Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Alan Parsons Project, The
Kiadó: Arista Records
Megjelenés: 1984
Játékidő: 40:10
Értékelés: 4/5
Az „Ammonia Avenue” megjelenésekor a legendás brit art rockerek, a The Alan Parsons Project népszerűsége a csúcson járt. Az előző, hatalmas sikerű „Eye in the Sky” (1982) lemezzel meghódították a rádiós slágerlisták élét, és a nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb rockzenekarává váltak. Nem rossz egy olyan projektnek, amely a progresszív rock aranykorának utolsó lélegzetvételei idején született, és amelyről akkoriban egyetlen kritikus sem gondolta volna, hogy a hetvenes évek után is talpon marad a színtéren, nemhogy slágerlistákat döntöget. A zenekar mindkét atyja, a producer-billentyűs Alan Parsons és az énekes-billentyűs Eric Woolfson bőven elégedett lehetett, mégsem dőltek hátra a babérjaikon: újabb olyan lemezt hoztak össze, amely az art rock és az AOR rajongóit a mai napig lenyűgözi. Eric az album címének és borítójának ötletét egy központi vegyipari üzem megtekintése után kapta, ahol a végtelen csőrengeteg láttán megrázta a rengeteg mesterkéltség és a természetesség teljes hiánya.
Mint minden The Alan Parson Project albumnak, az „Ammonia Avenue”-nak is van koncepciója, bár ezúttal is meglehetősen elvont. Az örök aktuális témára épül: a tudományos vívmányokkal végrehajtott túlzott iparosítás és az „átlagemberek” közti szakadékra, akiknek az életmódját ez a fajta „haladás” gyökeresen megváltoztatja, ők pedig nem hajlandók magától értetődően elfogadni. A koncepció megalkotója, Eric Woolfson a haladás és a hagyomány közti értetlenséget mindkét oldalról megpróbálja bemutatni, a tudomány és a „plebs” szemszögéből is. Az albumnak nagyon szépen sikerül elkapnia azt a tökéletes hangulatot, amely folyamatosan ingadozik a születő digitális kor futurizmusa, valamint a régi angol idealizmus és nosztalgia között. Ehhez érdemben hozzájárult az akkoriban fejlettnek számító szintetizátortechnológiák meghatározó használata és a progresszív rock hagyományához való egyidejű hűség, amely még abból az időből ered, amikor Alan Parsons hangmérnökként dolgozott a Pink Floydnál.
Ezúttal is a megszokott, jól bevált élvonalbeli hangszeresekből álló csapat játszotta a kulcsszerepet, mellettük olyan énekes kiválóságokkal, mint Chris Rainbow, Lenny Zakatek, Colin Blunstone és természetesen Eric Woolfson. A neves vendégek közül kiemelkedik a legendás szaxofonos-fuvolás Mel Collins (ex-King Crimson, Camel), akinek bizonyára a legnagyobb szerepe volt abban, hogy Rainbow rövid időre csatlakozott a proghíresség Camelhez. A filharmonikus zenekar ismét kiválóan végezte a dolgát, és hozzájárult ahhoz, hogy a TAPP progrockos gyökerei végig érezhetőek maradjanak.
Az „Ammonia Avenue” számos slágert tartalmaz, köztük a nyitó „Prime Time”-ot, valószínűleg az album legismertebb dalát. A The Alan Parsons Project mindig is a produkciós és hangszeres kifinomultság szimbóluma volt, és ez a kompozíció sem kivétel. Az erősen dallamos refrént Woolfson jellegzetesen melankolikus éneke emeli ki, hipnotikus vokális rétegek és rendkívül finom szintetizátorvonalak támogatják. A legendás Ian Bairnson gitárfrázisai kivételesen ropogósak, és szépen tartják a dallamos kohéziót az álmodozó refrén és a középtartományba betonozott ritmus között.
A harcias hangulatú „Let Me Go Home” sokkal hangsúlyosabb keményrockos komponenssel bír, amiről lényegében Zakatek energikus énekstílusa és a klasszikus rockgitár-futamok párosa gondoskodik. A „One Good Reason” tipikus TAPP-alkotás hangsúlyos szintetizátorvonalakkal és Woolfson melankolikus vokális akrobatikájával. Ennek ellenére az ismétlődések miatt az album kevésbé izgalmas darabjai közé tartozik. Az „Since The Last Goodbye” című AOR-balladával a zenekar ismét a dallamos rockballadák hosszú hagyományát követi, amellyel az örök szentimentalisták hírnevét építette fel. Chris Rainbow éneke szokás szerint kiváló, a jól kidolgozott zenekari hangszerelések pedig szintén kitesznek magukért.
A kislemezként is megjelent „Don’t Answer Me” az album következő óriási slágere volt. Mondani sem kell, hogy a melankólia és a dallamosság szerencsés keveréke miatt a zenekar egyik legkedveltebb örökzöldje. A TAPP a hipnotikusan dallamos refrének mestere volt, és ezen a téren most is tiszta győzelmet arat, a gyönyörű atmoszférát pedig Collins szaxofonszólója gazdagítja tovább. Az érdekes art/dallamos rockos hibrid, a „Dancing On a High Wire”, amelyben Colin Blunstone énekel kiemelkedően, melodramatikus blues-gitárfutamokra és David Paton zörgő basszusvonalára épül.
A „You Don’t Believe” kisebb sláger volt, ami nem meglepő, hiszen megvan benne minden, ami egy AOR-slágerhez kell: előtérbe állított, dallamos szintetizátorvonalak és energikus gitárfrázisok egy epikus refrénnel megspékelve. Ez a szám eredetileg egy évvel később, a „The Best of the Alan Parsons Project” válogatáson jelent meg először. A drámai instrumentális „Pipeline” Collins szaxofonjának jazzes melankóliáján és a filharmonikus zenekar hatalmas hangszereléseinek hullámain lebeg. A hagyományoknak megfelelően a címadó (egyben záró) dal Woolfson énekét és melodramatikus zenekari hangszereléseket tartalmaz. A balladisztikus nyitórész később progrockos hangvételű hangszeres szekcióba csap át, amely azonban túl rövid ahhoz, hogy a zenekar történetének összetettebb pillanatai közé sorolhassuk. Mindazonáltal az intenzív atmoszféra diadalmas, szinte ünnepélyes lezárást ad a lemeznek.
Az „Ammonia Avenue” több mint méltó követője a legendás „Eye in the Sky”-nak. A The Alan Parsons Projectet végleg odaemelte a nyolcvanas évek legjobb és legsikeresebb rockzenekarai közé, bár a mai napig nem sikerült megszabadulnia az elődje hosszú árnyékától. A legfontosabb, hogy az egész albumon érezhető az ambíció és az alkotói tűz, amely akkor még mindkét főszereplőben izzott. Egy lépéssel ugyan tovább sodródtak a progrockból a poprockos vizekre, de ezt a stílusváltást rendkívül sikeresen vitték végig, és ebből a szempontból még mindig példát mutatnak sok más zenekarnak. Alan, Eric és kísérőik újabb klasszikus albumot hagytak maguk után, amely egyesíti a progrock és az AOR legjobb elemeit, és mint ilyen, nem hiányozhat a két műfaj rajongóinak gyűjteményéből.
Felállás
Alan Parsons – billentyűs hangszerek, programozás, vokál
Eric Woolfson – ének, billentyűs hangszerek
Ian Bairnson – akusztikus gitár, elektromos gitár
Colin Blunstone – ének
Mel Collins – szintetizátor, szaxofon
Stuart Elliott – dob, ütőhangszerek
David Paton – basszusgitár, gitár, vokál
Chris Rainbow – ének
Lenny Zakatek – ének
Christopher Warren-Green – a filharmonikus zenekar karmestere
Producer
Alan Parsons
Számlista
1. Prime Time
2. Let Me Go Home
3. One Good Reason
4. Since the Last Goodbye
5. Don’t Answer Me
6. Dancing on a High Wire
7. You Don’t Believe
8. Pipeline
9. Ammonia Avenue
