Bad Company

A Bad Company első albumával Rodgers evolúciós manővereinek iránya teljesen világossá válik. A Free-korszak sokak számára „morbid” blues-rockos témáitól eltávolodva a Bad Company szélesre tárja a kaput a blues és a rock egyszerűbb, gránitkeményen tálalt, hozzáférhetőbb elemei előtt. Paul éppen ezért gyűjtött maga köré egy gyilkos zenei tehetségekből álló kombinációt: régi Free-s társát, a kivételes „downbeat” dobost, Simon Kirke-ot, a korábbi Mott The Hoople-gitárost, Mick Ralphsot és a King Crimson basszusgitárosát, Boz Burrellt.

Paul Rodgers a Bad Companyval tehát logikusan folytatja a fejlődési útját, és menet közben akaratlanul lerakja egy olyan zenekar alapjait, amelyről utóbb kiderült, hogy a 70-es évek egyik legújítóbb rockattrakciója lett. És bár a hangja továbbra is a jellegzetesen mély vonalakon kanyarog, Rodgers most először mond le a Free idejéből megszokott, felismerhető érdességről. Az éneklése ezen a téren szinte a legapróbb részletekig kicsiszolt, hiszen tökéletesen illik a Bad Company egész mondanivalójához. Sőt! Rodgers hangja telt, pazarló gazdagságú, és joggal ő a szexuális atmoszféra megteremtésének fő mozgatórugója, amelyhez – talán a korai Whitesnake kivételével – csak nehezen találnál méltó vetélytársat!

A Bad Company nagy stílusban indít a Can’t Get Enough című, energiával teli rockerrel, amely nem sajnálja kihasználni a felállásban rejlő hatalmas potenciált. A Cant’ Get Enough már az album legelején megadja az alaphangot, és nagy vonalakban felrajzolja az erőviszonyokat. Rodgers a dalt a legnagyobb mesterek stílusában vezényelte le. A végig magabiztos Ralphs mellett nem mehetünk el szó nélkül a szenzációs Kirke/Burrell ritmusszekció mellett sem. A remek hangulatú duó gyakorlatilag Rodgers minden lépésével együtt lélegzik, agresszív, amikor kell, és hihetetlenül szelíd az album legfinomabb részeiben. A Bad Company legnagyobb ütőkártyája persze továbbra is maga Paul Rodgers! A hangjának teltsége tökéletesen ötvözi a legnagyobb blues- és soulmesterekhez méltó érzelmi energiát Mick Ralphs durván megvágott riffjeivel, amelyek mintha egyenesen a nagy énekesre lettek volna szabva. A tömzsi blues-rocker Rock Steady a kettejük szimbiózisának tökéletes bemutatója. A mérgező hangulat, amely csak a címadó dal borzongatóan sötét világával mérhető össze, gyorsan a bőrünk alá kúszik, főleg a ritmusszekció könyörtelen pörgetésének köszönhetően. És ez még korántsem minden! A Bad Company útközben, szinte mellékesen odavet még egy Ready For Love-ot, egy eredetileg a Mott The Hoople számára írt dalt, amely előítéletek nélkül mutatja meg, miért tartozik Paul Rodgers a szakma legjobb énekesei közé. Ennek a elképesztő énekteljesítménynek a soul ihlette gyöngyszemek, a Don’t Let Me Down és a The Way I Choose sem tudnak a nyomába érni! Ilyen könyörtelen konkurencia mellett a Movin’ On teljesen nélkülözhetőnek tűnik, míg Rodgers akusztikus leszállása a Seagullban az album találó lezárásának bizonyul. A Seagull önmagában nem különösebben nagy dobás, hiszen hiányzik belőle a fülbemászó melódia, de szokás szerint itt is elég maga Rodgers előadása ahhoz, hogy az ember háta megborsódzzon. Fantasztikus!

A Bad Company első albumával a brit blues-rock front gyakorlatilag egyik napról a másikra erősebb lett még egy kiváló zenekarral, amely soha nem akart beérni a trendek követésével, ami persze nem meglepő. Paul Rodgers a Free-vel már megírta a zenetörténet egy fontos fejezetét, és a Bad Company a szenzációs debütálás szárnyán hamarosan ugyanabba az irányba indult – a zene évkönyveibe!