Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Barclay James Harvest
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1972
Értékelés: 3.5/5
A „Baby James Harvest”, a szimfonikus hajlamú brit art rock úttörők, a Barclay James Harvest negyedik stúdióalbuma eredetileg négy részre osztott dupla konceptlemeznek készült, amelyben a zenekar mind a négy tagja teret kapott volna a saját zenei ötletei bemutatására. Az ambiciózusan megtervezett projekt azonban a kiadó nyomása, valamint az idő- és pénzhiány miatt hamar dugába dőlt. A „Baby James Harvest”-et a zenekar tagjai maguk nevezték „skizofrén albumnak”, hiszen a felvételek idején két külön helyszínen dolgoztak. Woolly Wolstenholme, a billentyűs és a szimfonikus hangszerelések fő szerzője (egyben az a tényező, amely a zenekart a progresszív rock felé terelte) külön Londonba ment felvenni a saját zenekari kompozícióját, míg a többiek egy másik stúdióban a saját zenei ötleteiken dolgoztak (ezek többsége inkább klasszikus hard rockos irányú volt). Bár Woolly londoni útja után még pár dalban rögzített szimfonikus hangszerelést a zenekarral, ezúttal sokat közülük Les Holroyd basszusgitáros-énekes játszott fel. Az előző lemezekhez képest fontos változás az is, hogy a zenekar a „Moonwater” záródal kivételével a dalok nagy részét a saját zenekara nélkül vette fel, így az albumon ismét kicsit előtérbe tolakszik a hard rockos oldaluk. Lehet, hogy éppen ez az összhanghiány (amit egyébként alig lehet észrevenni) az oka, hogy a lemez hangulatában és egészében némileg elmarad az elődje, az „And Other Short Stories” (1971) mögött.
A nyitó hard rock szám, a „Crazy (Over You)” elég egyszerű, de energikus Les-szerzemény. Les az éneken túl melotront és orgonát is játszott benne, a zongorarészeket pedig Woollyval közösen vették fel. Mindenképp ki kell emelni a kelta ihletésű főtémát, amelyet John gitárriffjének, a dobnak és a melotronnak a melankolikus összjátéka díszít, és ami összetéveszthetetlenül brit hangzású. A szimfonikus hangszerelések és a melotron rendkívül érzékenyen simulnak rá a központi gitártémára. Ebben a dalban egyértelműen hallani, mekkora hatással volt a zenekar a későbbi brit hard rock és még a heavy metal bandákra is. A romantikus balladaszerű „Delph Town Morn” klasszikus John-szerzemény, amely a Delph iránti vágyakozását fejezi ki, abban a városban lakott ugyanis az album felvételekor. A dal különlegessége, hogy valószínűleg ez az egyetlen szám a zenekar történetében, amelyben rézfúvós hangszerelés is szerepel, ezt Brian Day karnagy írta. Éppen ez a fő bája, és ezért mindig érdekes meghallgatni.
Az epikus „Summer Soldier”, John békepárti kritikája az észak-írországi konfliktusról (bár bármelyik világégésre vonatkozhatna), minden kétséget kizáróan a legjobb dal és az album egyetlen klasszikusa, amelyet egy ideig élőben is játszottak. A harcias kiáltásokkal, lövöldözéssel és az általános háborús paranoia hangulatával induló számot egy gyönyörű akusztikusgitár-hangszerelés nyitja meg John és Les összehangolt játékával, amihez Woolly érzékeny zenekari aranzsmanjai csatlakoznak. John éneke végig súlyos adag melankolikus pátoszt hordoz, amely fájdalmat és csalódottságot fejez ki. A középső részben egy rendes wah-wah szólót is hallhatunk, aztán brutális módon belecsapnak a templomi harangok. A szimfonikus hangszerelés intenzitását tekintve a legjobb rész viszont a második szakaszban jön (egy rövid csend után), ahol csodálatos, melankolikus melotronszólamok szólalnak meg, amelyek – túlzás nélkül – még a korai King Crimson-munkákat is megidézik. Ezek a szimfonikus futamok remekül olvadnak össze John síró gitárpasszázsaival, és együtt leírhatatlan melankóliát teremtenek. Szerintem ez a hangszer felhasználásának csúcspontja a zenekar történetében, és egyike azon kevés daluknak, amelyet szimfonikus progresszív rocknak nevezhetek. Nagyon szép békedal, és kétségtelenül a lemez központi darabja.
Sajnos a zenekarnak mindig megvolt az a hibája, hogy szinte minden albumra jutott egy-egy furcsa, meglehetősen átlagos szerzemény, amellyel rendszerint elengedték magukat az album csúcspontja után. Ez itt a roppant középszerű, bluesos hard rock „Thank You”-ra vonatkozik (kislemezen is megjelent), amelyet a zenekar a felvétel során közreműködők köszönetnyilvánításának szánt. Már ez a tény is sokat elárul arról, hogy többé-kevésbé komolytalan, sőt tréfás darabról van szó. A szöveg ennek megfelelően katasztrofális (végtelen hálálkodás barátoknak és munkatársaknak). Az egészet ráadásul egy meglehetősen ízléstelen boogie woogie ritmus viszi, ami inkább valami southern rock bandához illene, mint a BJH-hoz. Ha nem lennének John gitárjának elég jó futamai és Mel hatalmas dobátmenetei az instrumentális részben, azt mondanám, hogy ez egyik nagyobb bakijuk, így viszont ezek végül sokat javítanak az egészen, és a dal egésze akár hallgatható is. Les „One Hundred Smiles Out” című száma gyönyörű ballada egy földönkívüli fajról és egy az űrben elveszett űrhajósról (egyébként kedvelt szövegtéma, amelyhez a zenekar az évek során még többször visszatér), aki haza vágyik a szülőbolygójára. Les ezúttal kiváló énekteljesítményt nyújt, az egészet remek szimfonikus zongorahangszerelés, slide-gitárfutamok és szilárd ritmikai átmenetek támogatják. A dallamosság és a melankólia hatásos keveréke, amiből teljes erővel árad a vágyakozás.
A záró, gyönyörű szimfonikus ep, a „Moonwater” Woolly szólóalkotása, amelyben ismét megmutatta a klasszikus zene iránti szeretetét. Itt a legendás zeneszerző, George Gershwin alakja és életműve előtt hajt fejet, és tényleg sok mindenben emlékeztet néhány művére. A zenekari hangszerelést Woolly régi munkatársával, Martyn Ford karmesterrel vette fel, aki a kompozícióhoz egy 60 tagú zenekart vezényelt. Fenséges, epikus léptékű szerzeményről van szó, amelyben Woolly finom éneke is helyet kap. A hatalmas, drámai hangszerelések leírhatatlan szépséget és báját árasztják, mellettük könnyű elképzelni a tavasz érkezését, a természet ébredését vagy egy pompás napfelkeltét. Teljesen klasszikus kompozíció, egy szemernyi rock sincs benne, és ezzel a zenekar zenekari, illetve klasszikus zenei kalandozásainak csúcspontját jelenti, még ha valójában Woolly szólóalkotása is.
A újrakiadáson ezúttal hemzsegnek a bónuszdalok, de alig-alig érdemel közülük bármelyik is külön említést. Többségük a kiadó, az akkori EMI kétségbeesett, szinte már szánalmas próbálkozásait mutatja, hogy mindenáron megszerezzék a vágyott sláger kislemezt, ami végül sehonnan sem jött. A kislemezen is megjelent folk/hard rock „Child Of Man” tipikus John-féle bibliás prédikáció. A patetikus szöveget félretéve elég szilárd keveréke az érzékeny slide-gitáros részeknek és a mozgalmas ritmusnak. Az unalmas bluesrock „I’m Over You” még patetikusabban szól, már ha ez egyáltalán lehetséges. Woolly „When the City Sleeps” című száma szerintem a legérdekesebb az összes bónusz közül, hiszen szokatlanul sötét hangulatot hoz a zongorával és a szimfonikus hangszereléssel, Woolly éneke pedig szarkasztikus felhangot kap. Az instrumentális „Breathless” elég mulatságos pop/glam rock kísérlet egy sláger kislemezre, sok tapssal és boogie ritmussal, egészen valami T. Rex-féle stílusban. Itt van még a „Thank You” korábban soha ki nem adott alternatív verziója, valamint a „Medicine Man” klasszikusuk kislemezverziója is. A „Rock And Roll Woman” (kislemezen is megjelent) meglehetősen kereskedelmi irányú, érdektelen hard rock, olyan előadásban, amelyből világosan érződik, hogy a zenekar szíve közben valahol máshol járt. A „The Joker” egy újabb roppant középszerű, kereskedelmi célú hard rock, amely csak a szilárd gitárpasszázsok és néhány hangszerelés miatt érdekes, míg a „Child Of Man” BBC-verzióját valószínűleg senki nem hiányolná, ha nem lenne ott. Utolsó bónuszdalként itt van a „Moonwater” újraaranzsált változata, amelyet Woolly 2002-ben úgy döntött, hogy újra felvesz, bár szerintem az eredeti jobban szól.
Bár a „Baby James Harvest” szerintem nagyon szilárd és viszonylag figyelmen kívül hagyott album, megjelenésekor bizonyos értelemben komoly csalódás volt, mind a zenekarnak, mind az akkori kiadójuknak, az EMI-nek, illetve annak Harvest leányvállalatának, hiszen nem hozta meg a vágyott kereskedelmi sikert és áttörést. Emellett a zenekar a zenekarral járt terjedelmes turné költségei miatt abban az évben majdnem összeomlott. Emiatt az EMI felbontotta az együttműködést a zenekarral, ami később nagy hibának bizonyult, mert a BJH a 70-es évek második felében Közép-Európában (főleg Németországban) jelentős kereskedelmi sikert aratott. A zenekar ugyanis a Polydorral kötött új szerződés után friss energiával telt meg, és történetük egyik legjobb lemezével tért vissza. A BJH számára ekkor új alkotói korszak kezdődött, a „Baby James Harvest” pedig a korai, kelta-romantikus időszakuk végét jelentette, amikor a zenekari hangszerelések és az akusztikus pásztorhangulat segítségével a vidéki tájak, erdők és lápok szépségét és misztikumát énekelték meg.
Felállás
John Lees – ének, gitár, speciális effektek
Les Holroyd – ének, basszusgitár, billentyűs hangszerek, melotron, gitár
Woolly Wolstenholme – billentyűs hangszerek, melotron, harangok, ének (6)
Mel Pritchard – dobok, ütőhangszerek
60 tagú szimfonikus zenekar, karmester – Martyn Ford (6)
fúvószenekar, vezénylés és hangszerelés – Brian Day (2)
Producer
Barclay James Harvest
Dallista
1. Crazy (Over You) (4:09)
2. Delph Town Morn (4:43)
3. Summer Soldier (10:23)
4. Thank You (4:23)
5. One Hundred Thousand Smiles Out (6:04)
6. Moonwater (Poco Adagio) (7:22)
Az album hossza: 37:04
Bónuszdalok a 2002-es újrakiadásról:
7. Child of Man (single B-side, April 1972)
8. I’m Over You (single A-side, April 1972)
9. When The City Sleeps (single B-side, September 10. 1972, under the pseudonym „Bombadil”)
11. Breathless (single B-side, September 1972, under the pseudonym „Bombadil”)
12. Thank You (alternative version, Old Grey Whistle Test soundtrack)
13. Medicine Man (single version – released October 1972 as B-side of Harvest HAR 5058)
14. Rock and Roll Woman (single A-side, May 1973)
15. The Joker (single B-side, May 1973)
16. Child of Man (BBC Session 15th March 1972, previously unreleased)
17. Moonwater (2002 remix – previously unreleased)
