollázsában a lassú ritmusokra húzott, maszatos riffek ütőerejének adta a főszerepet. Ez logikus következménye volt a blueses gyökereiknek és Iommi gyári balesetének, amelyben elvesztette két jobb kezes ujjának hegyét, és emiatt mélyebbre kellett hangolnia a gitárt. Így találták fel akaratlanul a rockzene egy új műfaját, amelyet később heavy metalként ismertek el.
A címadó kultikus mestermű gyakorlatilag a klasszikus Black Sabbath megtestesítője; a sötétség, a rémálom és az okkultizmus igazi portréja egyben, amelyet ma is kötelezően „felakasztanak” minden koncerten. A minden idők egyik leggonoszabb és legsötétebb rockkompozíciójának szövege és hangulata kiválóan illeszkedik a nyomasztó borítóhoz. Ezen egy titokzatos, fekete ruhás nő áll egy régi malom előtt az erdő szélén, és úgy tűnik, mintha boszorkányszombatra készülődne. Ez a „a gonosz képe és hasonmása” esőzajjal és templomi harangszóval nyit, amely „fekete misére” hív, mígnem az egészet szétszakítja Iommi ütős gitárriffje, amely úgy szól, mint a mennydörgés a felhős égből. A lassú, vonszolódó tempó, amelyet a ingerült basszusmenetek és a komor dobátvezetések építenek, kifejezetten depresszív és hátborzongató atmoszférát gyúr. Ozzy rémült-gonosz vokálja, amitől égnek áll az ember haja, a pokol urával való közeli találkozásról mesél. A lassú első rész után a lezárásban összetett hangszeres szakasz következik brutális gitárpasszázsokkal és dobos-vágtával.
Geezer saját elmondása szerint egy valós eseményből merített ihletet ehhez a klasszikushoz: az éjszaka közepén egy nehéz rémálomból riadt fel, és az ágya végében rövid időre meglátott egy hátborzongató, feketébe öltözött alakot. Ez a született katolikus a bizarr eset előtt feketére festette a hálószobája falait, fordított keresztet és Sátán-képeket akasztott ki rájuk. Alvás előtt egy Ozzytól kölcsönkapott, boszorkányságról szóló könyvet olvasott, és amikor felébredt, a jelenés egy rövid szembenézés után a fény hatására egyszerre eltűnt. Vele együtt eltűnt a kölcsönkért boszorkánykönyv is, ami az egész történet legbizarrabb része volt. Geezer az első adandó alkalommal beszámolt az esetről Ozzynak, aki aztán megírta az említett felejthetetlen szöveget.
A blueszal fűszerezett örökzöld, a „The Wizard” át meg át van szőve Ozzy szájharmonikájának huncut hangjaival és Iommi harapós, harcias kedvű gitárriffjével. A pimasz szájharmonika mellé groove-os basszusvonalak és tehéncsengők szegődnek. Igazából nem is kell találgatni, hogy ez a klasszikus bódító szerek hatása alatt, Gandalf Középföldén átélt kalandjainak olvasgatása közben született. Ozzy a híres irodalmi varázsló hőstetteiről és utazásairól énekel. Tolkien művei különösen a hatvanas és hetvenes évek fordulóján voltak rendkívül népszerűek számos rockzenekar körében. Ez egyben az album egyetlen dala, amely nem sötét, depresszív témák vagy az okkultizmus körül forog, hanem pozitív beállítottságú. A „Behind the Wall of Sleep” újabb standard, amelyet mitológiai tematika hat át, hiszen H.P. Lovecraft „Beyond the Wall of Sleep” című műve ihlette. Itt is lassú a tempó, a levegőt izzó gitárriff hasítja, miközben Ozzy „siránkozása” úgy cseng, mint egy poszt-apokaliptikus sivatag közepén elveszett ember visszhangja. Iommi gitáros finomságai, élükön a szólóval, ma is igazi ünnepet jelentenek a fülnek, és nem kevésbé látványos Geezer záró basszusszólója sem.
Ezt közvetlen átfolyás követi a „N.I.B.” című klasszikusba, amely Iommi egyik legjellegzetesebb gitárriffjét tartalmazza. Ez az ütősségével számos nehézfémes standard elterjedését segítette elő a későbbi generációk számára. A hangulat ismét komor és megrázó, Ozzy meggyötört vokáljával. A hívek többsége sokáig azt hitte, hogy az „N.I.B.” a „Nativity in Black” rövidítése, hiszen a szöveg a pokol mesebeli ura szemén át mesél a világról, Ozzy azonban sok évvel később egy interjúban azt mondta, hogy Bill Ward dobos „kecskeszakállára” utal. A zenekar tagjai gyerekes tréfák közepette sokszor szívesen megperzselték azt egy öngyújtóval, ami egyszer majdnem tragikusan végződött.
Az „Evil Woman”, az obskúrus amerikai blues rockos Crow feldolgozása sokkal lazább hangulatú, mint az album legtöbb dala, és ahogy a címe is sugallja, csalódott szerelemről szól. Ozzy itt szívfájdalmára panaszkodik, de ha tudta volna, mi vár rá a nem is olyan távoli jövőben, illetve milyen boszorkányt vesz majd feleségül, rájött volna, mennyire jósló hangzású az éneke. Az egyszerű bluesos szerkezet, kissé ittas ritmussal és maszatos főriffel, a bosszúszomjas refrénben talál levezetést.
A még komorabb „Sleeping Village”-t rejtélyesen szóló akusztikusgitár-akkordok és basszuseffektek itatják át, majd a mogorva atmoszférát szétoszlatja egy kelekótya gitárriff berobbanása és egy váratlan dobroham. A hirtelen tempóváltások az improvizációkkal hamarosan teljesen felforgatják ennek a különös kompozíciónak a központi szerkezetét, és a zenekart a nagy ritmikai kalandorok szerepében mutatják be. A záró kísérleti csemege, a „Warning” újabb blues rock standard feldolgozás, amelynek eredetije az Aynsley Dunbar’s Retaliation nevű együttesé volt, amelyet a híres sokoldalú dobos, Aynsley Dunbar vezetett, aki leginkább Frank Zappával, később a Journeyvel való együttműködéséről ismert. Ozzy megsértődött vokálja, a szándékosan „részeg” bluesos gitárriffek, a zörgő basszusvonal és a megfelelően időzített dobátvezetések a klasszikus blues „füstös” hangulatát teremtik meg. Egyfajta félig progresszív rockos, félig nehéz rockos hibridről van szó, rengeteg pszichedelikus és bluesos elemmel, főleg a sok improvizáció révén. A klasszikus blues rockos vallomásból, Ozzy boldogtalan szerelem miatti csalódott kitörésével, hamarosan hangszeres szakasz lesz elnyújtott improvizációs kirohanásokkal. A Black Sabbath mindig is rendkívüli improvizációs kísérletezési potenciált hordozott magában, de ezt soha nem aknázták ki igazán, mert inkább úgy döntöttek, hogy a történelem első nehézfémes bandájává válnak, mintsem a sok progresszív rockos zenekar egyikévé. Iommi kétségkívül sokat tanult az egyhetes rövid Jethro Tull-os epizódjából, ahol nem akarta Ian Anderson kisegítő „hegedűjének” szerepét játszani, de cserébe megszerezte az első, rendkívül fontos profi tapasztalatát.
A Black Sabbath már az önmagáról elnevezett debütalbumával valódi forradalmat csinált: a blueszal kísérletezve váratlanul felfedezték a rockzene egy teljesen új formáját, amelyet a korabeli zenekritikusok heavy metalnak kereszteltek el, így a műfaj történetének egyik legfontosabb lemeze született meg. Kezdeti naivitásukat és technikai hiányosságaikat rögtön az elején sikerült szerencsésen ellensúlyozniuk hangzásbeli egyediséggel, újító kedvvel és az egyes tagok kivételes „drámai” tehetségével, és így létrehozták bármelyik nehézrock-zenekar egyik legjobb debütálását. A komor ikonográfia, amely minden meghallgatáskor körüllengi ezt a kultikus teljesítményt, pedig mércévé vált a jövő számos nehézrockos, illetve metalbandája számára.
Felállás
Ozzy Osbourne – ének, szájharmonika a „The Wizard” című dalban
Tony Iommi – gitár, slide gitár a „The Wizard” című dalban
Geezer Butler – basszusgitár
Bill Ward – dob
Producer
Rodger Bain
Számlista
1. Black Sabbath
2. The Wizard
3. Behind the Wall of Sleep
4. N.I.B.
5. Evil Woman
6. Sleeping Village
7. Warning
