Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2003
Játékidő: 51:25
Értékelés: 4.5/5
A „Bananas” a brit hard rock legenda, a Deep Purple újabb korszakhatár-albuma volt: ezen történt meg az igen fontos tagcsere, és ezzel született meg az úgynevezett Mark VIII felállás, amelyben a mai napig játszanak. A legendás billentyűs és alapító tag, Jon Lord (1941-2012), akinek jelenléte nélkül elképzelhetetlen volt a hagyományos Deep Purple-hangzás, hiszen innovatív orgonamesteri megoldásaival a világhírhez vezető út egyik kulcseleme volt, nehéz szívvel, egy hosszabb lábadozást követelő térdsérülés után úgy döntött, hogy aktív rockzenészként visszavonul, és a klasszikus-zenekari projektekre koncentrál, amelyekhez élete végéig hű maradt. A megmaradt négy tagnak alaposan át kellett gondolnia, hogy új billentyűssel folytassák-e. Lord távozása ugyanis a legendás csapat számára minden szempontból súlyos ütés volt, hiszen a zenekar az 1984-es újraegyesülés után megjelent, többé-kevésbé színvonalas stúdiólemezek ellenére is a régi dicsőség szárnyain lépett az új évszázad hajnalába.
Roger Glover, a kultikus basszusgitáros és producer, aki Lord távozása után higgadt, diplomatikus természetének köszönhetően afféle nem hivatalos szóvivője lett a zenekarnak a médiakapcsolatok terén, tisztában volt vele, hogy csak egyetlen billentyűs képes méltón pótolni a rendkívül népszerű orgonavirtuózt. A logikus választás a klasszikusan képzett Don Airey lett, Glover régi cimborája a legendás Rainbow idejéből (pontosabban 1979 és 1981 között). Airey egyébként a Rainbow-tagságon túl gazdag pályafutása során olyan zenei nagyságok munkatársa volt (hol állandó tagként, hol csak alkalmi közreműködőként), mint a Colosseum II, a Black Sabbath, Gary Moore, Ozzy Osbourne, a Whitesnake, a Jethro Tull, újabban pedig a Wishbone Ash. Ahogy az a Deep Purple hosszú és viharos történetében szinte minden tagcserénél megesett, most is rendkívül jótékony hatással volt Airey beállása Lord Hammond-orgonái mögé a dalszerzés terén kissé kiapadt zenekar művészi felfrissülésére. Pedig az „Abandon” (1998) még szolid, ám a szokásos Purple-képességekhez képest kissé túl átlagos album volt, amely azt bizonyította, hogy a legjobb idők már rég elmúltak.
A szellemesen elkeresztelt „Bananas” elkészítéséhez a Deep Purple-nek csaknem öt évre volt szüksége, mert krónikusan hiányoztak a friss dalszerzői ötletek, Lord távozása pedig szinte teljesen felkészületlenül érte őket. A felállás átszellőztetésével azonban friss szél támadt: Airey kiváló hangulatban volt az album létrejöttét kísérő alkotófolyamat alatt (a borítón, amely eredeti és gyönyörű, két „harmadik világbeli” banánszedő látható), és billentyűs bolondozásaival derekasan átvérezte a Deep Purple megdermedt idegrendszerét. A „Bananas” folytatja a több évtizedes Deep Purple-féle hard rock filozófiát, és rengeteg igen kellemes, frissítő meglepetéssel oltja be, olyanokkal, amikre a „hard rock-metal nagypapáknak” vérszerződésszerűen szükségük volt, hogy bebizonyítsák: még nem való őket a lomtárba.
A karizmatikus énekes-vidámpofa, Ian Gillan megőrizte jó énekhangját, még ha a szédítő magasságokat már nem is éri el, és a szövegírásban ezúttal egy kicsivel dinamikusabb a szokásosnál: a végzet asszonyaival kapcsolatos hagyományos nyűgök és a megszokott humoros közhelyek mellett ezúttal néhány társadalmi megjegyzés is akad, ez leginkább a címadó dalban hallható. Steve Morse, a kultikus amerikai virtuóz időközben számos régi híve tiszteletét is kivívta, akik még mindig nem tudtak megbékélni elődje, Ritchie Blackmore távozásával, és az egész lemezen újszerű gitárfrázisokkal és merész improvizációkkal brillírozik. Ian Paice, aki Lord távozása óta az utolsó eredeti Deep Purple-tag, a szokásos kíméletlenséggel gyötri a dobfelszerelést, és ideális társa Glover hagyományosan dallamos basszusvonalainak.
Az ütős nyitóbomba, a „House Of Pain”, amelynek közepén egy kevés blues is megbújik, és amelynek elsődleges célja, hogy az album hangulatát minél gyorsabban forráspontig hevítse, rögtön látványosan bizonyítja, hogy a hallgató egy megújult Deep Purple-lel találkozik. Gillan évődő hangvételű énekéhez szertelen, dinamikus vokálok társulnak, tovább mélyítve a funky ritmusokra épített játékos hangulatot. Morse feltüzelt gitárfrázisokkal és egy rövid improvizációval nyűgöz le, amelybe a remek formában lévő Airey is becsatlakozik. A végeredmény az 1984-es újraegyesülés óta az egyik legihletettebb Deep Purple-nyitódal.
A következő hard rock sztenderd, a „Sun Goes Down” jóval drámaibb darab skizofrén színezetű gitárfrázisokkal és mozgalmas orgonarétegekkel, miközben Gillan színpadiasan énekelve fokozza a kissé szorongató hangulatot. Airey a drámai harmóniák közepette megengedi magának a monumentális hammondos szólót, amellyel jelzi, hogy a lehető leghűségesebben igyekszik továbbvinni legendás elődje fenséges billentyűs örökségét. Az album egyik legszebb meglepetése az első kislemezben, a „Haunted”-ben rejlik, ez egy gyönyörű szerelmes ballada, amelyben Gillan mellett vendégénekesként Beth Hart szerepel a vokálharmóniákban, Airey-t pedig a hipnotikus zenekari hangszerelések megalkotásában Paul Buckmaster segíti. A Deep Purple-történet egyik legszebb balladájának emelkedett hangulata, amely nyugodtan felsorakozhat az olyan klasszikusok mellé, mint a „When A Blind Man Cries” és a „Soldier Of Fortune”, Morse melankolikus gitárszólójával még tovább mélyül, a férfi-női vokálharmóniák pedig valóságos balzsamot jelentenek a fülnek.
A „Razzle Dazzle” a kontemplatív elődhöz képest kifejezetten bohókás darab boogie-ritmusárnyalatokkal és fiús szöveggel, amelyben Gillan ismét kicsattanó jókedvű csibésszé változik. A bárzongorás hangszerelések elegánsan fonódnak össze az eltökélt gitárpasszázsokkal, a dobátvezetések pedig a lehető legintelligensebben vannak időzítve. A „Silver Tongue”, ahol a felhevült légkör a pompázatos refrénnel összhangban lassan fokozódik, kísérlet a hetvenes évek eleji kemény rockos Purple-varázs felidézésére, de modern dalszerzői és produceri fogásokkal. A rövid, de összetett hangszeres középrész Morse és Airey buján érzéki improvizációit tartalmazza. Gillan jellegzetes énekmanírjaival szokás szerint gondoskodik a jó hangulatról és az optimista üzenetről.
A „Walk On”, egy tipikus Purple-klasszikus, amelyben Morse mellé gitáron vendégként csatlakozott Michael Bradford, aki a főszólót is eljátszotta, számos érdekes hangulatváltást és néhány váratlan ritmusváltást tartalmaz. Bradford egyébként a „Bananas” producereként is kiválóan megállta a helyét. Gillan az évek során énekben elveszítette egykori technikai szélességét, ami a hangterjedelmét illeti, de ebben a dalban jól hallható, hogy továbbra is kiváló előadó maradt. A dal hangulata és ritmikai lüktetése ezúttal kissé lazább Morse bluesos futamai és Airey visszafogott orgonamanővereinek köszönhetően, ám ezzel szépen megőrzik az album dinamikus jellegét, amelyen összhangban, a megfelelő időben váltakoznak a nyugodt és az ütős pillanatok. Airey záró szintetizátor-improvizációja, amelybe néhány szokatlan digitális mintát is beépített, igen érdekes lezárásról gondoskodik. A „Picture Of Innocence”, a lemez következő klasszikusa, ahol a hagyomány és az újítás találkozik, meglehetősen alapvető blues rockerként indul, Gillan kissé spiccesen színezett énekével és funkos ritmikai támogatásával, míg egy ütős gitárpasszázs, a Hammond-orgona megvastagított rétegei és egy agresszívebb énekstílus révén kifejezetten hard rockos vizekre nem evez. Nem marad el a gitár és az orgona epikus párbaja sem, amely évtizedek óta a jellegzetes Deep Purple-hangzás szerves része.
Az „I Got Your Number”, egy szellemes dallamos rocker számos dinamikus ritmusárnyalattal, Gillant a harmadik pubertása közepén kapja el, miközben a háttérben suhogó orgonarétegek és megélezett gitárpasszázsok kísérik. A refrén vokálharmóniái, ahogy illik, kiválóak, a Morse–Airey tengely virtuozitása pedig ismét lenyűgöz, ami különösen kiemelkedik a nyugodt középrész lezárása után. Ezután újabb improvizációs párbaj következik, amelynek közepén szikrák repkednek, és kifinomult módon egyengeti az utat a hiperdallamos refrén felé. A kelta színezetű gitáros lezárás pontot tesz e kiváló teljesítmény végére. A „Never A Word” kellemes, folk rockos hangulatú ballada elragadó zenekari hangszerelésekkel és pasztorális akusztikusgitár-dallammal, amely hangulatában kissé emlékeztet néhány korábbi, Morse-szal a felállásban készült Purple-kísérletre. A záró részben a több mint két perc hosszú hangszeres szakasz végül mégis teret enged Gillan pszichedelikus hangzású énekének, amelyet ezúttal éteri vokálharmóniák kísérnek. A meglehetősen naiv szöveget félretéve ez egy újabb érdekes és dicséretre méltó kísérlet.
A címadó dal energikus teljesítmény, ahol nem hiányoznak a borzolt gitárpasszázsok és az orgona játékos hangzása, miközben Paice a dinamikus billentyűs textúrák mellett megalkuvás nélkül szórja a tüzes dobágyúzást. A második részben jön el Airey „csillagórája”: monumentális orgonaszólójával, ahogy a billentyűket ütögeti, egy pillanatra inkább Keith Emerson (ELP, ex-The Nice) kifejezésmódjára emlékeztet, mint Lordéra. Ebbe a szólópárbajba Morse is megpróbál gitárimprovizációval beleavatkozni, de Airey orgonaművészete ezúttal teljesen elhomályosítja.
A „Doing It Tonight” egy újabb ritmikailag derekasan mozgalmas dal enyhe funkos lüktetéssel, amelyben főleg Morse nyújtogatja gyors ujjait egy játékos szólóval, miközben ebben a vállalkozásban Airey a billentyűknél a legkevésbé sem marad le. Gillan ezúttal ismét különféle énekes megközelítésekkel kísérletezik, de most „másodhegedűst” játszik társai virtuóz teljesítménye mellett. A záró, rövid, melankolikus bonbon, a „Contact Lost” Morse vigasztalan gitárszólója, amely nagyon szépen zárja le a legendás hard rock kollektíva egyik legjobb albumát az 1980-as évek közepi feltámadásuk óta.
A „Bananas” albumon a legendás hard rock öregek újabb, égetően szükséges hangzásbeli frissítésen estek át, ami Airey érkezése nélkül soha nem történt volna meg, bármilyen furcsán hangzik is ez híres billentyűs elődjük távozása után, akit nélkülözhetetlennek tartottak a sikeres Deep Purple-sztori folytatásához. Annak ellenére, hogy már a tizenhetedik stúdióalbumukról van szó, az egyes tagok tiszteletre méltó kora egyáltalán nem érződik rajta, mert a „Bananas” az elejétől a végéig csak úgy dübörög az ifjonti lendülettől.
Felállás
Ian Gillan – ének
Steve Morse – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Don Airey – orgona, billentyűs hangszerek
Ian Paice – dob
Produkció
Michael Bradford
Dallista
1. House Of Pain (3:34)
2. Sun Goes Down (4:10)
3. Haunted (4:22)
4. Razzle Dazzle (3:28)
5. Silver Tongue (4:03)
6. Walk On (7:04)
7. Picture Of Innocence (5:11)
8. I Got Your Number (6:01)
9. Never A Word (3:46)
10. Bananas (4:51)
11. Doing It Tonight (3:28)
12. Contact Lost (1:27)
