Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Manilla Road
Kiadó: Shadow Kingdom Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 49:52
Értékelés: 2.5/5
A legendás kansasi Manilla Road új lemezzel jelentkezik, a címe „Mysterium”. Nem sokkal a sápadt „Playground Of the Damned” után, amely a remek „Voyager” (2008) után fájdalmas csalódást hozott, főleg a vékonyka hangzás miatt, Mark „The Shark” Shelton a csapatával úgy döntött, hogy gyorsan lemossa a diszkográfiai foltot. Ez azonban csak részben sikerült neki.
A „Mysterium” hangzásában visszahozza a Manilla Road egykor ragyogó epikus metalerejének és tekintélyének izmos arcát, és ez jó kiindulópont, de az új évezred metalszabványainak magas elvárásait így is csak részben teljesíti. A produkció a gitárriffeket túlságosan a lemez hangképének hátterébe rejtette.
A zenekar ismét ahhoz a jellegzetes mintához ragaszkodik, amellyel kiérdemelte az „epikus” jelzőt: hosszú, atmoszférikus felvezetésekkel, amelyek lassan, fokozatosan nőnek bele a torzított gitármotívum kirobbanó nyitányába. Ez azonban teljes értékűen csak a lemez utolsó húsz percében működik, vagyis az utolsó három számban. A legabszurdabb az egészben, hogy minél jobban szereted Mark Shelton kétségbeejtő énekteljesítményét, annál jobban megúszod. A zenekar legelszántabb rajongói sem cserélnék le holmi Ronnie James Dióval. Annyi érzéketlenül odavetett gitárfrázist, amennyi a „Playground Of The Damned” hangzásán hallható volt, és bőven az új „Mysterium” lemezen is, az átlagos Manilla Road-hallgató igazán nem érdemel. Mégis úgy tűnik, nekik a legfontosabb az, hogy élvezhetik hősük, Mark Shelton „érinthetetlenül zseniális” orrhangú nyekergését. Mondhatni, ez a zenekar védőeleme, egyben jól jövő vakító is, amely mögé a banda akarva-akaratlanul elbújtathatja, hogy az új anyag megkomponálásakor nem érezte át igazán, mit csinál.
A zenekar, amely nyilvánvalóan legjobb éveit a „Crystal Logic”, a „The Deluge” és az „Open the Gates” albumokkal élte, vagyis a nyolcvanas évek aranyközepén, egyszerűen képtelen összehozni egy olyan lemezt, amely a „Voyager” (2008) színvonalát hozná. A The Grey God Passes, majd az őt követő Stand Your Ground ezerszer megrágott riffekre épül, olyanokra, amelyek sehol sem érik el azt a masszivitást, amelyet a Manilla Road egyszerű hangszerelési formája megkövetel billentyűk és programozott minták nélkül, ha a hangulatot be akarják gyújtani. A rajongótábor persze örülni fog, hiszen szereti a metal egyik legabszurdabb énekhangját, amely továbbra is orrhangú, tompán üreges, falzettben pedig egyenesen remegősen meggyőződés nélküli. Megint ott tartunk, hogy a vokál nem lehet kifogás! Ez a zenekar legnagyobb abszurditása. Van egy kétségbeejtő énekesük, akit mégis mindenki elfogad, és a teljesítménye előtt fejet hajt. Szerencsére a harmóniákban futó gitárpasszázsok és a szólók megmentik a bágyadt riffvázat és a két nyitószám fejlődését, és némi nagyon is szükséges színt és dinamikát lehelnek beléjük.
A lemez jobban működne, ha a harmadik szám, a The Battle Of Bonchester Bridge nyitná. Kiváló atmoszférikus bevezetőre épül, amely lassan, lassan, lassan nő, majd hatásosan átbillen a hirtelen torzított dübörgésbe. A szám Mark Shelton egy újabb remek szólójával zárul. Itt lép először előtérbe a lemezen a zenekar jellegzetes, epikusan bombasztikus eleme. Sajnos a folytatás számról számra ismét bágyadt, nagyon átlagos, és a fő riffek használatában kifacsartnak, ihlet nélkülinek hat. Shelton éneke a legtöbb ponton ráfed „Hellroadie” vokálvonalaira. Kettősük egyébként hallgatható, de Patrick hangját egyetlen ponton sem használják ki a nehezebb, magasabb régiókban mozgó dallamszakaszokra, ami kár. A Do What Thou Will-ben beszivárog egy kis „doom” hangulat, amely szintén jellemző a Manilla Road zenéjének ősi arcára, de a szám megint nem mozdul sehová. Csak a felgyorsított Only the Brave példázza a Manilla Road proto-speed metalos öregiskoláját, ahol a lemez hirtelen felébred: a fő motívum hatásosan nő pompás refrénné, a sorsszerű pusztulás beágyazott nyelvtanával, amelyet Shelton orrhangú énekének megkérdőjelezhetetlen, balsejtelmes drámája vezet. Ebben a számban először bontakozik ki igazán a zenekar új dobosa, Neudi (Roxxcalibur, ex-Savage Grace) is, aki teljes pompájában ismét csak a záró címadó számban ragyog fel.
A lemez komolyabban a balladisztikus The Fountainnel erősödik fel. Az akusztikus szám elég mulatságos, de valójában a „Mysterium” egyik csúcspontja. Ez a Hellroadie-val énekelt duettek használatára is igaz. Shelton magában hordoz egy mélyen gyökerező, baljósan sötét énekhangot, amely teljes pompájában ebben a számban érvényesül, a szerves hangzású tenorban, még ha a versszak dúr dallamban is van megvágva. Arról a jelenségről pedig megint nem tudok szó nélkül elmenni, hogy egy ilyen átlagos, orron át előadott éneklés hogyan képes ilyen hatásosan begyújtani. De vigyázat! Az ének a Manilla Road-rajongók szűrője. Az érzékenyebb hallgatók csak keservesen sírnak majd egyet, legyintenek a „Mysterium” láttán, és inkább ismét felteszik a kedvenc Metal Church, Omen vagy Liege Lord lemezüket.
A magabiztos The Fountain kiváló előkészítés a nagyon ambiens instrumentális The Callinghoz, amelynek a címadó számmal együtt voltaképpen meg kellene nyitnia a lemezt. A zenekar, illetve vezetője, Mark Shelton ötlet- és kivitelezésbeli, valamint produkciós ihlethiányát így ugyanis sokkal jobban el lehetne fedni. A The Calling hasonlóan bontakozik ki, mint a „Voyager” nyitánya. Hátborzongatóan, sötéten, elidegenítően. Mintha egyszerre egy jeges bolygón találnád magad, ahol a hóviharba ásva egy harmadik típusú élősködővel vagy még rosszabbal futsz össze. Olyannal, amely a testedet akarja használni a saját szaporodásához és a faja terjesztéséhez (tiszta Alien-hangulat). Igazán teljes hatású felvezetés a címadó számhoz. Teljesen instrumentális, hogy világos legyen. A Mysterium a kezdő részében hasonlóan alakul, mint a The Battle of Bonechester Bridge, ám ez utóbbitól eltérően a Manilla Road a végére drámaian vibráló, epikus hangulatot és a fejlemények kiszámíthatatlanságát hozza össze, amelyet Mark Shelton újabb adag remek szólója nehezít meg. A szám az album végére rendkívül meggyőzően hagyja maga után a teljes apokalipszis érzetét! Pontosan ezt kéri a metal!
Az ember igazán több dinamitot várt volna a Manilla Roadtól. Sok az ihlethiány és a felesleges helypazarlás a lemezen, kifacsart, triviális riffmegoldásokkal, amelyek talán 1977-ben működtek, amikor jó volt minden, ami dübörgött és recsegett. Szerencsére az albumot az átlag alól Shelton remek szólói a kivitelen túl, valamint a lemez utolsó húsz perce menti meg, amely igazolja a zenekar nevét. Újabb gond az elavult producerkedés. Nem számít, hogy a zenekar elsőre, nyersen vette-e fel a lemezt, hogy megragadja a kiadvány „élőségét és dinamikáját”. Az számít, hogyan próbálja ezt a végső keverésben a hangképen keresztül eljuttatni a hallgatóhoz. És ez nem sikerült neki. A riffek egyszerűen nem ragyognak fel, a számok többsége nem épít atmoszférikus csúcspontokat, hanem langyos-hideg élményben tartja a hallgatót, amitől a lemez többszöri pörgetése után sem lehet megszabadulni. Sajnos. A hal a fején büdösödik, és Shelton-nak ki kell húznia a fejét a homokból, és tanácsot kell kérnie azoktól a hangmérnököktől, akik az új évezredben a metalkiadványok modern hangzásának arculatát formálják. Ha az egója ebben a tekintetben tovább makacskodik, az a zenekar jövőbeli lehetséges stúdiókiadványainál sem fog jót hozni. A „Mysterium” vegyes érzéseket keltő lemez, amelyről egyértelmű, hogy a hangkép csiszolására és az alapmotívumok gondosabb összeillesztésére fordított valamivel nagyobb hangsúllyal gyönyörű stúdiómanifesztum lehetett volna. Így viszont megint várnunk kell egy kicsit.
Felállás
Mark Shelton – ének, gitár
Bryan „Hellroadie” Patrick – ének
Josh Castillo – basszusgitár
Andreas „Neudi” Neuderth – dobok
Produkció
Mark Shelton
Számok listája
01. The Grey God Passes
02. Stand Your Ground
03. The Battle of Bonchester Bridge
04. Hermitage
05. Do What Thou Will
06. Only The Brave
07. Hallowed Be Thy Grave
08. The Fountain
09. The Calling
10. Mysterium
