Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Spock's Beard
Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés: 1996
Játékidő: 58:12
Értékelés: 4.5/5
A Spock’s Beard, a Los Angeles-i kultikus progresszívrock-revitalisták az 1990-es évek közepén kulcsszerepet játszottak a progresszív rock iránti érdeklődés felélesztésében, ami már a remek bemutatkozó lemezükkel, a „The Light”-tal (1995) sikerült nekik. A Morse fivérek szerény projektjéből – amelyet a lenyűgöző énekes és multiinstrumentalista Neal, valamint a gitárvirtuóz Alan vezetett – kevesebb mint három év alatt lelkes, kivételes szerzői és hangszerelői tudással megáldott zenekar nnőtt ki, amelyet a kiváló basszusgitáros, Dave Meros, valamint a dobos varázsló és remek háttérénekes, Nick D’Virgilio egészített ki.
Neal, aki a Spock’s Beard főszerzője, szövegírója és a legtöbb hangszerelés atyja volt, már nem sokkal a „The Light” megjelenése után belátta, hogy a főként modern szintetizátorokra építő billentyűs tudása nem elég, ha a zenekar hangzását tovább akarja szélesíteni, és még több hetvenes évekbeli szimfonikus proghangzást akar belevinni. Ezért a következő stúdióalbum, a „Beware of Darkness” elkészítéséhez maga mellé hívta a minden hájjal megkent japán billentyűs veteránt, Ryo Okumotót, akivel a Spock’s Beard olyan mesterre tett szert, aki a különféle „hagyományos” billentyűs hangszereket – elsősorban a Hammond-orgonát és a mellotront – sokféleképpen tudja használni, így nem csoda, hogy sokan manapság egyenesen a japán Keith Emersonnak (Emerson, Lake & Palmer) nevezik.
Ryo, aki a „Beware of Darkness” felvételei alatt a Spock’s Beard teljes jogú tagja lett, nemcsak kiváló improvizátor volt, hanem sajátos stúdiós és koncertes mókamester is, ami egyébként a nagyszerű banda legtöbb tagjára igaz volt. A humor, akár a zenében, akár az egyes szövegekben, a Spock’s Beard esetében ritka jelenség volt, ám mindig felddobta a legtöbb munkájuk komoly arculatát. Alan Morse, aki lelkében jazzes alkat volt, mindig is szerette a különféle gitáreffekteket, így az egyes szerzeményekből soha nem fogynak ki az érdekes hangzások. A progvilág óriásainak – élükön a Genesisszel, a Yesszel, a Gentle Gianttel, az ELP-vel és a Kansasszel – hatása a „Beware of Darkness” legtöbb számán nyilvánvaló, míg máshol az is kihallatszik, hogy a zenekar tagjai annak idején sokat hallgatták a Deep Purple-t és a Beatlest is.
A „The Light” négy hosszabb szerzeményével szemben a „Beware Of Darkness” többnyire rövidebb darabokból áll. Kivétel ez alól három epikus szerzemény, élükön a több mint 16 perces záródarabbal, a „Time Has Come”-mal. Az album a címadó számmal indul, amely a „csendes” Beatle, George Harrison teljesen újraaranzsált feldolgozása (eredetileg a harmadik szólólemezéről, az „All Things Must Pass”-ról való, 1970). A Spock’s Beard a saját értelmezésénél egyébként az amerikai zenész, Leon Russell változatát vette alapul. A Spock’s Beard Harrison örökzöldjéből kiváló feldolgozást formált, teljesen egyéni hangulati és hangszerelési bélyeggel. A szöveg már az eredetiben is lelkiségtől átitatott figyelmeztetés volt: az egyénnek nem szabad megbíznia a különféle „kufárokban” és követnie őket, legyen szó képmutató vallási gururól, kapzsi politikusról vagy hamar felhasznált popsztárról. Nealhoz már akkor is közel álltak a spirituális tartalmú szövegek, ami kulcsszerepet fog játszani további zenei és személyes útján.
A zenekar a „Beware of Darkness” nyitószakaszában fennkölt motívumot épít fel, amely Meros basszusvonalai és az orgonafutamok miatt kissé a Yes klasszikusára, a „Siberian Khatru”-ra emlékeztet, de a szerzemény hamar teljesen egyéni hangzást és hangulatot ölt. Neal Morse dallamos, változatos éneke az ünnepélyes dallam szárnyán hatalmas refrént formál. Az intenzív atmoszférát a Hammond-orgona és az elektromos gitár harmonikus egymásba olvadása tartja fenn, míg a tüzes dobátmenetek irigylésre méltó ritmikai dinamikát adnak. A diadalmas és fenséges hangulatot a refrénben Nealt kísérő női vokálharmóniák színezik tovább.
A jóval kísérletezőbb, „Thoughts” című számban, amely hamar a zenekar egyik legismertebb alkotásává vált, a Spock’s Beard ravaszul és szellemesen használja a szétszórt többszólamú harmóniákat a kontrapunkt szorgalmas alkalmazásával, miközben nem lehet nem észrevenni a feltűnő rokonságot a legendás Gentle Giant egyes darabjaival (például a „Knots”-szal az „Octopus” albumról, 1972). A diszharmonikus nyitó improvizációkat a gitáreffekten át, a felkavaró billentyűs és gitáros variációkat átmenet követi egy eszeveszett szakaszba, a már említett őrült, Gentle Giant-stílusú vokálharmóniákkal. Nealnek a kaméleonként váltakozó énekmegközelítése itt remekül kiegészül a D’Virgilio és testvére, Alan alkotta háttérénekkel. Az egyes énekvonalak és hangszeres szakaszok kifejezetten kísérletező természete ellenére elég tér jut a dallamos, szimfonikus hangszerelésnek is, miközben Neal, aki időnként vokódert is használ, az egyik legjobb John Lennon-imitációt hozza.
A „The Doorway” az album első eposza, és a rajongók joggal tartják a Spock’s Beard klasszikusának. A teljes pályafutásuk egyik legfelismerhetőbb zongoraaranzsmánjával nyit, amely később diadalmas motívumot alkot. Ez utóbbi néhány párhuzamot mutat John Williams, a híres zeneszerző nevezetes témájával a Jurassic Park sikerfilmhez. Idővel a zenekar energikus szakaszba vált át színes gitárfutamokkal, amit a kötelező átmenet követ egy gyönyörű refrénbe, rendkívül kellemes énekvonalakkal. A bonyolult hangszeres szakaszok és kiszámíthatatlan ritmusváltások gyakori építése ellenére a Spock’s Beard tagjainak mindig kiváló fülük volt a dallamos hangszerelések kialakításához, ami a progresszív rock világán kívül is hozott nekik jó néhány szimpatizánst. A számos akusztikus szakasz tovább színezi a változatos atmoszférát, amely folyamatosan ingázik a nyugodt, szinte pasztorális motívumok és a drámai pillanatok között, amikor „teljes gőzzel” rákapcsolnak, miközben a mellotron éteri egyensúlyról gondoskodik.
A „Chatauqua” rövid, három percnél is rövidebb instrumentális darab, Neal szólójában előadott finom akusztikusgitár-akkordokra épül, és a hallgató nagyon kellemes nyitányként is hallgathatja az epikus „Walking On The Wind” elé, amelyben a Spock’s Beard ismét a lehető legjobb formáját mutatja, és emlékezetes hangzásbeli kalandot tár elénk számos improvizációs kanyarral és hatalmas hangszerelésekkel, melyekben a progresszív rock aranykorából merítenek ihletet. A rendkívül intenzív nyitó hangszeres szakasz, amelyben főként Okumoto úr ragyog remek orgonaimprovizációival, átadja a helyet a mélyen érzelmes énekdallamnak, amelyhez hamarosan hipnotikus háttérharmóniák csatlakoznak. Külön figyelmet érdemelnek Meros dallamos basszusvonalai is, amelyek alaposan megmozgatják ezt a ritmikailag kivételesen háborgó szerzeményt. A szám csúcspontja az ünnepélyes, mellotronhullámokkal és Neal érzelmi diadalában megszólaló énekével átszőtt szakasz, míg a záró, melankolikus gitárvariációk epikus fináléról gondoskodnak.
A kompakt, akusztikus beállítottságú sztenderd, a „Waste Away” főszerepében ismét Neal áll énekesként és akusztikus gitárosként, és kiválóan formál kellemes dallamot, miközben a háttérben hatalmas billentyűs futamok kísérik. Idővel drámai módon bevág a tüzes ritmusszekció is, amely ezt a kifejezetten pozitív szemléletű dalt jóval energikusabb vizekre vezeti, majd a diadalmas hangszerelés uralkodik egészen a végéig.
Az album zárásaként a legambiciózusabb szerzemény érkezik, a „Time Has Come”; 16 perces eposz, amely még ma is a teljes Spock’s Beard-pályafutás egyik legjobb teljesítménye, és amelyben a banda ismét felülmúlja önmagát a féktelen, improvizációval fűszerezett kísérletezés és a kifinomult, dallamos hangszerelések sikeres összehangolásában. A nyitó hangszeres szakasz valóságos epikus párbajt vív a billentyűk és az elektromos gitár között. Ezt átmenet követi egy kissé bizarr énekes szakaszba, amelyben a kaméleonénekes Neal sikeresen bújik hajléktalan drogfüggő szerepébe, miközben groteszk hangeffektek kísérik, amelyek különféle állatok ordítására emlékeztetnek. Neal állítólag itt a „Trashcan Man” nevű irodalmi karakterből merített ihletet, Stephen King „The Stand” című regényéből. A Spock’s Beard tagjai mindig is szerették az ilyen különc és bizarr hangszeres pillanatokat, mégpedig akkor, amikor a hallgató a legkevésbé számít rájuk. Mindez nem zavarja őket abban, hogy fokozatosan kellemes és éteri hangszerelést bontsanak ki, amelynek hallgatása közben a szimfonikus progresszív rock aranykorának minden rajongója még ma is megnyalja a száját.
A „Beware of Darkness” albummal a Spock’s Beard tovább erősítette vezető revitalista státuszát a progresszív rock úgynevezett harmadik hullámának képviselői között, és bebizonyította, hogy zeneszerzőként és hangszerelőként lemezről lemezre csak fejlődni fog. Már a „The Light” is kiváló debütálás volt, a „Beware of Darkness” esetében viszont zeneszerzőként és hangszerelőként a következő érettségi szintet is sikerült elérniük. A közvetlenség, a megközelíthetőség és az egyes tagok sajátos humora a koncerteken – a kiváló technikai, énekes, zeneszerzői és hangszerelési képességek mellett – azok a kulcsfontosságú tulajdonságok voltak, amelyek hamar a közönség legnagyobb kedvenceivé tették őket a harmadik hullám progrevivalistái között, amelyen belül a korai években kulcsszerepet játszottak az amerikaiak és a svédek.
Felállás
Neal Morse – ének, zongora, szintetizátor
Alan Morse – gitár, cselló, háttérének
Dave Meros – basszusgitár
Nick D’Virgilio – dob, ütőhangszerek, háttérének
Ryo Okumoto – Hammond-orgona, mellotron
VENDÉGÉNEKESNŐK:
Wanda Houston és Molly Pasutti – háttérének a „Beware of Darkness” című számban
Produkció
Neal Morse és a Spock’s Beard
Számlista
1. Beware of Darkness (5:41)
2. Thoughts (7:10)
3. The Doorway (11:27)
4. Chatauqua (2:49)
5. Walking on the Wind (9:06)
6. Waste Away (5:26)
7. Time Has Come (16:33)
