Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hackett, Steve
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 57:52
Értékelés: 5/5
A „Beyond the Shrouded Horizon” a progresszív rock nagymesterének, Steve Hackettnek a legújabb műhelymunkája, akit már régen nem csak gitárosként tisztelnek, hanem az elmúlt négy évtized egyik legizgalmasabb kísérletező zenészeként is. Már a kiváló elődön, a hajszálnyival sötétebb „Out of the Tunnel’s Mouth”-on (2009) is megdöbbentett újonnan szerzett, fiatalos energiájával és lendületével, és ebből úgy tűnik, ezen a sok prog-rajongó által epekedve várt lemezen sem fogyott ki.
Hackett úrnak a stúdióban ismét sokan segítettek be a (progresszív) rock világának nagyjai közül. Ott van a bátyja, John, aki már évtizedek óta állandó tagja Steve zenekarának, és fuvolájával kulcsszerepet visz a pasztorális hangulatú hangszerelésekben. A legnagyobb szerzemény az elmúlt évekből kétségkívül a Kajagoogoo basszusgitárosa és alkalmi énekese, Nick Beggs, aki főleg a Chapman Sticken előadott csínytevéseivel nyom egy-egy dalra hihetetlen ambient pecsétet. Vendégként ezúttal is feltűnik néhány szerzeményben a legendás Yes-basszusgitáros, Chris Squire, miután a köztük és Steve között született közös projekt, amelyet félig tréfából, félig komolyan Squackettnek kereszteltek el, láthatóan vízbe fúlt. A híres nevek közül ott van még a Toto dobosa, Simon Phillips, akinek szintén részt kellett volna vennie a szóban forgó projektben, de a hármas által felvett dolgok többé-kevésbé mind ezen az albumon kötöttek ki. A billentyűket ismét Roger King játszotta, akivel Steve 1996 óta dolgozik együtt. Utóbbi a kiváló produkcióban is segédkezett.
A „Beyond the Shrouded Horizon”-t, ahogy az Steve szólókarrierjében már hagyománynak számít, kivételes stílusbeli sokszínűség jellemzi, amely szimfonikus proggal ízesített alapokon nyugszik, és ez ezúttal egy hajszálnyival ismét hangsúlyosabb, mint az elődön. Steve lelkében világutazó, aki odavan a természeti és kulturális örökség csodáiért, így nem meglepő, hogy sok szövege és ambient irányzata innen merít. Ez a helyzet a nyitó energiakatalizátorral, a „Loch Lomond”-dal is, amely a Skóciában található, azonos nevű gyönyörű tónak állít emléket. A villanygitáron megszólaló határozott akkordok, amelyeket zongorás-mellotronos szimfonikus háttér és éteri többszólamú ének támaszt alá, egy régi, de bevált receptet adnak, amellyel a legendás gitáros újra meg újra elbűvöli minden hű hívét. A háttérben felcsendülő skót dudák kellemes fűszerként hatnak, és tovább ízesítik az átható kelta ambientet. Steve ismét az album vokáljainak többségét énekelte, főtámasza pedig Amanda Lehmann volt, aki egyben a ritmusgitáros szerepét is betölti.
A kelta melankólia iránti örök rajongása folytatódik a rövidebb instrumentális „The Phoenix Flown”-on, amely az újjászületés mitológiai jelképének szól: az pedig vagy tűzmadár, vagy dús, tüzes hajú nő-istennő. A rövid, de ragyogó gitárszóló végig misztikus szimfonikus hangszerelésekkel átitatott. A „Til These Eyes”-t mérhetetlen melankólia jellemzi, amelyet a pasztorális akusztikusgitár-dallam, a vigasztalhatatlan ének és az orkesztrális háttér spontán összefonódása teremt. A „Wanderlust” – amelynek címe mindent elárul – alkalom arra, hogy Steve ismét megmutassa kivételes finomságát az akusztikus gitározásban és a pasztorális ambient megalkotásában, amelyet ezúttal is gazdag orkesztrális hangszerelés ékesít. A „Prairie Angel”-en, amellyel a közép-amerikai prérik végtelen tájai iránti csodálatát fejezi ki, torzított, szinte kemény rockos gitárfrázisok sorával lep meg, egy különleges gitáreffekten átvezetve. Kivételes kontraszt következik.
Az „A Place Called Freedom”, amelyet fenséges többszólamú ének, fuvolaszó és epikus szimfonikus hangszerelés koronáz, teljesen a szimfonikus progresszív rock stílusában íródott, amellyel általában Steve nevét összekötik, és gond nélkül szerepelhetne valamelyik hetvenes évekbeli szólólemezén is. Az örök romantikus a „Between the Sunset and the Cocounut Palms”-on a várakozásokkal ellentétben – mindenki karibi hangulat megteremtésére számítana – szakrális-pasztorális atmoszférát teremt, amelyben az éteri többszólamú ének és a hipnotikus orkesztrális hangszerelések uralkodnak. Az ilyen dalok már régóta állandó elemei Steve szólókarrierjének, és még mindig átkozottul hatásosak a kivételes hangulat felépítésében.
A keleti bájjal átitatott „Walking to Life”-on, ahol pentatonikus gitárskálákat dolgoz fel, a fő énekesi szerepet Amanda Lehmann ritmusgitáros veszi át. Elég rég volt már, hogy Steve utoljára női hangot használt valamelyik szólóprojektjén. Ezúttal is bölcsen döntött, hiszen Lehmann asszony énekével bizonyította, hogy bizalomra méltó. Ez a kiváló szerzemény mindenekelőtt főhajtás a közel-keleti etnikai zene előtt, amely az elmúlt években legalább annyira vonzza, mint a számára legotthonosabb kelta világ. A bájos instrumentális „Two Faces of Cairo” is, amelyben ismét a pentatonikus ritmika és a „síró” gitárfrázisok sorozata uralkodik, Steve közel-keleti barangolásaiból merít ihletet. A szövegében és a címében pedig valószínűleg Kairó két különböző arcát tartotta szem előtt: a romantikusat, természeti és kulturális szépségekkel és a városit, ahol a szenny, a bűnözés és a nyomor uralkodik.
A „Looking For Fantasy” újabb bizonyíték arra, hogy Hackett úr örök, javíthatatlan romantikus. A lírai ihletet ehhez az akusztikus, éteri többszólamú énekkel koronázott balladához kétségkívül a nemrégiben kötött házassága adta Jo Lehmannal. A rövid pasztorális instrumentális, a „Summers’ Breath” kellemes kikapcsolódás az akusztikus gitáron, egyben felvezetés az egész album legnagyobb meglepetéséhez. Ez pedig kétségkívül a „Catwalk” című blues rock kísérlet, amelyen Steve teljesen más arcát mutatja, mint amilyen a „Blues With a Feeling” (1994) című albumon volt a leginkább megvilágítva. Keveseknek jut eszébe – kivéve azokat, akik régóta hűen követik a szólóútját –, hogy a klasszicista Hackett, ha úgy hozza kedve, nagyon jó blues-gitáros, bár pályája nagy részében tudatosan kerülte ezt a műfajt. Blues-énekesi szerepben való kiélése/beleélése pedig annyira mókás, hogy a végén még jól is sül el. Az album zárásának természetesen a prog-rajongók kedvére kell kiesnie, és Steve szívesen eleget is tesz ennek a majdnem 12 perces „Turn This Island Earth”-szel, kiszámíthatatlan ambient tájak epikus kollázsával. Az album legsokszínűbb és legösszetettebb szerzeménye egyben az elmúlt tíz év egyik legjobb Steve-alkotásának jelöltje is.
Külön említést érdemel az album limitált, dupla kiadása, amelyen egy bónuszlemez is található, egész kilenc további számmal, amelyek mind figyelemre méltók, és könnyedén helyet kaphatnának az album „rendes” részén is. Az instrumentális gitáros-zongorás különlegesség, a „Four Winds” mind a négy része Steve-et a legfinomabb hangulatában kapja el. Mindegyik részre sajátos ambient jellemző, amely egy-egy régió/égtáj etnológiai zenei hagyományából merít. A „Pieds En L’air”, más néven „Capricol Suite”, Peter Warlock (1894-1930) klasszikusának akusztikus gitárra átdolgozott változata, amellyel Steve ismét kifejezi szerelmét a 20. századi klasszikus zene iránt. A „She Said Maybe” egy újabb többdimenziós-éteri szerzemény, amelyben a szimfonikus és az etno elemek átkozottul hipnotikus fúzióvá olvadnak össze.
Az „Enter the Night” szórakoztató, szinte tréfásan-szívmelengető főhajtás Steve többé-kevésbé balul sikerült nyolcvanas évekbeli AOR/arénarockos kísérletei előtt. Ezek főleg azért buktak el, mert Steve hangja nem volt kiforrott az ilyen műfajhoz, ezúttal viszont a refrénekben kiválóan segít neki a közreműködő énekes társaság. A szimfonikus gyászének, az „Eruption: Tommy” éteri ambientjével nagyon emlékeztet Hackett néhány hetvenes évek végi instrumentális alkotására, és biztosan tetszeni fog az összes „tradicionalistának”. A „Reconditioned Nightmare” a „The Air-Conditioned Nightmare” klasszikus újraaranzsált változata, amely a reménytelen „Cured” (1981) album egyik ritka jól sikerült szerzeménye, Steve szólóútjának legnagyobb fekete foltja.
A „Beyond the Shrouded Horizon” újabb bizonyíték arra, hogy Steve-hez hasonló formátumú zenésztől szinte sértő bármi kevesebbet várni a (ismét) ragyogó új stúdióalbumnál. Az, hogy viszonylag rövid idő alatt hogyan képes ilyen remek albumokat kiadni, az ő kis titka marad, hiszen vitathatatlan tény, hogy stúdiókarrierjének elmúlt hat éve teljesen egy szinten van azzal, amit a szólóút kezdetén, a hetvenes években alkotott. Reméljük, hogy Steve-nek ez a végletekig fokozott alkotói ihletettségű korszaka még sokáig tart.
Felállás
Steve Hackett – gitár, ének, szájharmonika (1-13)
Nick Beggs – basszusgitár, chapman stick, rózsaszín ukulele (1, 6)
Dick Driver – nagybőgő (4, 7, 10, 13)
John Hackett – fuvola (9), ének (7)
Roger King – billentyűk, programozás (1-13)
Amanda Lehmann – ének (1, 6, 8), gitár (5, 6)
Gary O’Toole – dobok, (1, 2, 5, 8, 9) ének (1, 6,)
VENDÉGZENÉSZEK:
Simon Phillips – dobok (12, 13)
Chris Squire – basszusgitár (10, 12, 13)
Richard Stewart – cselló (4, 7, 9, 10)
Christine Townsend – hegedű, brácsa (4, 7, 9, 10)
Rob Townsend – szaxofon, síp, basszusklarinét (1, 4, 5, 6, 8)
Produkció
Steve Hackett és Roger King
Számlista
1. Loch Lomond
2. The Phoenix Flown
3. Wanderlust
4. Til These Eyes
5. Prairie Angel
6. A Place Called Freedom
7. Between the Sunset and the Coconut Palms
8. Waking to Life
9. Two Faces of Cairo
10. Looking for Fantasy
11. Summer’s Breath
12. Catwalk
13. Turn This Island Earth
