Előadó: Atoms For Peace
Kiadó: XL Recordings
Megjelenés: 2013
Játékidő: 44:35
Értékelés: 4/5
Az alternatív vizeken kevés olyan merész kísérletező akad, akit annyira nem érdekel az általános fogadtatás, hogy vakon vetné bele magát a még feltérképezetlen zenei vizekbe. Az egyik ilyen kalandor az oxfordi Radiohead frontembere, Thom Yorke, akinek minden lemezéhez precizitással, félelemmel vegyes tisztelettel és mindenekelőtt jókora adag óvatossággal látok hozzá, nehogy túlságosan csalódjak az epikus szépség nem mindig közvetlen, nem mindig teljesen világos zenei érintésének szonikus diskurzusában. Hasonló érzések söpörtek végig rajtam, amikor megjelent a hír, hogy az eddig igen termékeny, de egyenesebb vonalat képviselő („straightforward”) Fleával összedugta a fejét. A teljes kísérletből, az Atoms For Peace-ből pedig idén kikerekedett a hírhedt lemez, az Amok, ami, őszintén szólva, megosztja a kritikus rajongókat, mózesi istenségével viszont egészen különleges pecsétet nyom az idei évre. Őszintén szólva – pontosan ilyen érzések rázták meg bennem a Kid A óta Yorke minden zenei kilengését, az Atoms For Peace pedig az a történet, amelyet a legkönnyebben és legudvariasabban a The Eraser című szólólemezzel kötök össze. Miért? Mert az Amok teljes jelentése valahol középen van – a világegyetem mindezen darabkái között, amelyek miatt nehéz egy szuszra, megfelelő indoklás nélkül kijelenteni a lemez zsenialitását.
Thom ravaszul egyesítette erőit a tehetséges programozóval és producerrel, Nigel Godrichhal is, a ritmusra fogékony Flea mellett pedig a teljes erejű, kopogó ritmusról az R.E.M. és az Ultraista bérdobosa, Joey Waronker, valamint a Forro In The Dark tagja, az ütőhangszeres Mauro Refosco gondoskodik. Az ötletek processzormagja kétségkívül Yorke, ez sugárzik a meditatívan melankolikus Amok mind a kilenc dalából. A klasszikus szerkezet helyett itt a hangzás teltsége áll előtérben, Yorke pedig a ritmus mantrájába és a recsegő elektronikába annyi szerves elemet sző, hogy a felvétel élőnek és meggyőzőnek hat. Valami hasonló egyébként a Radiohead közelmúltbeli, ezredfordulós kilengéseit is jellemezte, de nem állíthatom, hogy az Amnesiac, a Kid A vagy az In Rainbows szerves telítettségük révén egyenesen az élettel asszociálódnának. Itt inkább a modern zenei kiborgizmus jelenlétét hallom, az ember és a gépezet összekapcsolódását, ami a zenének ugyan némi eszképista tágasságot, látszólagos szabadságot, metafizikai testetlenséget adhat, de az izzadság, a könnyek és a vér hiánya egyben sok mindent el is vesz belőle. Thom Yorke szándékosan megszegte ezeket a parancsolatokat, és a rá jellemző melankolikus keserűséggel és makacssággal olyan fátylat szőtt, amilyet rajta kívül senki sem tudott volna ilyen magabiztosan és meggyőzően magára ölteni anélkül, hogy utánzónak, tökéletlennek és ostobának hasson.
Az Amok minden, csak nem ez. Kiváló egyvelege az U2-s basszusnak a precíz ritmikai metrika tengerében, a recsegő sample-ök pedig a statikus, eklektikus művészet ellenére sem hatnak csupaszon, hidegen és holmi lyukak betömésére szánva. Az Amok szövetében nincsenek lyukak, hiszen a textúra pusztán sematikus alapokra épül, a stúdiós jam session pedig a lágy bevezetőktől a klimaxig és a szerves kitörésig vezeti az alapötletet. A bolond doktor, Yorke zseni az ismétlődő minták intim tripjének fokozásában; a dalok mind egymásba folynak, és ebben a szüntelen ismétlődésben nem egy-egy sor vagy szám marad meg a füledben, hanem a lemez átfogó képe. Ez pedig szövegileg összetéveszthetetlenül Yorke-féle, a megoldatlan, kamaszkori konfliktusok felnőttkori folytatását felvonultató pesszimista sorokkal, állandó visszhangja pedig a vádló tehetetlenség marad. Ez árad már a nyitódalból, a Before Your Very Eyes-ból is, amelyben épp az öregedés és az X pontban való létezés a teljes szám szíve. A díszlet ugyanezen a vágányon halad tovább a Default című dalban is, ami a Gorillazra emlékeztet ugyan, de jóval több keserűséggel, savanyúsággal és eres-vágó élességgel.
Hogy tisztázzuk: nekem is vannak kedvenceim a lemezen. Köztük a kivételes Ingenue, ami voltaképp csak az azúrkék In Rainbows történetének folytatása Amnesiac-módra. Ez csupán a saját személyes percepcióm és preferenciám, de tény, hogy az Atoms For Peace asszociációk és elhalt emlékek sorát ébreszti fel. A láncreakció a Dropped Yorke-ra jellemző cinizmusával, meditatív táncolhatóságával és intergalaktikus elnyújtottságával folytatódik, vagy a kifejtetlen Unlessszel. „I couldn’t care less” énekli Yorke, és igen, még el is hihető neki, hogy a közönség tetszése itt másodlagos szempont. Az Amok fenomenálisan bomlik ki a bal és a jobb fül között, a zseniális produkció teljes hatását azonban csak akkor éled át, ha a lemezt jó fülhallgatóval felszerelt lejátszóba teszed, lehunyod a szemed, és hagyod, hogy élénk színű fraktálok, a elidegenedés táncát járó sámánok jelenjenek meg előtted, a szívedet pedig egy-két pillanatra a világ és a világegyetem fájdalmával való mély meditatív összeolvadás állapotába kalibrálod, azzal a fájdalommal, amelyet Yorke a sovány vállán cipel. Mindezt azért, mert képes egyszerre lenni saját bírája, esküdtszéke és hóhéra, ahogy az egyik szám sokatmondó címe is sugallja…
Ebben a tartásban pedig elegáns és meggyőző, még ha az egészből kevés olyan összefüggő rész marad is, amit napközben dúdolgatni vagy énekelgetni lehetne. Az Atoms For Peace olyan formáció, amely teljes kisülést kínál tökéletes hangzással, a zene itt inkább a pillanat pillangóinak hajkurászása, mint valami betonba öntött, konkrét építmény, ami mereven dacolna a tömegek elvárásaival, és kiszolgálná az általános ízlés lélektelenségét. Éppen mert az egészben sokkal több az ezoterikus teltség, ami nem az átlagos Jóskák és Marik ínyére való, állíthatom, hogy az Atoms For Peace-nek sikerült olyan lemezt készítenie, amely valami megmagyarázhatatlan módon lenyűgöző és tetszetős, hogy miért, arra pedig a számtalan, fáradságos meghallgatás során neked kell magadnak rájönnöd. Én azért szerettem bele az Amokba, mert olyan csodásan popos eklektikával menekül minden korlát és keret elől, és minden tágassága és meghatározatlansága mellett egy cseppet sem kompromittálja a lelket, ugyanakkor nem olyan lemez, amely minden nap vigaszodra szolgálhatna, hiszen pokoli sok koncentrációt és vastag bőrt követel, amelynek köszönhetően nem engedsz az önmagaddal és az összes felgyülemlett sötét lénnyel és démonnal való öngyilkos leszámolás esetleges vágyának…
Felállás
Thom Yorke – ének, gitár, billentyűs hangszerek és programozás
Flea – basszusgitár
Nigel Godrich – programozás, sample-ök
Joey Waronker – dob
Mauro Refosco – ütőhangszerek
Produkció
Nigel Godrich
Számlista
- Before Your Very Eyes
- Default
- Ingenue
- Dropped
- Unless
- Stuck Together Pieces
- Judge, Jury And Executioner
- Reverse Running
- Amok
