Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Mars Volta, The
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4.5/5
Mióta a The Mars Volta teljesen váratlanul feltűnt a zenei színtéren, újra meg újra meglep féktelen kreativitásával és a progresszív rock sajátos felfogásával, amelyben a klasszikus prog elemei épp úgy megtalálhatók, mint a teljesen más, akár extrémebb műfajokhoz tartozó jegyek, például a post hardcore-é és a thrash metalé. Alig több mint egy évvel a vérpezsdítő, epikus „Frances the Mute” (2005) után, amely új mércét állított a modern progresszív rockban, ismét itt vannak az „Amputechture”-rel. Ez a kiadási tempó rendkívül gyorsnak tűnik. Manapság már ritkán adnak ki négy év alatt három albumot, így az első hallgatás előtt azon tűnődtem, nem sietett-e el egy kicsit a zenekar ezt a megjelenést. Az első végighallgatás után viszont villámgyorsan elmosódtak a pesszimista aggályaim, mert rájöttem, hogy a The Mars Volta megint meglepett néhány teljesen új ötlettel, anélkül hogy egészen lemondana a védjegyének számító elemekről. A „De-Loused in the Comatorium” (2003) című debütálólemez és a „Frances the Mute” közötti látványos stílusváltás után ismét újradefiniálták a hangzásukat, gyakorlatilag újjászülettek. Az első albumot uraló post-hardcore hang és a „Frances The Mute” ambient/pszichedelikus világa helyett az „Amputechture”-ön sokkal több hely jut a free jazz hatásainak, ami a zenekart eddig a legközelebb viszi a fusionhöz. A banda a dalok többségében könnyedén játszadozik a hosszú jamekkel és egy egész csillagfényes gitárszóló-tengerrel, amelyek gyakran improvizáltnak hangzanak, nyers, sötét, homályos hangzással. Az egész lemez igazi gitárorgia. A gitárszólók mindenhonnan előbukkannak, és régen nem emlékszem, mikor hallottam utoljára ennyi szólót egy albumon. A zenekar az „Amputechture”-ön megint egy kicsit nagyobb szerepet adott a gitároknak, a billentyűs ambient palettát pedig visszavette, de ettől az új album érzelmi mélysége nem csorbult. Épp ellenkezőleg.
Ezúttal is közreműködik a zenekarral a hírhedt gitáros, John Frusciante (Red Hot Chilli Peppers), a „Asilius Magdalena” balladát kivéve minden dalban. Meglehetett volna nélküle is, mert Omar Rodriguez-Lopez szerintem minden tekintetben überelni őt, de erről többet a kritika végén. A szokásokhoz híven a zenekar két nagyura, az énekes Cedric Bixler-Zavala és a gitáros Omar Rodriguez-Lopez egyenlően osztotta meg a feladatokat. Omar vette fel és írta a zene nagy részét (a fúvósaranzsmánokat is), és ő producerkedett az albumon, míg Cedric ismét a szövegekre koncentrált. Ezek ezúttal tematikusan elég különbözőek egymástól.
Az „Amputechture” a két elődjével ellentétben nem koncept album, ami nem fogja különösebben zavarni azokat, akik soha nem értették a gyakran nehéz üzeneteket. A szövegek többsége viszont az emberi Isten-félelemmel küzd a szeretet helyett, ami általában kéz a kézben jár a katolikus egyház érdekeivel. Általában a szövegek nagy részében keserű gúny uralkodik a Nyugat mostohán bánó hozzáállása felett a harmadik világgal szemben, főleg a bevándorlókkal, és a globalizmus néhány más tévútjával kapcsolatban. Ez olyasmi, ami mindig is összhangban volt a két mexikói zenész filozófiájával, akik évekkel ezelőtt kizárólag a könnyebb logisztikai feltételek miatt költöztek az Egyesült Államokba. Ennek megfelelően az album egész hangulata is gyakran az apokaliptikus jelen és jövő víziójába burkolózik.
Az album meglepő módon főként lassú, ambient szerzeménnyel nyit, a „Vicarious Atonement”-tel. A sírós, epikus gitárriffek és a billentyűk melankolikus, enyhén homályos hangulatot teremtenek, amit hébe-hóba féktelen gitárszólók szabdalnak. Fogalmam sincs, miről szól a szöveg, mert Cedric sokszínű éneke ezúttal szándékosan a háttérbe van keverve, mégis tele van fájdalommal, de reménnyel is. Hamarosan érdekes zongorabetétek kerülnek a dalba, miközben a gitárszólók egyre sötétebbé válnak. Nagyon jó bevezetés az albumhoz. A szám átfolyik a baljós, epikus „Tetragrammaton”-ba, ami jóval gyorsabb dal, hiszen úgy váltogatja a ritmust, mint egy megvadult öszvér. A dobos Jon Theodore, aki az album megjelenése után elhagyta a zenekart, itt mutatkozik be először energikus dobolásával, amely könnyedén vált metalból jazzbe. A dal szinte megállás nélkül hullámzik fel-le, és az intenzitása a teljes 16 perc alatt nem lankad. Itt demonstrálja először a zenekar a metalgyökereit (a kiváló thrashes intró) és a punkos múltját is. Bár többnyire a homályos ritmusok dominálnak, a gitárszólók közötti átvezetések és a refrének kivételesen szépek. Valahol a közepén a szám teljesen lecsendesedik, és egy sokféle manipulált hanggal teli ambient részbe megy át, majd ismét egy thrashes gitárroham jön, és egy kiváló, kissé „crimsonos” szóló, amely összefonódik Cedric gyakran „krómozott” vokáljával. Az utolsó része teljesen váratlanul és ügyesen hozza vissza a nyitó motívumot, ami gitárszólók valóságos áradatában oldódik fel. Szerintem talán ez az album legjobb dala, bár elég nehéz a választás. Ezután jön a „Vermicide”, egy rövidebb szám, amely könnyedén megjelenhetne kislemezként is. Újabb kivételes darab, amelyet dallamos refrének és nagyon jó, háromszólamú gitárharmóniák jellemeznek. Cedric éneke szokás szerint remek az érzelmi állapotok váltogatásában. A következő szerzemény a „Meccamputechture”, amelyben a zenekar rögtön szuperszonikus ritmussal lep meg. A számot a fúvósok, a billentyűk és néhány programozott elektronikus hang teszi különlegessé. Ez egy kivételes alkotás, tele mindenféle meglepetéssel. Az igazi metalos-thrashes kitörésektől az elektronikus hangokon át a jazzes ritmusokig. Különösen tetszik a dal jazzes lezárása, ahol először csatlakoznak a zenekarhoz a fúvósok is. A zenekar hangzása itt rendkívül tág, és teljesen más, mint amit a korábbi munkáik többségén megszokhattunk. Kifejezetten jólesik a tudat, hogy ezek a srácok soha nem hagyják abba a hangzásuk csiszolását, és hogy a jövőben még sok érdekes meglepetés vár ránk. A következő szerzeményben, az akusztikus balladában, az „Asilos Magdalena”-ban először kerülnek előtérbe a latin hatások és Cedric spanyol nyelvű éneke. A hangulat rendkívül szép, és teljesen lecsendesíti az egész album egyébként gyakran kaotikus és homályos légkörét. Cedric éneke itt érzelmi képességeinek csúcsán van. Omar akusztikus gitárjátéka szintén remek. A zenekar újra bizonyítja, hogy képes a stílusok kivételes szélsőségeire. A ballada utolsó percében viszont már egy hamis, zúgó elektromos gitár kezdi jelezni, hogy közeleg az apokalipszis. A „Viscera Eyes”, amely állítólag még abból az időből származik, amikor Cedric és Omar az At the Drive-In tagja volt, néhány szokatlan hang után kivételes riffel nyit, amelyhez közbeszóló szólókkal csatlakozik Omar gitárja. A ritmusszekció ezúttal is rendkívül erős. A dal főleg a záró, kivételes jammel nyűgöz le. Ez a szám emlékeztet az albumon a legjobban a zenekar korábbi munkáira. A „Day of the Baphomets” kivételes dal és az album pazar csúcspontja, ahol a zenekar a legközelebb kerül a klasszikus progresszív rockhoz. Először egy kiváló basszusszóló nyűgöz le, ami bizonyítja Juan Alderte rendkívüli képességeit. Aztán megint ámulatba ejtenek Cedric megtraumatizált vokáljai és néhány kiszámíthatatlan gitárbetét, de leginkább a gitár- és fúvósszólók közötti igazi küzdelem, amelyben a zenekar láthatóan közel kerül nagy példaképeihez, a King Crimsonhoz. Ez az album egyik újabb csúcspontja. A záró „El Ciervo Vulnerado” épp olyan meglepő lezárás, mint amilyen meglepő volt a nyitány. Lassú pulzusával, amelyet a billentyűk ambient hangjai, Cedric pszichedelikus vokáljai és gitárdíszítések támasztanak alá, messze a legpszichedelikusabb dal az albumon. A hangulat végig fokozódik, majd egyszer csak, teljesen váratlanul, egy hosszabb improvizáció közepén elhal.
Az „Amputechture” újabb rendkívül erős lemez, amely csemege az innovatív progresszív rock minden rajongójának, és inkább a zenei jövővel kacérkodik, mint a múlttal. A The Mars Volta ezúttal is kivételes keverékével, homályosságával, epikusságával és kaotikusságával ugyanolyan frissen szól, mint a két előző lemezén, amelyek sok tekintetben a modern progresszív rock mesterművei voltak. Az „Amputechture”-t azonban értelmetlen velük összehasonlítani, mert teljesen önálló mestermű, amely azokat is kielégíti, akik inkább a progresszív rock klasszikusainál maradnak, és bizalmatlanul néznek mindent, ami nem a 70-es évekhez tartozik. A zenekar zenéjének nagy része ugyanis még soha nem szólt ennyire hasonlóan a nagy példaképeihez, például a King Crimsonhoz (néha még a Genesis vagy a Yes sötétebb változatához is közel kerül). Csak egyetlen megjegyzésem van, ami semmit sem von le az album általános kiválóságából: Frusciante gitárjátéka. A fickó, aki szinte minden dalban játszik, meglehetősen elavult megközelítésével semmiképp sem tud lépést tartani a leleményes Omarral, akinek mindig van valami innovatív szólója a tarsolyában. Másrészt viszont éppen ez a stílusbeli kettősség kettejük között a zenéjük egyik varázsa, amely az alternatív rock, a jazz rock fusion és a klasszikus progresszív rock hívei számára is kielégítő. Az „Amputechture”-rel, talán épp legfontosabb albumukkal a The Mars Volta végleg megerősítette elsőbbségét a jelenlegi legújítóbb modern progresszív rock zenekarként.
Felállás
Cedric Bixler Zavala – ének
Omar A Rodriguez-Lopez – gitár, billentyűk
Juan Alderte – basszusgitár
Jon Theodore – dob
Isaiah Ikey Owens – billentyűk
Marcel Rodriguez-Lopez – ütőhangszerek, szintetizátor
Adrian Terrazas-Gonzales – fuvola, tenorszaxofon, basszusklarinét
Pablo Hinojos-Gonzalez – hangmanipuláció
VENDÉGZENÉSZEK:
John Frusciante (Red Hot Chilli Peppers) – szólógitár & ritmusgitár
Sara Christina Gross – szaxofon a „Meccamputechture” című dalon
Producer
Omar Rodriguez-Lopez
Számlista
1. Vicarious Atonement (7:19)
2. Tetragrammaton (16:41)
3. Vermicide (4:15)
4. Meccamputechture (11:02)
5. Asilos Magdalena (6:34)
6. Viscera Eyes (9:23)
7. Day of the Baphomets (11:56)
8. El Ciervo Vulnerado (8:50)
Az album hossza: 76:00
