Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Iron Savior
Kiadó: AFM Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 54.01
Értékelés: 5/5
Furcsák az Úr útjai, nem igaz? Gyártasz egy saját stúdióalbumot, és pár év múlva rájössz, hogy a produkcióval semmiképp sem lehetsz elégedett. 2007-ben a hamburgi német power metal zenekar, az Iron Savior felvette és kiadta hatodik stúdiólemezét, a „Megatropolis”-t. A zenekarról, amelynek sokan 2001-ben, Kai Hansen (Gamma Ray, ex-Helloween) távozása után, a „Dark Assault” albumot követően gyors hanyatlást jósoltak, már a következő évben elhallgattatta az összes hitetlen Tamást, és kiadta az kiváló Condition Redet, két évvel később pedig a „Battering Ram” (2004) albummal minőségben még meg is toldotta azt. Mindkét lemez megerősítette, hogy a zenekar alapítója, Piet Sielck tulajdonképpen a banda fő hajtóműve és kreatív motorja. Kivételes gitártémák szerzője, és olyan ember, akinek rendkívüli érzéke van ahhoz, hogy a metal agresszióját, sötétségét és magas fokú zeneiségét egyesítse, és ezeknek az építőköveknek a lenyűgöző együttélését testesítse meg!
Egyre világosabb volt, hogy a zenekar művészileg egyre feljebb lép, és hogy Sielck minden gond nélkül elboldogul egyedül, vagyis Hansen nélkül. 2007-ben így kaptunk az Iron Savior-tól egy albumot, amely akár a kreatív zenitjének is számíthatott volna, ha a produkciója nem sántított volna kicsit, és ha? Sielck nem „javítja ki” idén. Szóval a „Megatropolis”. Abban az időben, amikor az album megjelent, a laikus közönségből senki, a zenekritikusokat is beleértve, nem figyelt ekkora mértékben magára a lemez produkciójára. Persze az évek során a lemez hangzására igencsak érzékennyé vált az alkotója, Piet Sielck. Személyesen.
Tényleg. Ha meghallgatod a „Megatropolis” eredeti verzióját, rögtön kiderül, hogy a basszusvonalakat gyakorlatilag nem is lehet kivenni rajta, a dobok pedig úgy szólnak, mintha egy üres gyufásdobozt püfölnél a körmeiddel. Ez az égbekiáltó észrevétel némi erőfeszítéssel még egy „süketnéma” hallgatónak is feltűnik. Mivel azonban Sielck maximalista, többirányúan kezdett neki az album új verziójának „csiszolgatásához”. A zenekar a jelenlegi felállásban az egész albumot újra felvette. Tetőtől talpig. Az énekeket, a kísérő vokálokat, a gitárokat, a basszusgitárokat, a dobokat. Mindent. A hangzás így a zenekar két legutóbbi stúdióalbumának, „The Landing” (2011) és főként a „The Rise of the Hero” (2014) hangzásához áll közel. A „Megatropolis 2.0” vagány és megvadult, eleven hatású. Maximálisan kontrasztos. Egyfelől borotvaéles, élettel teli riffelő gitárfal viszi, másfelől (végre) kivételes háttér szól, a megvadult lábdobok és a basszusgitárvonalak rendkívül aktív párbeszéde, mint egy tomboló csordaszáguldás. Mindebbe ágyazódik Piet Sielck éneke, amely az eredetihez képest még határozottabb, magabiztosabb, átélőbb, szenvedélyesebb és összeszedettebb. Egyszóval érettebb. Sielck az évek során kiváló metalénekessé fejlődött. Rendkívül átütő, hangja a számokat sötétre is színezi. Ideális énekes ahhoz a műfajhoz, amelyhez az Iron Savior tartozik. Az album új változatán ráadásul új vokális harmóniákkal is nemesítette az énekét, amelyek az eredetihez képest jóval dinamikusabbak és jobban illeszkednek az hangszerelésbe. Sőt. Sielck még egyszer, nagyon óvatosan végigment az eredeti számsorrenden. Egyszerűen. Azt akarta ugyanis, hogy az album végre a lehető leghatásosabban működjön hallgatás közben. A számok sorrendjét ezért az eredetihez képest átszellőztette és tudatosan összekeverte. Az album így a vicsorgóan kiélezett The Omega Mannel nyit, míg a Running Riot, amellyel az eredeti album indult, itt csak az ötödik a sorban. A címadó dal például már a második, az eredetin viszont a negyedik volt, és így tovább…
Az Iron Savior az a zenekar, amelyet szívesen hasonlítunk a Gamma Ray-hez, és ez teljesen helyénvaló. Ennek ellenére a Gamma Ray megőrzött a kifejezésmódjában egy csipetnyi csillogó fényt, amelyet Hansen a Helloweenben töltött évekből hozott magával. Az Iron Saviornál ez a hang hiányzik. Alapvetően a számaikat nagy drámaiság, sőt a végzet és a feketeség érzete járja át. Szívesebben építik fel őket mollból, mint dúrból. A dalok ráadásul mind egy szálig nagyon gyorsak. Balladákat az Iron Savior gyakorlatilag nem is ismer. A „Megatropolis” egy olyan album, amelyen három számot találunk, amelyek mondjuk úgy, a „negyedik sebességben” száguldanak (ha a többit karikírozva mondjuk – a legmagasabban, vagyis az ötödikben). Ez a három a Cybernetic Queen, a Still I Believe és az A Tale From Down Below. A „Megatropolis” az Iron Savior munkásságának az a pontja, ahol Sielcknek sikerült összerakni egy sor olyan számot, amelyekben a versszak–refrén páros rendkívül hatásos (tarolós). A hangulatok kivételes építkezéssel érik el a csúcspontjukat a refrénekben, és a metal ütőerejének, valamint az ultradallamos zeneiségnek a kivételes kulminációját nyújtják. Éppen ezen a három „lassabb” dalon még intenzívebb ez a zeneiség.
Nehéz kedvenceket választani az albumról, hiszen a számok minőségben egymás mellett állnak. Hangszerelési és kompozíciós botlásokat az album nem ismer, Sielcknek viszont sikerült, amit akart. Azzal, hogy az eredeti, 2007-es lemezhez képest átrendezte a számok sorrendjét, jóval nagyobb atmoszférikus hatást ért el, a dinamikus fejlődés fokozásával pedig következésképp növelte az album hangulati magával ragadó erejét. Mind zeneileg, mind a metal zúzós hatásában, amely az újragondolt változaton kivételes!
Ha a „Megatropolis” már 2007-ben olyan lett volna, amilyenre az Iron Savior 2015-ben újra felvette, akkor akkor kapta volna meg a hibátlan öt csillagot az ötből. Így viszont most adhatjuk meg neki, mert tényleg megérdemli. Rossz pillanat nélküli album, amely a powermetal-lelkesedés nagyszerűen bűvös szintjén ragadja magával a hallgatót, ahogyan Piet Sielck kreatív víziója átviszi azt a zenekar diszkográfiájába.
Reméljük, hogy a zenekar talál annyi anyagi támogatást, hogy legalább egy rövidebb európai turnéra elinduljon, amelyen az „felfrissített” és „megfiatalított” „Megatropolis” albumot teljes egészében eljátssza. Tetőtől talpig. Mindkét bónuszdallal, amelyek 2007-ben csak a japán kiadáson jelentek meg, most viszont úgy kerültek be az album új arculatába, hogy a Hammerdown a „Megatropolis 2.0” tényleges részeként érzékelhető. Röviden. A „Megatropolis 2.0” a zenekar pályafutásának egyik művészileg és kifejezésmódban legerősebb pillanata. Valószínűleg így is marad, ahogy az Iron Savior is továbbra is igazságtalanul figyelmen kívül hagyott és alábecsült zenekar marad a színtéren.
Felállás
Piet Sielck – ének, gitár
Joachim „Piesel” Küstner – gitár, kísérő ének
Jan-Sören Eckert – basszusgitár, kísérő ének
Thomas Nack – dobok
Produkció
Piet Sielck
Számlista
1. The Omega Man 2.0
2. Megatropolis 2.0
3. Flesh 2.0
4. Cybernatic Queen 2.0
5. Running Riot 2.0
6. A Tale From Down Below 2.0
7. Cyber Hero 2.0
8. Still I Believe 2.0
9. Hammerdown 2.0
10. Farewell And Goodbye 2.0
11. Iron Watcher 2.0
