Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Caravan
Kiadó: Arista Records
Megjelenés: 1977
Játékidő: 43:25
Értékelés: 3/5
A progresszív rock úgynevezett canterbury-i ágának bajnokai, a Caravan a hetvenes évek második felében – akárcsak a legtöbb prog rockos kortársuk – a punk és a diszkó inváziója után az egyre gyorsabban fogyó népszerűséggel kezdtek megküzdeni. Bár a koncerttermek egyre kisebbek lettek, a közönség pedig egyre szűkebb, a canterbury-i örök bohócok alapvetően hűek maradtak sajátos zenei örökségükhöz, azzal a fontos különbséggel, hogy ebben a prog rock számára megterhelő időszakban jócskán „leegyszerűsödtek”, és kezdték kihagyni mindazokat a komplex, improvizatív elemeket, amelyek a hetvenes évek első felében a legnagyobb sikert és elismerést hozták nekik. Ekkor született meg nyolcadik stúdióalbumuk, a „Better By Far”, amely visszavonulót jelentett a gátlástalan kísérletezés világából egy, mondjuk így, jóval könnyedebb szféra felé, miközben a felismerhető hangzásbeli jegyek többsége többé-kevésbé érintetlen maradt.
A gitáros-énekes, a zenekar nem hivatalos vezére, Pye Hastings, a dallamos nótázás nagy rajongója és a csapat első számú hangja végleg elfoglalta a fő szerzői szerepet, így nem meglepő, hogy a „pop faktor” minden korábbinál hangsúlyosabb lett. Ezért van a „Better By Far” egy hajszálnyival több pozitív hangvételű balladát tartalmaz, mint a legtöbb másik Caravan-album. A régi hívek közül sokat ez a változás – ahogy várható volt – elriasztott, miközben a Caravan még mindig túlságosan különc és túl kevéssé „menő” volt ahhoz, hogy a korabeli zenei trendek követőit megnyerje, vagy akár a régi kereskedelmi sikert felfrissítse, esetleg túlszárnyalja. Akárcsak az előző, egyébként nagyon jó „Blind Dog at St. Dunstans’” (1976) lemezen, a billentyűs Jan Schelhaas jóvoltából a modern szintetizátorok kiszorították a hammond-orgona ódon hangzását, amit a rajongók többsége szintén nem fogadott lelkesen.
Másfelől a dalok többségét Pye énekkarizmája és ragyogó gitárjátéka mellett Geoffrey Richardson rusztikus színezetű brácsája mentette meg, aki az album egyik jobb szerzeményét is jegyzi. A „Better By Far” érdekesebb kompozícióinak többsége ugyanis egy központi dallam köré épül, pozitív hangulatú refrénnel és rusztikus vonósaranzsokkal. A huncut szövegek még jelen vannak, de jóval visszafogottabbak és kevésbé fűszeresek szexuálisan, mint egykor. A Caravan a „Better By Far” idején ismét basszusgitároscserén esett át: Dek Messecar váltotta Mike Wedgwoodot, de ez a változás nem befolyásolta lényegesen a hangzásvilágot, hiszen Messecar is hatékony megalkotója volt a szolid basszusmeneteknek.
A „Better By Far” néhány szerzeménye egyenesen felejthető, ez főleg a nyitó „Feelin’ Alright”-ra igaz: erősen szintetizátoros ízesítésű, kevéssé ihletett popos rockdal, amely a szokásos Caravan-mércéhez képest meglehetősen alapszintű ritmikai megoldásokat használ. Pye vidám, örök optimista hangja és a domináns gitártéma ugyanígy csak a meglehetősen átlagos „Behind You”-t menti meg, ami egyes részeiben a „régi szép időkre” emlékeztet, de mintha valaki alaposan megnyirbálta volna az egykor szellemes és gazdag szimfonikus-jazzes hangszereléseket. A „Better By Far” albumon nagyon hiányzik Pye testvére, Jimmy vendégszaxofonja, amely a korábbi lemezeken erős jazzes pecsétet nyomott az egyes számokra. Az önálló szólókitérők is messze nem olyan ízesek és kalandosak, mint valaha voltak.
A címadó kompozíció álmodozó szerzemény, amely afféle keresztezés a gyerekaltató, a szerelmes ballada és a pasztorális dallam között, kellemes akusztikusgitár-hangokkal és hullámzó szintetizátortextúrákkal. A minőségi vokális harmóniák szerencsére még mindig jól kidolgozottak, így az egész nem válik túlzottan érzelgőssé és ósdivá. A dallamos popos rockdalt, a „Silver Strings”-et Richardson brácsás írta, és kissé más hangszínnel, valamint a brácsahangok hiányában könnyen betudhatnánk Paul McCartney-nak és The Wingsének, akik talán még slágerpotenciált is kisajtoltak volna belőle. A legtöbb más rockzenekar számára ez bók lenne, de egy Caravan-féle újítónak ez csupán az üdítő ötletek hiányáról és a más korabeli népszerű előadóknál való kétségbeesett ihletkeresésről árulkodik.
Az igencsak gyenge első félidőt a „Better By Far” esetében valamelyest megmenti a remek instrumentális „The Last Unicorn”, az album egyetlen száma, amelyet könnyedén Caravan-klasszikusnak lehet nevezni, s egyben újabb Richardson-szerzemény. Richardson itt gyönyörű rusztikus vonósaranzsokkal hagy erős nyomot, a hatalmas, szinte epikus hangulatot pedig mandolinnal tetézi. Ez azt a folkos, pasztorális hangulatot hozza a számba, amelyet a Caravan aranykorában lehetett elcsípni. A második részben zseniális átmenet vezet egy komplex instrumentális szekcióba, rengeteg drámai basszusmenettel, szenvedélyes szintetizátor-improvizációval és jazzes időzítésű dobátvezetésekkel az öreg motoros, Richard Coughlan jóvoltából.
A „Give Me More”, a következő szerelmes ballada, nem túl sikertelen kísérlet női soul-énekkel, a különleges vendég, Vicki Brown előadásában, akivel Pye többször is énekes duettbe bonyolódik. Míg a Pink Floydnak hasonló kísérletezés egykor busásan megtérült, ez a Caravan-próbálkozás, amely „két különböző világot”, a szenvedélyes női soult és Pye gyengéd hangocskáját keveri, igencsak átlagosan sikerül. Még különösebb kísérlet a „Man in the Car”, amelyet a billentyűs Schelhaas írt: balszerencsés keresztezés blues, soul, pop és szimfonikus zene között, amelyet a szürke átlagból kissé a gazdag szimfonikus hangszerelések és a szép vokális harmóniák húznak ki.
A „Let It Shine” blues-gitártémával és elegáns zongorafutamokkal nyit, amelyek harmonikusan formálnak csábító dallamot és szép refrént. Egy átlagos Caravan-mércével mérve semmi különös, mégis a „Better By Far” egyik jobb pillanata. A záró kompozíció, a „Nightmare” a címe ellenére az album egyik legihletettebb pillanata, ahol ismét kiderül, mire voltak képesek a zenekar tagjai, ha újra megfeszítették szerzői agytekervényeiket, ezért ez a kifejezetten dallamos, melankolikus hangulatú szerzemény a brácsa és a billentyűk csábító szimfonikus hangszerelései alatt szinte roskadozik. Itt azt lehetne mondani, hogy az album rossz kezdetét valamelyest jóvátette a jó befejezés.
A „Better By Far” címe sajnos teljesen félresikerült: az albumon már nyilvánvalóvá vált, hogy a Caravanból lassan kezd kifogyni a szufla a nagyobb zenei kalandokhoz, és túlzottan széttekintgetnek, hogy valahogy megtartsák a fogyatkozó népszerűségüket. Szerencsére nem „romlottak el” teljesen, mint néhány prog rockos kortársuk, akik a hetvenes évek végén meglehetősen komoly identitásválságba futottak, így a „Better By Far” még mindig elég jó pillanatot tartalmaz ahhoz, hogy felidézze a „régi dicsőség éveinek” emlékét, de ennél többet nem. Azon, hogy a „Better By Far” a hetvenes évek legkevésbé ihletett Caravan-albuma, még a neves Tony Visconti sem tudott segíteni, aki egyébként kiváló produkcióról gondoskodott, tulajdonképpen az egyik legjobbról a legendás zenekar történetében.
Felállás
Pye Hastings – ének, gitár
Geoff Richardson – brácsa, gitár, fuvola, szitár, mandolin, vokál
Jan Schelhaas – billentyűs hangszerek, vokál
Dek Messecar – basszusgitár, vokál
Richard Coughlan – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Vicki Brown – ének a „Give Me More” c. számban
Fiona Hibbert – hárfa a „Man in a Car” c. számban
Tony Visconti – blokkfurulyák a „The Last Unicorn” c. számban, elektromos nagybőgő a „Man in a Car” c. számban
Producer
Tony Visconti
Számlista
1. Feelin’ Alright
2. Behind You
3. Better By Far
4. Silver Strings
5. The Last Unicorn
6. Give Me More
7. Man in a Car
8. Let It Shine
9. Nightmare
