Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1974
Értékelés: 5/5
Valamelyik éjjel, 1974-ben Frank belemerült egy rendkívül bizarr álomba (és az ember óhatatlanul elgondolkodik, hogy egy ilyen zenei és úgy általában is különc figura egyáltalán álmodhatott-e bármi másféle álmot) egy eszkimó és egy prémvadász különös találkozásáról. Drámai leszámolásuk, amelyben egy marék kilőtt sárga hó csapódik egyenesen a túlságosan rámenős csapdázó szemébe, idővel újabb darabja lett e felejthetetlen zenész számtalan felejthetetlen anekdotájának.
Ezeknek a rendkívül színes álmoknak a fő mellékhatása az lett, hogy belőlük született meg a (kvázi) koncepció egy mesteri találmányhoz, az „Apostrophe”-hoz, amely az életmű rendkívül változatos és viharos pályájának egyik legjobb darabja. Az „Apostrophe”-fal Frank pontosan azt érte el, amire valójában soha nem vágyott igazán – az első slágersikert és a listákra való betörést a „Don’t Eat The Yellow Snow” rövidített változatával, valamint pályafutása legnagyobb kereskedelmi sikerét. Bár a kereskedelmi áttörést már az ugyancsak kiváló elődje, az „Over-Nite Sensation” (1973) is meghozta, az „Apostrophe” az amerikai listák tizedik helyéig kapaszkodott fel, és aranylemez lett. Kétségkívül újabb mulatságosan groteszk teljesítmény egy Frank-féle egyedi zenésztől, amely a leginkább azokat bosszantotta, akik meg voltak győződve róla, hogy az eszköztelenül avantgárd kísérletei sosem jutnak el a szélesebb tömegekhez, az önjelölt közerkölcs-őrökről nem is beszélve.
Az „Apostrophe” sok mindenben folytatta elődje, az „Over-Nite Sensation” sikeres irányvonalát, ám a Zappa-hagyományokhoz híven megint teljesen egyedi darab lett. Vagyis megint feltett egy fazekat egy rendkívül szórakoztató, főként rövidebb számokból főzött levesnek, amelyekben ott a védjegyének számító pimasz humor és a csipkelődő, remekül szórakoztató hangszerelés. A szövegek, illetve a kvázi-koncepció témái a szokásos módon meglehetősen groteszkek, suhancosak és homályosak voltak. Vagyis a legjobb hagyományai szerint.
Az album zenei arcát, ahogy Frank esetében lenni szokott, nem lehet egyetlen műfajba begyömöszölni, de a legkönnyebben talán a progresszív rock, az avantgárd, a hard rock, a pop rock, a jazz rock fúzió és persze a teljesen sajátos Zappa-féle zenei groteszk egyedi keverékeként lehetne leírni, amelyre a legjobb kifejezés a komikus rock. Franken kívül az albumon ismét neves zenészek egész sora működik közre. Itt most csak azokat említsük meg, akik hozzászólásukkal kulcsszerepet játszottak az album összképében.
Ezúttal sem nélkülözhette a régi munkatársak szívességeit: ott van az Underwood házaspár szaxofonon, illetve ütőhangszereken, George Duke billentyűs sokoldalú műalkotásai, Jean-Luc Ponty hegedűs játékos jazzes hozzájárulása, valamint a visszatérő Aynsley Dunbar vakmerő dobütései. Másrészt az albumon újoncok is befutottak, mint Napoleon Murphy Brock szaxofonon és kísérővokálon (ő az évek során Frank egyik kedvence lett), a sokoldalúan képzett dobos, Jim Gordon (pályafutása alatt a nagy nevek egész sorával dolgozott együtt, most említsük meg csak George Harrisont és Eric Claptont), valamint a Cream basszusgitárosa, Jack Bruce, akinek ez volt az egyetlen közös munkája Frankkel, bár ma már kevesen emlékeznek erre a rendkívül érdekes élményre. Érdekes, hogy Frank és Jack története erről az együttműködésről teljesen ellentmond egymásnak. Míg Frank azt állítja, hogy Jack basszusgitározott a közös dzsemmelésben (az album címadó számában), amelyen Jim Gordon is dobol, utóbbi szerint ő Frank kereskedelmileg legsikeresebb albumán egyetlen szólamot játszott fel, azt is csellón. Tekintve, hogy a szóban forgó dzsemmelésben végig tisztán hallhatók Bruce védjegyének számító basszusfinomságai, hasonlóan a Cream-korszakához, szerintem Frank változata sokkal valószínűbb.
Ez a csinos zenei társaság, amelynek tagjai közül sokan az évek során sikeres szólókarriert építettek, vagy más zenekarokkal futottak be (nem kevesen Franknek köszönhetik az ismertségüket), gyilkosan komikus kombinációt kínált a jazz rock fúzió, a hard rock, a pop és a szokásos Zappa-féle szatirikus modorosságok pajkos elemeiből. Jazz-improvizációkat a címadó dzsemmelésen kívül nem találunk, és ez is egyik magyarázata az album nagy kereskedelmi sikerének. Frank személyesen, a megszokott mesteri módján játszotta fel a gitárszólamok többségét (a ritmusgitáron régi ismerőse, Tony Duran tartott neki társaságot) és a basszust, ő énekelte az összes fő vokált is, amelyek szokás szerint rövid szatirikus anekdoták elmesélését tartalmazzák.
Mivel kvázi-konceptalbumról van szó, néhány szót kell szentelni ennek is, ha másért nem, hát a komikuma és eredetisége miatt. A Frank álmaira épülő koncepció egyébként csak az első négy alkotást jellemzi, azután egészen furcsa fordulatot vesz, amelynek már semmi köze az álmokhoz, és értelmetlen lenne magyarázni, mert sokaknak nem lenne érthető, bár egy sor jó burleszket tartalmaz.
Íme egy rövid leírás a központi koncepcióról, amely Frank álmaiból ered. Ezekben egy Nanook nevű eszkimó alaposan megleckézteti a csapdázót, aki kidugja csúnya fejét az iglu mögül, és zaklatni kezdi Nanook kedvenc fókakölykét, hogy lenyúzhassa a bőrét. Nanook úgy válaszol a csapdázó packázására, hogy a betolakodó szemébe vág egy marék sárga havat (a sárga szín a husky kutyák heteken át tartó vizelésének halálos következménye), és így megvakítja („Don’t Eat The Yellow Snow” és „Nanook Rubs It”). Miután a megszégyenített csapdázó részben magához tér, eszébe jut egy ősi eszkimó legenda, és átvágva a tundrán elindul a helyi Szent Alfonz-templomba. Ott O’Blivion atyával együtt bosszút kezd szőni, közben pedig friss palacsintára vágyik reggelire („St. Alfonzo’s Pancake Breakfast” és „Father O’Blivion”). Ezen a ponton a koncepció igazán furcsa fordulatot vesz, és rövid humoros anekdoták sorává válik, amelyeknek nincs igazi kapcsolatuk egymással. Érdekes, hogy a teljes konceptuális szvit sosem készült el.
Zeneileg az album az elejétől a végéig ragyog, és minden szám külön történet, amelyről órákig lehetne vitatkozni, és egész regényeket lehetne írni. A nyitó remekmű, a „Don’t Eat The Yellow Snow” az album központi alkotása és az egyik legnépszerűbb Zappa-klasszikus. A (hideg szibériai) szél fújásának effektjei közé rendkívül lendületes, kissé funkys gitárriff és számtalan huncut dobátvezetés vegyül. Nem hiányzik Frank szarkasztikus-komikus énekprodukciója sem, számtalan kísérővokállal megfejelve, amely kiválóan meséli el az előbb említett anekdotát. A szám legnagyobb zamatát a záró, örökzölden pajkos refrénben kapja meg. Közvetlen átmenet következik a konceptuális folytatásba, a „Nanook Rubs It”-be, ahol a nevetőizmok megint kiélhetik magukat a számtalan „összetört” hangszerelésen és Frank grimaszoló éneken, amely a sárgára színezett hógolyóról szól, egyenesen a „buta fejbe”. Nem hiányoznak a játékos hangszeres betétek xilofonon, gazdag ütőhangszer-gyűjteményen és zongorán sem, a Frank-féle gitárbolondozásokról, élükön a humorosan zseniális szólókkal, már nem is beszélve. A szaxofonokon és kísérővokálokon játszott lezárás egyszerűen zseniális.
A „St. Alfonzo’s Pancake Breakfast” a tökéletes avantgárd jazz rock fúziós groteszk rövid pillanata, tréfás ütős-, xilofon- és rézfúvós hangszereléssel, valamint Frank szemléletes leírásával a Szent Alfonz-templom számtalan színfalak mögötti tevékenységéről. A kissé kaotikus „Father O’Blivon”-ba vezető kiváló átmenetet egy rendkívüli, felcsavart ritmika nyitja meg a gitárpasszázsokra ráfektetve. Itt sem hiányoznak a tréfás effektek billentyűkön és ütőkön, valamint a burleszkes ének (közben megtudjuk, hogy O’Blivion atya nagy perverz). Különösen szórakoztató az átmenet a záró egzotikus, szinte karibi ütős és vokális szakaszba. Újabb felejthetetlen klasszikus következik, a „Cosmik Debris”, amelynek szövege számos utalást tartalmaz Frank korábbi műveire (említi például az „The Grand Wazoo” albumról, 1973, származó port), megemlíti a Titokzatos Embert, vagyis a Mystery Mant is. Alapjában véve hard rockos alkotás markáns, rendkívül szaftos központi gitárriffel, hősies szólóval és erotikus női kísérővokálokkal. Közben persze nem hiányoznak a számtalan tréfás hangok, hangszeres fordulatok és Frank szokásos, de mindig okosan szórakoztató vokális grimaszai.
Külön fejezet (főleg a szövege) az „Excentrifugal Forz” is, amely a „részeg” gitárpasszázsok, játékos ütősök és avantgárd színezetű elektronikus billentyűhangok felcsavart kombinációját tartalmazza. Ezután a címadó hangszeres csemege, az „Apostrophe” következik, kiváló dzsemmelés a Zappa–Bruce–Gordon hármas összjátékában, amely mindhárom mester legjobb hangszeres erényeit megmutatja. Míg Zappa kiszámíthatatlan, pajkos passzázsaival brillíroz, közben végig jól kivehetők Bruce basszusának dallamos szólamai és Gordon lélegzetelállító, rendkívül eklektikus és ütős dobjátéka.
Kiváló kontraszt következik a remek balladával, az „Uncle Remus”-szal, amely ízléses zongorahangszerelésével és csodálatos, Frank énekére és női kísérőharmóniákra épülő dallamával felejthetetlen varázst teremt. Ez az alkotás szinte egyedülálló Frank pályáján. Szövegével, amely elítéli a faji megkülönböztetést, nem csupán a vén zsidó Remus és az orra rovására, hanem könnyed és okos módon mindenkit elítél, aki kigúnyolja azokat, akik kissé mások, mint a többség. Ezzel Frank egyik ritka „komoly” pillanata, amikor a zenében, a szövegben és még az énekes tolmácsolásban is érezni az őszinte együttérzését, nem a szokásos gúnyt az (amerikai) sztereotípiák rovására. Vegyes származású szülők gyermekeként mindig volt füle az ilyen társadalmi problémákhoz, és közben sikeresen döntötte le a berögzült sztereotípiákat. A záró burleszk, a „Stink- Foot” rendkívül szórakoztató keveréke a progresszív rockos fűszereknek valahol a blues, a hard rock és a jazz fúzió között. Lassú tempóban épül fel, zongorakíséretre, részeg gitárpasszázsokra és burleszkes vokális színházra. Egyben ez az album egyetlen pillanata vécéhumorból, mert a szöveg főként egy házaspár veszekedése körül forog a férj büdös lábai miatt, valamint a kutyájuk körül, egy uszkár körül, aki megszagolja őket, és posztumusz mind a négy lábát kinyújtja.
Az „Apostrophe” nagyon előkelő helyet foglal el Frank látszólag végtelen életművében. Nem kevesen egyenesen a legjobb albumának tartják, és ezen egyáltalán nem csodálkozhatunk. Az album nagy kereskedelmi sikere az egyes számok hozzáférhetőbb szerkezete miatt Frank addigi életművének nagy részéhez képest, az avantgárd díszek és a hiteles Zappa-humor szép adagja ellenére tulajdonképpen tényleg nem volt meglepetés. Valamit bizonyosan számított az is, hogy ezúttal teljesen kikerülte a politikai szatírát, a társadalmi szatírát pedig olyan kifinomult módon csomagolta a szövegekbe, hogy csak a legéberebbek vehetik észre.
Az „Apostrophe”-fal a szélesebb közönség nem kezdte igazán felfedezni és megbecsülni ezt a zseniális zenészt, pedig kétségkívül megérdemelte volna, de Frank (természetesen akaratlanul) kissé közelebb hozta a világhoz a víziót és a kísérleteit, egyben megajándékozta a világot az egyik alkotói csúcspontjával. Vannak, elsősorban a korai, avantgárdabb művei legnagyobb rajongói között, akik ezt az (ideiglenes) megbékélést a szélesebb zenei közönséggel egyenesen felróják, és a „hard rock” trilógia („Over-Nite Sensation”, „Apostrophe” és „One Size Fits All”) hozzáférhetőségét valamiféle árulásnak tekintik, de az igazi Zappa-„fanatikus” egyformán tudja értékelni pályafutása minden korszakát. Az album egyetlen „hiányossága” a meglehetősen rövid játékideje (alig valamivel több mint fél óra), míg minden más rajta tiszta műalkotás. Kötelező darab minden háztartás zenei gyűjteményében? Még kérdezitek!
Felállás
Frank Zappa – ének, gitár, basszusgitár
Tony Duran – ritmusgitár
Jack Bruce – basszusgitár
Erroneous – basszusgitár
Tom Fowler – basszusgitár
George Duke – billentyűk, kísérővokál
Don „Sugarcane” Harris – hegedű
Jean-Luc Ponty – hegedű
Ruth Underwood – ütőhangszerek
Ian Underwood – szaxofon
Napoleon Murphy Brock – szaxofon, kísérővokál
Sal Marquez – trombita
Bruce Fowler – harsona
Jim Gordon – dob
John Guerin – dob
Aynsley Dunbar – dob
Ralph Humphrey – dob
Kerry McNabb- kísérővokál
Susie Glower – kísérővokál
Debbie – kísérővokál
Lynn – kísérővokál
Ruben Ladron De Guevara – kísérővokál
Robert Camarena – kísérővokál
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. Don’t Eat The Yellow Snow (2:07)
2. Nanook Rubs It (4:37)
3. St. Alfonzo’s Pancake Breakfast (1:50)
4. Father O’Blivion (2:18)
5. Cosmik Debris (4:14)
6. Excentrifugal Forz (1:33)
7. Apostrophe’ (5:50)
8. Uncle Remus (2:44)
9. Stink-Foot (6:32)
Az album hossza: 31:45
