Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Sabbath
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1986
Játékidő: 34:55
Pontszám: 4.5/5
A nyolcvanas évek első fele kétségkívül a leghektikusabb időszak volt a Black Sabbath, ez a brit hard rock/metal intézmény történetében. A nagy újjászületés, amelyet a kultikus „Heaven and Hell” (1980) és „Mob Rules” (1981) lemezekkel a nagy Ronnie James Dio indított el, Dio távozása után gyors szétesésbe fordult. Tony Iommi gitárvirtuóz, aki Geezer Butler basszusgitáros és Bill Ward dobos távozása után (utóbbi közben még néhányszor sikertelenül visszatért) a legendás csapat egyetlen eredeti tagja maradt, a Deep Purple-ös Ian Gillannel, a cimborájával, a pohár mellől próbálta befoltozni az énekesi hiányt. Ez a finoman szólva is szokatlan döntés a „Born Again” (1983) című vitatott albummal és az annál is vitatottabb, a Stonehenge miniatűr másával megtámogatott turnéval (a későbbi Spinal Tap-paródia egyik fő eleme) sokba került a Black Sabbathnak, és végül majdnem sírba is vitte.
Miután 1985-ben a Live Aidon szimbolikusan, de csak átmenetileg újra összeállt az eredeti, Ozzy Osbourne-korszakos felállás, és kudarcot vallott a kísérlet David Donato énekessel, a volt férfimodellel, Iommi úgy döntött, hogy felveszi első szólóalbumát „Seventh Star” címmel. Segítségére sietett Dave Spitz basszusgitáros (később Great White, Impellitteri, White Lion), Eric Singer dobos (ex-Lita Ford, később Badlands, Alice Cooper, Kiss) és Geoff Nicholls billentyűs, a Black Sabbath hosszú évek óta „nem hivatalos” tagja, aki így végre megszabadult a „nem hivatalos” jelzőtől. A csapatot a kultikus énekes-basszusgitáros, Glenn Hughes (ex-Trapeze, Deep Purple, Hughes-Thrall) egészítette ki, aki Gillan után a második egykori Deep Purple-énekes volt, aki a Sabbathhoz csatlakozott.
Hughes, akit csak énekesnek fogadtak fel, ekkoriban katasztrofális pszichofizikai állapotban volt: kokainfüggő volt, és túlzásba vitte a nem túl egészséges kajákat, főleg a Mars szeleteket, amikért egyszerűen megőrült. A hájas, mogorva, Bundesliga-frizurás szakállas alig emlékeztetett a Trapeze és a Deep Purple egykori ígéretes tagjára. Annak ellenére, hogy fizikailag félholt volt, a minden idők egyik legjobb rockénekese kiválóan teljesítette a küldetését, és bőséges adag jellegzetes „white soullal” itatta át az albumot. A rehabilitált Hughes később Iommitól már többször bocsánatot kért a „Seventh Star” projekthez és a koncertturnéhoz akkor tanúsított komolytalan hozzáállásáért.
A kiadó nyomására, elsősorban a Sabbath akkori menedzsere, Don Arden (Ozzy feleségének, Sharonnak az apja) „érdeméből” Iommi szólóprojektje félresiklott: az album címe fölé ráragasztották a „Black Sabbath featuring Tony Iommi” feliratot, hogy a szélesebb tömegek körében jobban fogyjon. Nem zavarta őket a nem túl sikerült borító sem, amelyen egy kissé melankolikus, a sivatag közepén magányosan álló Iommi látható, az egyik számtalan bőrdzsekijében. Az egész a totális katasztrófa receptjének és a legendás csapat koporsójába vert utolsó szögnek tűnt, de a vén motoros, Iommi nem hagyta, hogy csak úgy átverjék a kiadói falánk fejesek, ezért a várakozásokkal ellentétben remek albumot hozott össze, amely elődjét, a „Born Again”-t zsebre vágja, és teljesen magabiztosan méri magát a Black Sabbath legjobb alkotásaihoz. A „No Stranger to Love” és a címadó dal, amelyeket Hughes még ma is időnként előad szólókoncertjein, a Sabbath-klasszikusok közé került.
A „Seventh Star” tudatos szakítás volt a Black Sabbath hagyományos „doom and gloom” hangzásával, hiszen összképét a legkönnyebben úgy lehet jellemezni, hogy kemény rock blues- és dallamosrock-ízekkel. Ugyanakkor akadnak rajta párhuzamok a dicsőséges múlttal is. Az album legtöbb dalának hangulata meglehetősen sötét, a szövegek között pedig – amelyeket többnyire a szerelmi témák uralnak – akad egy-egy misztikus pillanat, mint a címadó dalban, amelyből enyhén még a Dio-korszak illata is árad.
A nyitó rombolás, az „In for the Kill” úgy csap le a hallgatóra, mint a villám a viharos égből: tömör gitárriff, vágtató ritmus és a csúcsformában lévő Hughes végletekig feszülő hangszálai. Természetesen nem hiányzik a kötelező, ízes Iommi-szóló sem. Hughes, talán a Black Sabbath történetének legsokoldalúbb énekese, egyformán otthonosan mozgott a hard rockban és a funkban, az AOR-ban, a bluesban, a popban, a soulban, és még sorolhatnánk.
Erről a legbeszédesebben a nosztalgikus szerelmes ballada, a „No Stranger to Love” tanúskodik, az album messze leginkább kommersz és legismertebb száma. Ez a klasszikus, amely promo kislemezként is megjelent, egy kissé nevetséges klipnek köszönhetően (amelyben a magányos Iommi sikertelenül próbál megszabadulni egy magassarkús, szőkített hajú vadásznő társaságától – őt Denise Crosby alakítja, aki később a Star Trek: The Next Generation Tasha Yarjaként is ismertté vált) messze a legismertebb dal az albumon. A bevezető mellotronbetét után melodramatikus dallam jön, amely az érzéki-hipnotikus, a legjobb Hughes-modorban előadott refrénben csúcsosodik ki, a királyi gitárszóló pedig még tovább mélyíti e felejthetetlen örökzöld megrendítő atmoszférikus tágasságát.
A „Turn to Stone” jóval hagyományosabb kemény rock egy csipetnyi bluesszal, ami hozzájárul ahhoz, hogy Hughes kifejezetten felhevült hangja kivételesen kényelmesen érezze magát benne. A rövid instrumentális, a „Sphinx (The Guardian)” főként a címadó dal felvezetéséül szolgál. A remek „Seventh Star” hatalmas eposz rejtélyes, keleties hangulattal, dühös gitárriffel és lassú, melodramatikus ritmussal. A „Danger Zone”, amely szerkezetében kissé a Joe Lynn Turner-korszakos Rainbow felé kacsint, katasztrofális gitárrifffel és Hughes kiengesztelhetetlen vokális összhangjával van átszőve.
A blues rockos „Heart Like A Wheel” lassú tempót és egyedi, kifejezetten innovatív gitárriffet tartalmaz, olyat, amilyet csak egy Iommi-formátumú virtuóz képes megidézni. Itt Hughesnak újabb lehetősége nyílik, hogy a megtépázott szívű blues-lovag szerepébe bújjon. Az „Angry Heart” szilárd keveréke a kemény és a dallamos rocknak, ahol a refrén bőséges fűszerezéséről a dinamikusan szerkesztett orgonafutamok gondoskodnak, amelyek tökéletes összhangban vannak az erőteljes, mégis dallamos gitárfrázisokkal. A megrázó balladagyászdal, az „In Memory”, amelyben Hughes a megtört szív darabkáit különleges pátosszal tárja elénk, szép lezárása ennek a minőségét tekintve rendkívül egységes albumnak.
A gyakran igazságtalanul figyelmen kívül hagyott „Seventh Star”, az elhagyatott, a kapzsi kiadó által átvert Iommi meghiúsult szólódebütje mégiscsak a Black Sabbath hatalmas hagyatékának legfényesebb gyöngyszemei közé tartozik, és ezt még a legtüzesebb Ozzy-korszakos hagyománytisztelők sem vitathatják. A lemezt népszerűsítő turné, ahogy várható volt, katasztrófa lett, hiszen Hughes már néhány fellépés után teljesen felpuffadt, normális artikulációra képtelen zombivá változott, így az énekrészek nagy részét helyette a háttérből Nicholls billentyűs vitte. A turnét Hughes helyettesével, Ray Gillennel azért valahogy sikerült végigvinni. Gillen (később Badlands) sem bírta sokáig, így a helyére Tony „the Cat” Martin ugrott be, és sikeresen elvezette a Black Sabbathot az Ozzy-korszak vége utáni legstabilabb időszakába.
Felállás
Glenn Hughes – ének
Tony Iommi – gitár
Dave Spitz – basszusgitár
Geoff Nicholls – billentyűs hangszerek
Eric Singer – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Gordon Copley – basszusgitár a „No Stranger to Love” című dalban
Produkció
Jeff Glixman
Dallista
1. In for the Kill
2. No Stranger to Love
3. Turn to Stone
4. Sphinx (The Guardian)
5. Seventh Star
6. Danger Zone
7. Heart Like a Wheel
8. Angry Heart
9. In Memory…
