Szerző: Rok Klemše
A koncert dátuma: 2008.07.29.
Látogatók száma: 37
Jegyár: 12.000
Gyorsan elröppent az év, és július első hete meghozta a várva várt Metalcamp 2008-at! A szlovéniai föld legnagyobb fesztiváljának ötödik, egymást követő kiadása ezúttal hatalmas, öt napnyi koncertet, vagyis egy kész gyilkos metálnyaralást hozott („7 days of metal, hehe”). Július 3. és 9. között Tolmin ismét a világ legszebb metálvárosa volt! Az ötödik jubileumi Metalcamp a korábbi éveknél is sokkal többet ígért. Várt ránk a mai metálszíntér legnagyobb névsora, vad metálbuli, folyóban úszó sör, lubickolás a Soča vizében, sztriptíz a Beach Baron és még nagyon sok minden más. De haladjunk szépen sorjában. Már az érkezés is jelezte, hogy a Metalcamp évről évre nő. A kemping a korábbi években még soha nem volt ennyire tele a fesztivál előtt pár nappal, a parkoló autók közül pedig már fáradhatatlanul dübörgött az A-tól Z-ig minden műfajú metálzene, és mindez „24/7”. Beállni egy metálosokkal teli kempingbe igazán különleges érzés, amire valószínűleg mindenki egész évben türelmetlenül vár.
Péntek, 2008.7.4.
Csütörtökön, 7.3-án a fesztivál nagy bulival nyitott a Beach Baron, amin sokan nem vettünk részt… Mi már a sátrak előtt feladtuk, és „pihentünk” a másnapi koncertekre, amikor végre kezdetét vette a zenei program. A péntek esti első zenekarok egyikeként a finn zászlóvivők, a Wintersun álltak színpadra, akiket nálunk már jól ismernek, hiszen ezúttal harmadszor játszottak itt. Tekintve, hogy mögöttük még csak egy, igaz, kiváló, azonos című debütáló lemez áll, a Time című folytatásra pedig már jó néhány éve várunk (igen, igen, a Chinese Democracy ez a Time), a Wintersun simán kihagyhatta volna a mostani Metalcamp-fellépést. Való igaz, Jari és társasága magabiztosan, kiválóan abszolválta a repertoárját, de mit sem ér, ha a setlist teljesen szokványos, meglepetések nélkül. Starchild, Beyond the Dark Sun, Death and the Healing, Winter Madness, Sleeping Stars – így gyakorlatilag a teljes Wintersun-lemez lepergett előttünk élőben. Jari és Teemu kétségkívül kiváló gitárpáros, akik a színpadon remekül eggyé olvadnak, Jari pedig énekben és frontemberként is erős, de ugyanazokat a számokat újra és újra hallgatni kezd kissé egyhangúvá válni. A Wintersun azért meglepett egy remekül eljátszott Painkillerrel, amely a legendás Death ugyanezen dalának, a The Sound of Perseverance lemezen hallható fantasztikus feldolgozására emlékeztetett. Az új számokról viszont a tízmásodperces ízelítőn kívül hír sem volt. Jari, legfőbb ideje kiadni a Time-ot, és utána újra találkozhatunk! A péntek a death metal amerikai óriásaival, a Six Feet Underrel folytatódott, brutálisabb hangokkal. A zenekar frontembere a death metal körökben jól ismert név, hiszen Chris Barnes a death/grind metal másik óriásának, a Cannibal Corpse-nak is énekese volt, a slágergyáraknak. A Six Feet Under Barnes mellékprojektjeként indult, ő miattuk hanyagolta el a Corpse-ot, és az SFU lett az elsődleges zenekara. Tízéves karrier áll mögöttük, és ez a színpadon is szépen meglátszik, ahol Barnes uralkodik a jó egyméteres dreadlockjaival. Amikor a fickó ezekkel elkezd rázni, nem nehéz csodálkozni, hogyan marad egyáltalán a nyakán a feje. Az SFU jól összeállított setlisttel megmelegítette a teli helyszínt, és jó groove/death metállal egy-két moshpitet is beindított. Chris Barnes kiválóan teljesítette a soros röfögő/üvöltő feladatát, és igazi frontemberként is megmutatkozott, aki tudja, hogyan kell felheccelni a közönséget, amikor kell. America, the Brutal!
Ezután jött valami, amiről az igazi headbanger csak álmodik. A Metalcamp csapatának sikerült a fesztiválra csábítania egy valódi exkluzívumot, az idei év egyik legforróbb és legáhítottabb zenekarát. Nem mást, mint az újra összeállt legendás Carcasst! Ha valakit kétséget kizáróan legendának nevezhetünk, az a Carcass, amely a pályafutásával számtalan zenekarnak nyitott utat, a grindcore, vagyis a goregrind egyik úttörőjének számít, utolsó két albumával, a Heartworkkel és a Swansonggal pedig a legnagyobb hatást gyakorolta az úgynevezett gothenburgi szín, vagyis a melodikus death metal kialakulására. Amit még pár éve is lehetetlennek tűnt, azt tavaly megcáfolta Michael Amott, aki megerősítette, hogy a Carcass titkos próbán újra találkozott, és megkezdte a nagy reunion előkészületeit. Erről valóban csak nagy, arany betűkkel lehet írni: a Carcass tizenkét évnyi színpadi távolléte egy cseppet sem látszik rajta. Ez a reunion tulajdonképpen olyan jól sikerült, hogy könnyen azt hihetnéd, a Carcass a most megjelent Swansongot népszerűsíti, pedig az még réges-régen, 1996-ban jött ki. Jeff Walker énekhangja még mindig erős, a growlja hihetetlenül jól megmaradt, a basszusjátékról és arról, mit jelent igazi frontembernek lenni, nem is beszélve. Michael Amott és Bill Steer fogadásból adogatták egymásnak a legendás szólókat, a Carcass hangosítása pedig valószínűleg az egész fesztivál legjobbja volt. A setlist? Álomszerű! Tömve klasszikusokkal, mint az Inpropagation, Reef of Putrefaction, Corporal Jigsore Quandary, Symphonies of Sickness, No Love Lost, Heartwork, Keep on Rotting in the Free World stb. Talán csak egy Black Star hiányzott, de az másfél órás fellépés örökre a Metalcamp történetének egyik legjobb koncertjeként marad meg. A fiúkat pedig egy igazán szép gesztusért is dicsérni kell: az egész turnén elkíséri őket egykori dobosuk, Ken Owen, akit a reunion-koncerteken Amott Arch Enemy-s kollégája, Daniel Erlandsson helyettesít. Owen 1999-ben súlyos agyvérzést kapott, amit alig élt túl, és csaknem 10 hónapra kómába esett. Ez súlyos következményeket hagyott rajta, fizikailag és lelkileg egyaránt, és világos, hogy Owen már nem képes brutális dobolásra. Ám Owen a Carcass-történelem egyik legfontosabb része: alapító tag, számos riff és a szövegek többségének szerzője, végül pedig a műfaj egyik leginkább alulértékelt dobosa, hiszen azon kevesek egyike volt, akik feltalálták és elsajátították az úgynevezett blast beatet. Owen fél percre a színpadon is csatlakozott a társaihoz, és eljátszott egy rövid dobszólót, ezzel a fesztivál egyik legszívmelengetőbb pillanatát szerezve. Egy ilyen nagy egyéniség előtt, mint Ken, csak meghajolni lehet! A Carcass valószínűleg az idei Metalcamp legjobb koncertjét adta. Rothadjatok tovább! A Carcass a nevével és gazdag történetével már megérdemelte volna a pénteki headliner helyét, de ez a megtiszteltetés a svéd óriásoknak, az In Flamesnek jutott. Ők rengeteget köszönhetnek a Carcassnak, hiszen az volt az egyik nyilvánvaló hatás, ami az első albumaikon a melodikus death metal felé terelte őket… amelyek még hallgathatók voltak… lincseljen meg érte, aki akar, főleg azok a rajongók, akik még képesek meghallgatni a zenekar újabb dolgait, amelyek a régebbi anyag híveinek csak csalódást okozhatnak. A legnagyobbat valószínűleg az új lemez, az A Sense of Purpose okozta. De megpróbálok a lehető legobjektívebb újságíró lenni. Csalódás volt már maga a setlist is, mert túlnyomó részben csak az utolsó két lemez számaiból állt. A zenekar hangszeresen persze összeszokott és pontos, de én személy szerint az új anyagban nagyon hiányolom a ragyogó gitárharmóniákat és a melodikus szólókat, amelyek miatt olyan lemezek ragyognak, mint a The Jester Race vagy a Whoracle. Anders Friden pedig sajnos énekben egyre gyengébb, a growlja már rég nem különleges, a tiszta részei sem azok. Talán ezért is jobb, hogy a régebbi anyaghoz már nem nyúlnak, a setlist egyetlen meglepetése így a réges-régi Graveland volt a The Jester Race albumról, ami élőben csak átlagosra sikerült. Az In Flames a gyenge dalválasztást – My Sweet Shadow, Take This Life, Transparent és a többiek – igazán látványos pirotechnikával ellensúlyozza, ami igazi szemcukor volt, és olyan hatalmas, hogy néhány pillanatra a hangosítás is kiakadt tőle. De sajnos ez sem feledteti, hogy az In Flames a fesztivál egyik nagyobb csalódása volt.
Képgaléria
