Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Atomic Rooster
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 40:14
Értékelés: 3.5/5
Az Atomic Rooster minden idők egyik legrejtélyesebb progresszív rockbandája, amelynek történetét két eltérő stílusú korszak jellemezte (a korai, prog rockos és a későbbi, főként hard rockos), miközben végig a briliáns, sajnos már elhunyt orgonista és zongorista, Vincent Crane (1943-1989) irányította. Crane, aki krónikus skizofréniás rohamoktól szenvedett – ez egész tragikus életét végigkísérte egészen korai haláláig –, 1969-ben a alattomos elmebaj egy újabb rohama után a mindössze 19 éves dobossal, Carl Palmerrel együtt otthagyta a kultikus The Crazy World of Arthur Brown nevű zenekart, ahol a legendás énekessel, Arthur Brownnal az azonos című bemutatkozó lemezen megalkotta a felejthetetlen pszichedelikus rockslágert, a „Fire”-t.
Új bandájába, amelyet a kínai kakas évéről (1969) nevezett el, még Nick Graham basszusgitárost és énekest is beszervezte (aki később többek között a Skin Alleyvel, David Jacksonnal és Jim Capaldival dolgozott együtt). Eredetileg a néhai Brian Jones (Rolling Stones) is csatlakozott volna az Atomic Roosterhez, de őt közben már „meglepte” a halál, így Crane, Palmer és Graham kénytelenek voltak gitáros nélkül felvenni az Atomic Rooster névadó bemutatkozó lemezét. Alig néhány héttel a megjelenés után Graham távozott, a helyére pedig az Andromeda együttesből érkezett John Du Cann gitáros-énekes (1946-2011). Du Cann gitárpartjait a később megjelent amerikai kiadáson használták, ami így jócskán másképp (jobban) szólt, mint az eredeti brit változat.
Különösen érdekes, hogy az Atomic Rooster – pályája során főként sötét, okkultizmussal átitatott szövegeit és hangulatait tekintve – pontosan péntek tizenharmadikán, 1969-ben alakult, ahogy erről a kultikus, névadó debütalbum ütős nyitódala is tanúskodik. A „Friday The Thriteenth”-et Crane hatalmas, masszív Hammond-orgonafutamai jellemzik, ami ritka állandóság volt a teljes pályafutásuk alatt, no meg a fiatal Palmer briliáns, tökéletesen kiszámíthatatlan dobos-csínytevései, aki már akkor megmutatta felbecsülhetetlen tehetségét. Közben végig jól hallani, hogy Graham szolid basszusvonalat biztosított, főként bluesos beállítottságú éneke pedig elég változatos volt az Atomic Rooster összetett hangzásvilágához, amelyet már az első lépéseknél a keményebb vizek felé húzott, és ez az amerikai verzión, Du Cann ütős gitárfutamaival még jobban hallatszik. Grahamet énekben később egyébként Du Cann is, és (főleg) Chris Farlowe is felülmúlta.
Az „And So The Bed”-et csillogó Hammond-orgonavonal jellemzi. Graham enyhén különc énekstílusa itt a végig tartó morgás ellenére is ideálisan illeszkedik a hedonisztikus szöveghez, Palmer dobátmenetei pedig ismét briliánsak. Valójában az Atomic Rooster legnagyobb vesztesége – ha eltekintünk Crane túl korai haláláról és ezzel a zenekar 1989-es feloszlásáról – ennek a fiatal dobos-gyöngyszemnek a távozása volt a progresszív rockos szupergroupba, az Emerson, Lake & Palmerbe. A közel hétperces, pasztorális hangulatú ballada, a „Winter” a zenekar rajongóinak többsége szerint az album legkedveltebb darabja. Itt Graham „angyali”, már majdnem a falsetto határát súroló éneke egészen más, mint a legtöbb másik dalban, a nyugodt, romantikus hangulatba pedig a zongora szikrázó hangjai mellett kiválóan illeszkedik érzékeny fuvolajátéka is. Idővel összetett hangszeres rész uralkodik el számos szólóbetéttel zongorán, dobon és fuvolán, de ez egy pillanatra sem fenyegeti a szép központi pasztorális dallamot. A „Decline And Fall” főként drámai orgonavonalakból és kiszámíthatatlan dobos kilengésekből épül fel, rengeteg szólópillanattal. Érdekes, hogy Graham dühös éneke csak a záró részben csatlakozik be.
A „Banstead” hatalmas orgonafutamokkal és vigasztalhatatlan Graham-énekkel átitatott ballada, amely hidat épít a kemény rock és a progresszív rock között, vagyis olyasmit csinál, amit az Atomic Rooster pályája nagy részében remekül kezelt. A rejtélyes rövidítésről elnevezett „S.L.Y.” újabb eleven szerzemény, blues rockosan szilaj énekkel és számos agyafúrt dobátmenettel, miközben az egészet szokás szerint Crane mesteri orgonaszóló-kísérletei fogják össze.
A blues rockos énekvarázzsal átitatott „Broken Wings”, ez a fájdalmas szerelmi vallomás fenséges nyitó zenekari hangszerelést és Crane masszív Hammond-kilengéseit tartalmazza, miközben az elágazó dobátmenetek alatt végig lassú tempó uralkodik. A komplex instrumentális „Before Tomorrow” (az album brit változatán alternatív címe „Shabooloo”), ahol ismét Crane temperamentumos orgonamesterművei dominálnak, szokatlanul vidám hangulatot áraszt, és számos összetett dobmotívumot vonultat fel, amelyek energikus-dinamikus ritmust tartanak fenn. Különösen jól sikerült ennek a számnak az amerikai változata, Du Cann akkori mércével brutális gitárfrázisaival. Crane és Palmer igazán remek páros volt, kár, hogy együttműködésük ilyen rövid ideig tartott, de a fiatal dobos ezalatt sok mindent megtanult gyakran depressziós orgonás társától, ami később jól jött neki egy még nagyobb billentyűs „megalomániás”, Keith Emerson oldalán.
Az „Atomic Rooster” néhány újrakiadott CD-változatán megtalálható Du Cann „Play The Game” című szerzeménye is, amely borzolt gitárriffjeinek és kompromisszumok nélküli énekének köszönhetően stílusát tekintve a legkeményebb dal az egész kiadványon.
Az Atomic Rooster bemutatkozó albuma méltó kezdet volt, és jól megmutatta, merre fog stílusában mozogni pályája nagy részében ez a kultikus, a progresszív rock és a hard rock fejlődése szempontjából egyaránt fontos együttes, amelyet pályafutása során folyton sötét próféciák, tragédiák és tagcserék kísértek. Du Cann érkezése, Palmer távozása az ELP-hez, majd az utódja, Paul Hammond megjelenése már a következő, „Death Walks Behind You” (1970) című albumon közelebb vitte hangzásukat a hard rockos, illetve proto-metálos vizekhez, ezért egyesek – a sötét szövegek miatt is – elkezdték őket a Black Sabbathhoz és a Black Widow-hoz hasonlítani, pedig ezeknek az együtteseknek az okkultizmus iránti érdeklődésen kívül nagyon kevés közös vonásuk volt.
Felállás
Vincent Crane – Hammond-orgona, zongora, háttérének
Carl Palmer – dobok, ütőhangszerek
Nick Graham – basszusgitár, ének, fuvola
John Du Cann – gitár és ének az amerikai kiadásra újra felvett dalokon
Produkció
Atomic Rooster és Tony Colton
Számlista
1. Friday the 13th
2. And So to Bed
3. Winter
4. Decline and Fall
5. Banstead
6. S.L.Y.
7. Broken Wings
8. Before Tomorrow aka Shabooloo
