Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1982
Értékelés: 4.5/5
Az kiváló „Discipline” (1981) megjelenése után az újjá(a)születt King Crimson határozottan folytatta a progresszív rockról alkotott víziójának építését, amely az avantgárd, a minimalizmus és a világzene elemeinek keverése mellett némi, akkoriban rendkívül népszerű new wave-elemet is magába fogadott. Ez utóbbi szerencsére Robert Fripp gitáros és zenekarvezető éber szeme alatt nem járt messzemenő következményekkel: Fripp élesen elutasított mindenfajta nagyobb kereskedelmi sikerre törő lehetőséget, így nem lett belőle a kiszámíthatatlan „crimsoid” hangzás kommercializálása vagy kiárusítása, ami a progresszív rock aranykorának legtöbb kortársával megtörtént. Bár továbbra is hűek maradtak a kiszámíthatatlansághoz, az improvizációhoz és az újításhoz, állandó erényeikhez, a „Beat” két dalában (pontosabban) addig a legközelebb kerültek ahhoz, amit akár fenntartásokkal popzenének is nevezhetnénk. Ebbe ma is beleköt a legtöbb olyan hallgató, aki az albumra csupán a „Discipline” kommerszebb változataként, a zenekar addigi legkönnyebben emészthető lemezeként tekint – ez viszont csak stílusbeli korlátoltságot mutat, olyasmit, ami a progresszív rockzene atyáinak mindig is idegen volt. Bár a King Crimson elsősorban a rock nem konvencionális és avantgárd formáinak mestereként híres, a múltban már többször sikerrel bizonyították, hogy a kompaktabb, többnyire hozzáférhetőbb művek sem idegenek tőlük, anélkül hogy ehhez fel kellene áldozniuk a hangzásukat. Ez is csak egy újabb pluszpont határtalan sokoldalúságuk mellé. A „Beat” – amelyet Fripp szavai szerint az 50-es évek lázadó beatnemzedékének (a hippik afféle elődeinek) ajánlottak, élén a kultikus íróval, Jack Kerouackal – hivatalosan nem koncepcióalbum, és a zenekar történetének első olyan lemeze, amelyet ugyanaz a felállás vett fel, mint az előzőt; ráadásul ez az egyetlen felállás, amelynek ez háromszor egymás után sikerült. Fripp mellett, aki láthatóan élvezte az új gitáreffekt-technikákat, a kontrollálatlan hangzások tengeréhez és a harapós ritmikai dinamikához a lucidus gitáros-énekes, Adrian Belew, valamint a sztárritmusszekció tette hozzá a magáét: Tony Levin basszusgitáron és stickeken, a bevált munkatárs Bill Bruford pedig dobon. Ez az álomkombináció ismét gitártextúrák egész sorával és a basszus meg a dob nem konvencionális használatával rukkolt elő.
A „Beat” nem jelent drasztikus hangzásbeli szakadékot az elődjéhez képest. Az érdemi különbség csupán a new wave hangzás nagyobb hangsúlya. A King Crimson most is bőszen kísérletezik, és az improvizatív vulkanikus kitörések, a kiélezett instrumentális részek és a popzenéhez való intelligens hozzáállás hatásos elegyét kínálja. Belew folytatja többnyire személyes vallomásos szövegeit, amelyek életének leghétköznapibb eseményeire is utalnak. Gondoskodott továbbá egy jó adag személyes romantikáról is, ami ezúttal szembetűnően hangsúlyosabb a szokásosnál. A dalok zenei szerkezetében most sokkal könnyebb megkülönböztetni a két gitáros, Fripp és Belew gitárszólamait. Míg Fripp a szólók és a hangfüggönyök nagy részét játssza, Belew a szokásához híven a szokatlan, szétszórt gitáreffektekben leli legnagyobb örömét. Mindketten tovább kutatják a gitárszintetizátorok különféle használati módjait. Bruford eközben még tovább mélyítette az elektronikus dobok használatát, aminek következtében a dobhangzás sokkal szintetizáltabb, mint korábban bármikor. Levin továbbra is rendkívül hatásosan vált a stick és a basszusgitár között, olykor egy-egy dalon belül mindkettőt használja. Az egyik fontos változás a más vokális megközelítés: Belew ezúttal sokkal inkább a saját kifejezésmódjára koncentrált, mint a „Discipline”-on, ahol gyakran David Byrne-t (Talking Heads) idézte.
A dalok szépen elrendezve, hatásos egésszé összefűzve követik egymást, azzal a megkötéssel, hogy az album első fele kicsit hozzáférhetőbb, mint a szemmel láthatóan kísérletezőbb második. A nyitó „Neal and Jack and Me” igen szórakoztató és szerethető, középtempós szerzemény, amely a két gitár összefonódására épül, számtalan különféle, eredeti hangeffekttel. Belew kiváló énekjátéka mellett nem nehéz elképzelni az őrült beatnikot, aki valahol az 50-es évek közepén száguld autójával egy poros úton, és útközben felveszi Jack Kerouacot is. A két ritmikai tényező változatossága szokás szerint lélegzetelállító. Bár alapjában popdalnak épült, a kiszámíthatatlan hangszeres összhang sokkal többet hoz ki belőle. A kislemezként is megjelent „Heartbeat” ezzel szemben szinte tökéletes poprock, és addig a zenekar történetének legkommerszebb műve. Mégsincs ok az aggodalomra, hiszen a King Crimson ezen a terepen is a mélyen érzelmes és intelligensen felépített művek mestereként mutatkozik meg – olyan zenekarként, amely bármikor könnyedén széles körű kereskedelmi sikert arathatna, ha más lenne a küldetése. Közvetlen balladáról van szó, többnyire Belew gitárjára építve, egyszerű és dallamos refrénnel. Az afrikai színezetű „Sartori In Tangier” sokkal kísérletezőbb darab, amely remekül mutatja be Levin ügyességét a Chapman stick használatában, és nem csupán basszusgitárosként, hanem harmadik gitárosként állítja elénk, aki játékával egyenrangúan versenyez Frippel és Belew-val. A ritmusváltások és hangzások bőségét tovább fokozza Bruford elektronikus dobhasználata. Újabb, erősen világzenei, illetve keleties hatású szerzemény következik. A bambusz ütőhangszerekkel és polinéziai hangulattal megfűszerezett „Waiting Man” kétségkívül az album egyik legképszerűbb pillanata. A szellemes ütőhangszerek és Belew romantikusan szétszórt éneke mellett hihetetlen ritmikai dinamikával és a két gitár hangzásának precíz kombinációjával örvendeztet meg. Belew ismét rengeteg különc, de egyúttal rendkívül szellemes hanggal áll elő. Ezt követi az album legkísérletezőbb darabja. A „Neurotica” kétségkívül az egyik legelvontabb, skizoid és posztapokaliptikus alkotásuk, amelyet valaha készítettek, és az (amerikai) nagyváros megháborodottságát, valamint a nyugati civilizáció általános neurotikusságát jeleníti meg. Ezt a hangulatot több mint sikeresen idézik meg a nyitó sípszóval (amely rendőrszirénát idéz, a Big Brother ölelésében élő város életét felvillantva), Belew neurotikus – itt valójában recitáló – énekével, az őrült dobokkal és a mindkét gitáron megszólaló szétszórt szólókkal. A neurotikusságot teljesen lecsendesíti a gyönyörű, romantikus „Two Hands” ballada, amely az (egyébként ritka) legszebb szerelmes daluk egyike, nyugodt ritmusban. A romantika ellenére Fripp záró orgonaszólója a szentimentális hangulathoz egy kis sötét felhangot is hozzáad. A „The Howler” ismét nagyobb adag kísérletezéssel szolgál, és a zenekar keményebb oldalát is megmutatja, amely az album nagy részén egyébként jócskán háttérben marad. A két gitár szétszórt, egymásba fonódó vonalai és a kicsapongó ritmus – számtalan őrült átmenettel és groteszk hanggal, valamint enyhén paranoid énekkel – a hangszeres váltások és hangzásbeli kisiklások kavargó vizein vezeti át a dalt. Ezek közül kétségkívül Belew őrült szólója emelkedik ki, amelyben ujjhegyes eszközzel is dörzsöli a húrokat. Az albumot a „Requiem” című instrumentális darab zárja, felismerhető „crimsoid” improvizáció, amely Fripp hagyományos gitárfigurájára épül, rengeteg különleges hangeffekttel, ugrándozó basszussal és Belew gitáros csínytevéseinek egy-egy „kiáltásával”. A King Crimson a finálé kedvéért ismét megteremti azt a sötét, posztapokaliptikus hangulatot, amely az improvizációt egészen a (nagyjából várható) mono-mániákus végéig viszi.
A zenekar rajongóinak közül sokan ma kissé lekicsinylően tekintenek erre az albumra, amely a rendszerint sokkal népszerűbb klasszikus, a „Discipline” (1981) és a kiváló „Three Of A Perfect Pair” (1984) közé szorult. Ez meglep, hiszen újabb első osztályú termékről van szó, és rendkívül zamatos csemegéről mindazoknak, akik szeretik a szellemes kiszámíthatatlanságot, a kísérletezést, a precizitást, a technikai fölényt és az erőteljes kifejezőerőt is . Az album egyetlen hiányossága, hogy az elődjével ellentétben nem annyira egyenletes, és nincs rajta annyi klasszikus (ilyennek számítom a „Neal and Jack and Me”-t, a „Heartbeat”-et, a „Waiting Man”-t és a „Neurotica”-t), mint a „Discipline”-on, ezért egy kicsit hiányzik belőle ahhoz, hogy az egyik klasszikusuknak kiálthassam ki. Személy szerint azt a fő kritikát, amely rendszerint a „pop” elem nagyobb jelenlétét veti szemükre, kifejezetten üdvözlendő változásnak látom, és újabb bizonyítéknak arra, hogy bármit eljátszhatnak, ami az eszükbe jut, miközben megőrzik saját kifejezésmódjukat. El kell ismerni, hogy a legendás négyes rendkívül sikeresen hajózott a progresszív zenének nem kedvező 80-as években, és végig a hangzásbeli újítások kisebb tengerét kínálta, amelyek közül néhány a maga idejében forradalmi volt (például a stick és egyes gitáreffektek használata). A „Beat” nem olyan album, amely csak azokat a hallgatókat tudná lelkesíteni, akik maguk is profi vagy amatőr zenészek, és elsősorban a technikailag kidolgozott hangszeres bemutatókat szeretik, hiszen a King Crimson ismét kiváló zeneszerzőnek bizonyul. Ezért nem kell az illetőnek valami nagy virtuóznak lennie ahhoz, hogy megérezze azt a hihetetlen szenvedélyt és energiát, amellyel ezen a mellőzött, de kiváló albumon a legtöbb szerzemény készült.
Felállás
Adrian Belew – ének, gitár
Robert Fripp – gitár, orgona, Frippertronics
Tony Levin – basszusgitár, stick, vokál
Bill Bruford – dob
Producer
Rhett Davies
Számlista
1. Neal and Jack and me (4:21)
2. Heartbeat (3:54)
3. Sartori in Tangier (4:22)
4. Waiting man (4:22)
5. Neurotica (4:47)
6. Two hands (3:22)
7. The howler (4:10)
8. Requiem (6:30)
Az album hossza: 35:48
