Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pendragon
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2005
Játékidő: 51:31
Értékelés: 3/5
A brit neoprogrock veteránjai, a Pendragon a „Beleive” című, hetedik stúdiólemezükön meglehetősen váratlan stílusváltást hajtottak végre, ami nagy szakítást jelentett az előző évtized albumainak irányvonalával. A „The World” (1991) és a „Not Of This World (2001) közötti időszakban Nick Barret és cimborái a szimfonikus prog rock kifinomult, dallamos válfajára esküdtek. Ez a recept jó néhány szép eredményt hozott nekik, és kiugró népszerűségnövekedést Kelet-Európában, elsősorban Lengyelországban, ahol a neo prog rockot különösen nagyra becsülik. Ez azonban nem tarthatott örökké, ha igazolni akarták a „progresszív” jelzőt a zenei irányvonalukra. Az „Acoustically Challenged” (2002) című, viszonylag érdekes akusztikus lemez után rájöttek, hogy bizonyos stíluskísérletek nem feltétlenül rosszak, sőt gyakorlatilag elkerülhetetlenek voltak. Pedig a „Kowtow” (1988) félresikerült „pop” kísérletéből – ami még mindig a leggyengébb lemezük – már megtanulhatták volna, hogy nem jó átesni a ló túloldalára, és ezzel jócskán elidegeníteni a hűséges rajongótábort.
A „Believe”-en ugyan nem hajtottak végre olyan radikális stílustörést, mint a „Kowtow”-n, bár az általános hangulata jóval sötétebb, mint ami a korábbi Pendragon-lemezekre jellemző volt. Valószínűleg az „Acoustically Challenged” kedvező hatásának köszönhetően jóval több rajta Barrett akusztikus gitárja, sőt néhány kisebb world music hatás is felbukkan, ami semmiképp sem rossz változás. Mindez tulajdonképpen pluszt jelenthetne egy olyan zenekarnak, amelyet állandó hangzásbeli újrahasznosítás réme fenyegetett, csakhogy a számok megkomponálása közben valami nagyon félresiklott: a ritka kivételektől eltekintve a legtöbb szerzeményből hiányzik a várt mélység és lélek. Barrett, aki sosem volt többnek átlagos énekesnél, igazán jobban is összeszedhetné magát, mert amikor megremeg a hangja, elég üresen cseng. A szövegei is – néhány pillanatot leszámítva – nem többek meglehetősen üres, kvázi vallásos filozofálgatásnál, ami egyébként a legtöbb Pendragon-album baja. Az egyetlen változás, hogy a szövegek kicsit cinikusabbak lettek. Ennek ellenére az egyes hangszerelések, amelyekben igen fontos szerepet játszik Nick régi cimborája, a kultikus billentyűs, Clive Nolan (Arena, ex-Shadowland), ismét kiválóak és csupa éteriség, Barrett gitárosként pedig még fejlődött is, és jó néhány érdekes, átélt improvizációt alkotott.
A legrosszabb benyomást már a nyitó „No Place For the Innocent” kelti, amely a korábbi négy Pendragon-lemezen legfeljebb mellékes, ízléstelen töltelék lett volna. A címadó szám rövid, teljesen atipikus, hangszeres, new age-es felvezetése után – amely egy éteri női vokálnak köszönhetően kicsit még Enyára is emlékeztet, és Nolan szellemes elektronikus improvizációi is hallhatók benne – hirtelen fordulat következik egy bizarr, szinte táncritmusú pop szakaszba, ahol Barrett éneke sóként hat a sebre. Az egyetlen, ami valamennyire enyhíti a rossz szájízt, a dallamos, akusztikus hangszerelés és a gitár és a billentyűk szokás szerint kiváló összjátéka. A ritmusszekció, Peter Gee basszusgitáros és Fudge Smith dobos – aki a „Believe” után kilépett a zenekarból – összjátéka szolid, bár érezhető, hogy Smith egyes számoknál már nem volt teljesen „képben”, ezért néhány dobáttűnés meglehetősen steril lett.
A bibliai utalásokban bővelkedő „Wisdom of Solomon” érezhetően szerencsésebb és ambiciózusabb darab, mint az album erőtlen nyitánya. Tulajdonképpen a „Believe” egyik jobb pillanata. Egy újabb „new age” felvezetés után, amely valami közel-keleti vallásos igézetre emlékeztet, nagyon szép, Dave Gilmour (Pink Floyd) erős hatását mutató gitárszóló következik – ő minden bizonnyal a legnagyobb hatással volt Barrett gitárstílusára. Barrett ezután flamencóval lep meg akusztikus gitáron, amellyel lassan építi fel a melodramatikus hangulatot. Jelentős meglepetést okoznak a Pendragontól szokatlan, egy-egy agresszív ritmikai fordulatok és a Clive billentyűin megjelenő nagyobb elektronikus arány is. Ha ez csak hangszeres szám lenne, remekül sikerülne, de az agresszívebb részekben Barrett éneke szinte teljesen elveszettnek hat.
A Pendragon hű maradt a hagyományaihoz, és ezen a lemezen is létrehozott egy epikus szvitet „The Wishing Well” címmel, négy egymástól elkülönülő részben. Az első rész, a „For Your Yourney” kifejezetten szimfonikus irányultságú, hatalmas zenekari hangszereléssel Nolan úr rendezésében és női kórusharmóniákkal a háttérben. A teljes szvit legbizarrabb pillanata, amikor Barrett megpróbál valamiféle neoprogrockos Leonard Cohenné átlényegülni, és elkezdi mondogatni (kvázi)intellektuális költészetét, ami pont az ellenkező hatást éri el, mint amit szeretett volna, mert az egészet totálisan „agyonüti”. Az éteri és melankolikus hangulatú „Sou’ By Sou’ West” számos szolid zenekari és akusztikus hangszerelést tartalmaz, ez a fő vonzereje, miközben Barrett éneke hiába erőlködik a drámai faktor növelésén. Amiben énekesként kudarcot vall, azt gitárosként bőven pótolja. A „We Talked” ismét nagyon tisztességes hangszereléssel, ízléses improvizációkkal és néhány dicséretes, erőteljes átmenettel – ezt a későbbiekben is aktívabban kezdik majd gyakorolni – szolgál, Barrett „énekes-dalszerző” beállítottságú éneke viszont egyenesen kétségbeejtően steril. A „Two Roads” hasonló gondoktól és erényektől szenved. A rövid hangszeres közjátékok ugyanis kiválóak, Barrett éneke pedig ezúttal, a bőséges kísérő segítségnek köszönhetően, jóval elviselhetőbb.
A world music fúvós elemeivel nemesített „Learning Curve” nagyon kellemes, finom felvezetést tartalmaz, amely sokat ígér, és valóban: a folytatásban is, a rendkívül átlagos énekteljesítmény ellenére, az elegáns akusztikus és szimfonikus hangszerelésnek, valamint a dallamos improvizációknak köszönhetően az album egyik jobb pillanata lesz. A „The Edge of the World” átlagos, nem különösebben ihletett, akusztikus hangvételű lezárás, elején és végén narrációval. Könnyedén lehetne legalább a felével rövidebb.
A „Believe” nem nélkülözi a vonzó pillanatokat, amikor felragyog rajta a Pendragon megszokott ambient varázsa, a stílusváltás azonban sajnos nem hozta meg a várt eredményt, így az album egészében a zenekar karrierjének egyik kevésbé ihletett állomása. Szomorú tény, hogy az egyes hangszeres részek ismét kiválóak, Barrett és Nolan is csúcsszinten végezte a hangszeres munkát, ám néhány szerzői ötletet, az akusztikus gitárra való túlzott támaszkodás nélkül, jóval jobban ki lehetett volna dolgozni. Barrett és társasága a „Believe”-vel még mindig szolid albumot készített, ami viszont manapság csak a legelkötelezettebb Pendragon-rajongókat fogja lelkesíteni. Jóval jobban szerepeltek következő stúdióprojektjükkel, a „Pure”-ral (2008).
Felállás
Nick Barrett – gitár, ének
Clive Nolan – billentyűk
Peter Gee – basszusgitár
Fudge Smith – dobok
Produkció
Pendragon
Számlista
1. Believe (2:56)
2. No Place For The Innocent (5:36)
3. The Wisdom Of Solomon (7:06)
The Wishing Well (21:07)
4. For your journey – 4:30
5. Sou’ by sou’ west – 6:48
6. We talked – 5:29
7. Two roads – 4:17
8. Learning Curve (6:34)
9. The Edge Of The World (8:15)
