Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Moonspell
Kiadó: Napalm Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 40:34 (Alpha Noir) / 38:10 (Omega White)
Értékelés: 5/5
A Moonspell portugál szimfonikus black metal zenekar, amely idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. A bandára mindig is jellemző volt, hogy stúdiólemezeivel újra és újra feszegette a saját művészi fejlődésének határait. A Moonspellről nehéz azt állítani, hogy kizárólag metal: alapvetően persze az! A Moonspell a black metalból nőtt ki, az új lemez is határozottan és egyértelműen ehhez tartja magát, de a zenekar kifejezésmódjában még egy rakás más műfaji árnyalat is megtalálható, például dark, gothic, világzene… A kezdeti naivitástól eljutottak odáig, hogy a metal mestereivé értek.
A 2008-as „Night Eternal” a Moonspell egyik legérettebb munkája volt: mondhatni a legkeményebb, legsötétebb, a szerzemények felépítését tekintve pedig a legkiforrottabb albumuk. „Szimfonikus art black metal à la Moonspell” – felismerhető, összetéveszthetetlen hozzáállás. Ha az a lemez a Moonspell-féle black metal extrém, mégis dallamosan fülbemászó agresszióját vonultatta fel a játékidő nagy részében, nem titkolva az aranzsék terén elért nagy előrelépést, a black metal alapforma felpezsdítését, és olyan „kitérőket” tett az álmodozó, ambientes, mégis fertőző, „gótikus” hangulatú dallamok vizeire, mint a Scoripon Flower és a Dreamless, akkor most a zenekar egy igen érdekes húzásra szánta el magát.
Úgy látszik, a srácok fejében mostanában minden szikrázik, és csak úgy ömlenek belőlük az ötletek. A „Night Eternal” jelezte, hogy a csapat új alkotói lendületet kapott, de azt senki sem gondolta, hogy következő stúdiólépésként egyszerre két albumot adnak ki. Amit az előző lemez egyetlen korongon egyesített, azt a Moonspell most két korongra bontotta szét. Két album. Az első az „Alpha Noir”, a második az „Omega White”. Az utóbbit pedig csak a limitált dupla CD-s kiadáson kapod meg, úgyhogy ezt kötelező megvenni. Az egyik album a másik nélkül nem megy. Hangulatilag olyanok, mint az Exodus egyébként kultikus thrash metal klasszikusa, a „Bonded In Blood” borítójának ördögi/angyali iker-párosa.
Az első lemez teljesen megtisztult mindattól a hatástól, amelyeket a Moonspell pályája során többé-kevésbé sikeresen a metaljába ágyazott. Az „Alpha Noir” határtalanul feltüzelt, kataklizmikusan vámpírosra hangzásolt, mennydörgő szimfonikus black metal testamentum, amelybe nem férnek bele az ambient, gothic, dark, rock előtagok, hajlamok és műfaji kitérők, de még a programozott samplerek sem, és így tovább. Mindazonáltal az „Alpha Noir” minden kívánatos és hőn áhított brutalitása mellett sem rejti véka alá a „portugál” etno-érzelmességet, ahogy például a Grandstand dallamos középső átvezetőjében, vagy a portugál nyelv részleges használatában, amely mesterien épül be az album fantasztikus és kétségkívül legerősebb pontjába, az Em Nome Do Medóba.
Az „Alpha Noir” az előző album által kijelölt fejlődési pont folytatása a Moonspell-féle black metal mesterségben. Négy év alatt a zenekarnak sikerült összehoznia kivételesen kidolgozott aranzséú dalokat. Olyan szerzeményeket, amelyek külön-külön, a nagyobb egész (az album) lezárt részeiként is rendkívüli kifejezőerővel bírnak, mondjuk úgy: art karizmával. Ribeiro vokálja vámpírosra van hangzásolva! Amikor az nyitó Axis Mundiban becsap az ének, olyan az érzés, mintha a pokolból az égbe emelkedne egy egész ördögkórus, amely a világot porrá és hamuvá morzsolja. Irgalom nélkül, mindenütt csak harag és tombolás. Az album a bombasztikusan felvett dobok határozottan diktált ritmusán keresztül kezd kinyílni, lassan csatlakozik hozzá a szándékosan disszonáns gitárcsikorgás minden irányból, míg hirtelen egységes motivikus fókuszba állnak össze, és az „Alpha Noir” innentől teljes erőből csap le. Az így megteremtett bombasztikus légkör az album utolsó pillanatáig nem enged. A záró Sine Missione egy hangszeres szimfonikus black metal testamentum, amely lezárja az „Alpha Noir”-t.
A Moonspellnek sikerült összeszednie egy sor markáns gitárfrázist, amelyek a kifejezőerő maximumát érik el. Ezekre gyakran peklen gyors, egyszólamú gitárdíszítések kerülnek, a dinamikát pedig a zenekar a black metalban bevett módszerekkel éri el: az egyes részeket nagyobb-kisebb adag szimfonikusságtól függően adagolja (a billentyűk zenekari hangszerelés szerepében). Mindez nemcsak a bombasztikát építi, hanem a riffagresszióval és Fernando extrém hörgésével együtt tovább leplezi le az album dühödt vámpírságát. Az Alpha Noir címadó dal második versszaka Ribeiro hangján előrevetíti, mit várhatunk az „Omega White”-tól a testvéralbum kifejezőerejét és atmoszféráját illetően, hiszen a verseket gótikusan énekli el (tisztán, mélyebb hangfekvésben, falzettben). Az „Alpha Noir” összes énekes száma versenyez egymással, melyik viszi el a figyelmet, olyan kidolgozott és tökéletes karizma van bennük a szerzés és a hangzás terén. A kedvencek kiválasztása rád van bízva. Ez az album nem hagyja levegőhöz jutni a hallgatót!
A produkció a maximumot hozza ki az anyagból. A hangzás alapelemeinek, a már említett kiegészítőknek (zenekari hangszerelés, visszhangos, tömbszerű hatás, amely mélyíti Fernando mérgező hörgését…) a kontrasztja optimális. A Moonspell-féle black metal pedig úgy ontja a lőszert, hogy a tárai sosem ürülnek ki.
A második album, az „Omega White” a tökéletes ellentét, és mint ilyen, egyértelműen megmutatja, hogy a Moonspell művészileg már olyan érett, edzett és rutinos, zenészként pedig olyan nyitott fejű, hogy az ember nem lepődne meg, ha a jövőben teljesen búcsút mondanának a metalnak, és a zenéjük legbizarrabb formái felé fordulnának, olyan műfajok irányába, amelyeknek semmi közük a metalhoz. Az „Omega White”-ról azt kell mondani, hogy az igazság valahol félúton van, de éppen a kísérletező oldala mutatja, hogy a zenekar tagjainak tehetségében sokkal több rejlik, mint (csak) a metal.
Bár egészen más történet, mint az „Alpha Noir”, azért megmaradt benne a metalos keménység tisztes hányada, amely a másfajta hangszerelési közegnek köszönhetően a power metalos összetevőből is nyer, az egész viszont elsősorban érezhetően gothic metalos hatásoktól átitatott, a felszínre pedig a programozott samplerekkel való szándékos játék és az indusztriál ízek is feltűnnek. Ribeiro éneke gótikussá válik, mélyen intonált, szinte suttogó, az egész időnként nagyon erősen emlékeztet a néhai Type O Negative fogásaira (a New Tears Eve című dal az együttes elhunyt énekesének, Peter Steele-nek állít emléket). Az Incantatrixban a versszakot egy klasszikus zongora vezeti, a zenekar remek kontrasztot teremt a fokozatosan építkező, ingerlően sötét, de bombasztikus hangulat és a dallamosan fülbemászó refrén között. Egy dal, amely arra született, hogy a slágerlistákon pörögjön újra meg újra! Az „Omega White” tehát a „Night Eternal” Scorpion Flower és Dreamless című számai által megkezdett történet folytatása.
Az „Alpha Noir” és az „Omega White” egyben a Moonspell evolúciójának új fejlődési mérföldköve, amelyet a zenekarnak az érés során a jövőben túl kell majd szárnyalnia. Az „Alpha Noir” ugyanis a zenekar története legzajosabb, legsötétebb és legvészesebb albuma, az „Omega White”-ról pedig azt is elmondhatjuk, hogy olyan egyedülálló kiegészítő testvéralbum, amilyet a zenekar még sosem vett fel. A Moonspell új kiadványa a szodomai és gomorrai hedonizmus fájdalmasan édes, határtalan szenvedélyeit dokumentálja, és ezektől még nagyon sokáig vérezni fog a füled („Alpha Noir”), közben pedig a jégkockák birodalmában hűtheted a füled az árnyak tökéletes játékába burkolt, mesterien kísérletező „Omega White” albummal.
Miért létezik az „Alpha Noir” a testvér „Omega White” nélkül is? Valószínűleg azért, mert egy ilyen dupla albumcsomag leginkább a Moonspell rajongótáborának azt a részét zavarná, amely a zenekar black metal gyökereire esküszik, és akiket a hangzással való „túlzott” kísérletezés elriaszthatna tőle. Akik viszont a végére akartok járni a dolognak, mindenképp szerezzétek be az „Alpha Noir/Omega White” dupla, mennyiségileg korlátozott változatát!
Mindezt figyelembe véve, tekintettel a megmutatott rendkívüli alkotói éleslátásra és arra, hogy a csapat szíve egy hullámhosszon dobog, szigorú fókuszban ugyanannak a célnak az eléréséért és megvalósításáért, a Moonspell jövője művészi értelemben kétségkívül rendkívül ígéretes, hiszen a zenekar megtartja az önmagát kihívó attitűdöt, amely számos műfaji irány felé nyitja meg előtte a fejlődés kapuját. Igazán érdekes lesz látni, milyen sóval fűszerezett black metalt tálalnak még fel nekünk a jövőben ezek a kiváló portugál zenei nagyágyúk, a „csúnya szakma” művelői.
Az „Alpha Noir/Omega White” rendkívül kifinomult teljesítmény, a filigrán tökélyre törekvés jegyében született. Ha egyben akarsz teljesen átsütve és péppé verve lenni („Alpha Noir”), majd jégbe dermedten, orgazmus utáni kábulatban lebegni („Omega White”), akkor a dupla kiadást kell élvezned (a két albumot egymás után). A Moonspell új munkája kétségkívül az idei év egyik legjobb stúdióalkotása a metal kiadványok terén, és ezt világviszonylatban is nyugodtan kijelenthetjük.
Felállás
Fernando Ribeiro – ének
Ricardo Amorim – gitár
Pedro Paixão – billentyűk, gitár
Aires Pereira – basszusgitár
Miguel Gaspar – dobok
Produkció
Tue Madsen
Számlista
ALPHA NOIR:
1. Axis Mundi
2. Lickanthrope
3. Versus
4. Alpha Noir
5. Em Nome Do Medo
6. Opera Carne
7. Love is Blasphemy
8. Grand Stand
9. Sine Missione
OMEGA WHITE:
1. Whiteomega
2. White Skies
3. Fireseason
4. New Tears Eve
5. Herodisiac
6. Incantatrix
7. Sacrificial
8. A Greater Darkness
