Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: IQ
Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés: 1989
Játékidő: 50:52
Értékelés: 3/5
Az „Are You Sitting Comfortably?” volt az IQ második és egyben utolsó albuma, amelyen Paul ‘P.L.’ Menel állt a mikrofonnál. A kultikus neoprogrock-zenekar manapság joggal emlékszik vissza ritkán erre a stílusában meglehetősen atipikus teljesítményére, amely nem sokkal a híres Mike And The Mechanics-szel közös turné után készült, ahol az IQ az előzenekar szerepét kapta. A mostani koncerteken például már régóta nem hallani dalokat erről a lemezről, ami az eredeti énekes, Peter Nicholls visszatérése és a szilárd progrock alapok helyreállítása után nem is volt meglepő. Az „Are You Sitting Comfortably?”, amelyen sok az újhullámos és pop rock nyom, sok szempontból az elődje, a „Nomzamo” (1987) stílusbeli folytatása volt, azzal a különbséggel, hogy a számok többsége a fokozott kereskedelmi sikerkeresés közepette, főként a dallamosabb hangszerelések rovására, még egy hajszálnyival kevésbé volt ihletett.
A gond nem az volt, hogy az IQ tagjai ne lettek volna képesek néhány kereskedelmibb, potenciálisan érdekes, popos hangvételű szerzeményt megírni, hanem hogy a legtöbbet igazi lendület és kémia nélkül játszották el, mintha mindenáron a rádiós listákra akarnának betörni, miközben szégyenlősen kacsingatnak a prog gyökereik felé is. Az „Are You Sitting Comfortably?” hallgatása közben többször az az érzésünk, hogy a zenekar túlzottan és őszintétlenül erőlteti a stílusváltást: átgondolatlanul pop rock elemeket csempész a jellegzetes szimfonikus prog fűszerezés közepébe, és átlátszó módon rótja a köröket az érzelmek közt, miközben csak ritkán jön létre hiteles hangulat. Persze a hosszú évek óta hűséges rajongók többsége az „Are You Sitting Comfortably?” megjelenésekor nem lelkesedett túlzottan.
A hagyományos IQ-hangzásból ebben a korszakban nem sok maradt, leszámítva Mike Holmes jellegzetes gitárfutamait és Martin Orford billentyűs időnkénti szólófelvillanásait, akit ezen az albumon néhány helyen puszta kísérőszerepre ‘degradáltak’. A ritmusszekció a dalok többségében nem feszíti túl magát, különösen Paul Cook dobos, de legalább Tim Esau basszusgitáros, aki az album után évekre otthagyta a zenekart, mutat némi technikai fejlődést a korábbi nekifutásokhoz képest. Menel soha nem volt különösebben szerencsés énekesválasztás, de el kell ismerni, hogy a Nichollshoz képest érezhető vokális karizmahiányát valamennyire ellensúlyozta, hogy a hangszíne egy hajszállal jobban illett a zenekar kereskedelmibb irányához.
A nyitó háborúellenes felhívás, a „War Heros” az IQ-hoz képest meglehetősen halovány kezdete az albumnak: a jellegzetes, nagyon jó technikai kivitelezés ellenére a hangulat sehogy sem fejlődik a megfelelő irányba, és inkább afféle bemelegítésnek hat valami… különösebben semmi előtt. A kifejezetten kereskedelmi „Drive On”, amely kislemezként is megjelent, meglehetősen átlagos kísérlet volt egy (sikertelen) pop rock sláger megalkotására egyszerű ritmikai fűszerezéssel és himnikus refrénnel. A valamivel több mint kétperces szimfonikus prog instrumentális számban, a „Nostalgia”-ban rövid időre végre életre kel az a jellegzetes, sötét IQ-hangulat, amelyből ezen az albumon krónikusan kevés van, és amelyben Holmes és Orford egy kis jólesően improvizálhat. A „Falling Apart at the Seams” egy újabb különös prog pop hibrid érezhető It Bites-bélyeggel, amely a két világot próbálja egyesíteni, de a biztató felvezetés ellenére végül elég vegyes érzéseket hagy maga után. A „Sold On You” vidám, szerelmes pop rock ballada, és az IQ teljes történetének egyik legkereskedelmibb alkotása. Egyben az egyik olyan szám is, amelyről a rajongók joggal feledkeznek meg a leggyakrabban.
Még vérszegényebben szól a következő szerelmes ballada, a „Through My Fingers”, ahol az igazi ötletek hiányában a dolgok már kissé ismétlődővé válnak. A „Wurensh” az album kevés érdekes hangzású dalának egyike, és nagyobb figyelmet érdemel, hiszen van benne néhány hagyományos IQ-s szimfonikus prog finomság, amikor úgy tűnik, a zenekar hirtelen újra megtalálta ‘önmagát’, bár az egészet majdnem tönkreteszi a meglehetősen erőtlen refrén, a pillanatokra elég idegesítő Menel előadásában. A korrekt záródalról, a „Nothing At All”-ról, az album egyik ritka sikerült prog pop hibridjéről, amelyben éppen megfelelő az arány a szintetizátoros textúrák és a dallamos refrén között, el kell ismerni, hogy némileg javít azon az igencsak átlagos összbenyomáson, amelyet az „Are You Sitting Comfortably?” dalainak többsége hagy maga után. Ezért nincs semmi baj azzal, hogy a „Nothing At All” koncertverziója bónuszszámként ott van az „Are You Sitting Comfortably?” CD-s kiadásán.
Az IQ különféle, többnyire sikertelen kísérletei, hogy hibrid prog pop rock zenekarrá alakuljanak át, az „Are You Sitting Comfortably?” lemezen érték el a csúcspontjukat, de szerencsére rövid életűek voltak, és Menel (várt és áhított) távozásával véget értek. A kultikus neoprog zenekar, amely csak 1993-ban tért vissza a színtérre az remek „Ever” albummal, amikor visszatért Nicholls, és Esau utódjaként megjelent Jon Jowitt, a nyolcvanas évek végére derekasan megkopott hitelességű lett, és Holmes, Orford és Cook számára hamarosan kristálytiszta lett, hogy a rajongók nem a pop rockkal való kacérkodást szeretnék. Az IQ művészi lendülete innentől kezdve, a rajongók többségének örömére, újra meredeken felfelé ívelt.
Felállás
Paul Menel – ének, vokál, tamburin
Mike Holmes – gitár, gitárszintetizátor
Martin Orford – billentyűs hangszerek, vokál, szaxofon, fuvola
Tim Esau – basszusgitár, basszuspedál, vokál
Paul Cook – dob, ütőhangszerek
Producer
Terry Brown
Számlista
1. War Heroes (6:26)
2. Drive On (4:57)
3. Nostalgia (2:22)
4. Falling Apart at the Seams (7:47)
5. Sold On You (4:40)
6. Through My Fingers (5:30)
7. Wurensh (9:37)
8. Nothing At All (4:46)
Bónuszszám:
9. Nothing At All (live) (4:43)
