Előadó: Tame Impala
Kiadó: Modular Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 51:53
Pontszám: 4.6/5
A Tame Impala nem ismeretlen név a zenei életben. Már 2008-ban kiszökött Kevin Parker perthi hálószobájából, ahol a legszívesebben „alkot és füvet szív”, a „Half Full Glass of Wine” rendkívül fülbemászó dallama, amelyet hallgatók és kritikusok egyaránt rajongva fogadtak, a zenekart pedig (túl)gyorsan kikiáltották azzá, amelyik visszahozza a slágerlistákra a múlt század hatvanas és hetvenes éveinek hangzását. Így is lett, de senki sem számított arra, hogy az ausztrálok a 2010-ben megjelent debütalbumukra, az Innerspeakerre a friss hangzásnak olyan lenyűgöző adagját csomagolják, amiért a Pitchfork pár nappal a megjelenés után zenei szenzációnak nevezte őket. A Tame Impala már két éve is a hatvanas évek hangzását a forró nyári nap hipnotikus chill-wave érzésével keverő, éppen megfelelő adag álmodozással jelölte meg a dalait, mint a szökellős „Desire Be, Desire Go” és „Solitude is Bliss”, vagy a nyugodtabb „Why Won’t You Make Up Your Mind?”, innovativitásukért pedig a Rolling Stone magazin az év albuma díját adta nekik. Mi következik ezután? Várhatunk-e a két év szünet és koncertezés után az újítások friss lendületére, vagyis mit tud még a Tame Impala egyáltalán kínálni a zenei világnak?
Sokat. A saját növekedésükről és fejlődésükről már az új lemez, a Lonerism nyitódala is árulkodik, amely 2012. október 5-én szegezte a hallgatókat a számítógép képernyője elé. A „Be Above It” drámaian nyitja a lemezt, halk suttogással: »Gotta be above it, gotta be above it…«, amely a dobokkal együtt fokozza a feszültséget, míg Kevin nem kezd énekelni, és ismét bebizonyítja, hogy – ahogy a rajongók viccelődnek a YouTube-on – John Lennon vokális másolata. Már az album első három percével sejteti velünk, hogy a Lonerism elektronikusabb hangulatú lesz, hipnotikus billentyűivel pedig a tavalyi lógós, napsütéses nyárra emlékeztet majd, ugyanakkor tűkön ülve hagy minket, hiszen Kevin sokkolhatna is, és rögtön az elektronikus fülbalzsam után előállhatna egy olyan dallal, amely visszavisz minket otthoni hálószobás kezdeteihez. De nem teszi; az „Endors toi” ugyanabban a ritmusban folytatja, 2008-ra és az első sikerükre viszont mégis a következő szám, az „Apocalypse Dream” emlékeztet, amelyet a zenekar tagjai az album hírnökeként tettek közzé a honlapjukon, ingyenes letöltési lehetőséggel. Ha az első két szám a napon heverészésre emlékeztet, a harmadik szökellős ritmusával és Jay Watson zongorajátékával esték és kamaszos játékosság gondtalanságát idézi. A kedvesen megszerkesztett groove-os dallam, amelyhez könnyedén elképzeljük Kevint a dobok mögött, szájában meg nem gyújtott jointtal, a közepén visszatér a Tame Impala kezdeteihez, és olyan jammel varázsol el, amilyenre az előző albumuk alapján számítottunk is.
Az „Apocalypse Dreamnél” is jobban emlékeztet az első albumra a „Mind Mischief” és a „Music To Walk Home By”, Parker pedig egyik felvételen sem cseng olyan hasonlóan, mint a Beatles hosszú hajú frontembere. Mi lenne, ha a stúdióban összefutna Lennon és Toro y Moi? Valami hasonlóan fenséges, mint a Lonerism. A többi dal közül érdemes megemlíteni a „Feels Like We Only Go Backwards” című számot, amely (szerintem) a legszebben mutatja be azt a növekedést és fejlődést, amelyet a Tame Impala az első EP-jétől mostanáig megélt. Álmodozó hatvanas évek, elektronikus huszonegyedik század és egy gyönyörű dal egy diszfunkcionális kapcsolatról – ez pedig az egészben új és egyben örvendetes is. Az első albumon Kevin szűkmarkúan adagolta a négysoros szövegeket, amelyek csak hipnotikus kiegészítésként és az álmodozó hangja bemutatásának eszközeként szolgáltak. Egyedül a „Solitude is Bliss” engedett be minket a fejébe és az érzéseibe, legalább három perc harmincöt másodpercre. És mit énekelt nekünk? »You will never come close to what I feel.« A Lonerism ezzel szemben nagyobb hangsúlyt fektet a szövegekre, amelyek még mindig tipikusan chill-wave-esek, vagyis rövidek, kissé széttartók és a betépett benyomások hatása alatt állnak, mégis jobbak és elmélyültebbek, mint korábban.
https://www.youtube.com/watch?v=ljzehPvr9zk
Az „Elephant” is egy olyan dal, amely mellett két okból sem tudok elmenni. Ez az első, amely a YouTube-on látta meg a napvilágot, és rövid internetes léte alatt irigylésre méltó számú megtekintést, lájkot és kommentet gyűjtött. Emellett az egyik ritka dal, amely (közvetlenül a suttogás, „Here it comes” után) említésre méltó jamet és befejezést kínál. Mernék fogadni, hogy ez lesz az, amelyik a következő koncerteken – mellesleg, október 25-én Bécsben állnak meg – a legnagyobb tapsot és a tömeg eufóriáját aratja. Ez az, amely alapján a legtöbben meg fogják jegyezni az albumot, és ez nem baj, hiszen a kissé szembetűnőbb popos hangulat ellenére sem tesz vele semmilyen igazságtalanságot.
Röviden: a Tame Impala talán tényleg az a név, amit a Pitchfork agyonrágott, és már csak emiatt is eleinte berzenkedünk ellene, az új albummal mégis bebizonyították, hogy megérdemlik az idei év neo-pszichedelikus királyai címet. Álmodozónak érezni magunkat anélkül, hogy elaludnánk, betépettnek érezni magunkat anélkül, hogy szívnánk, nevetni, bár a fejhallgatóval ülünk a számítógép előtt – mindezt képesek előidézni bennünk, az első és a második album összevetésében látható növekedés és fejlődés alapján pedig csak várhatunk a következőre, addig meg élvezzük az újonnan megjelent album okozta első eufória gyümölcseit, amelynek érdekes módon még a kritikusok is behódoltak. A Pitchfork, ahogy várható volt, tízből kilenccel értékelte, és a legjobb új albummá nyilvánította, a Guardian irigylésre méltó öt csillagot adott neki, a többi netes kritikus pedig a négyesnél tart.
Az egyetlen, amitől egy ilyen termékeny zenekar esetében félhetünk, hogy a következő albumon teljesen kiiktatják a repertoárjukból azt a rockos beütést, amely eddig elválasztotta őket a többi chill-wave előadótól. Ha ez nem történik meg, gyönyörű karrier vár rájuk, nekünk pedig még sok óra a daluk hipnotikus ködében eltöltve.
Felállás
Kevin Parker – ének, gitár, basszusgitár, dob, billentyűk
Jay Watson – zongora (Apocalypse Dreams) és billentyűk (Elephant)
Melody Prochet – beszélt hang (Nothing That Has Happened So Far Has Been Anything We Could Control)
Produkció
Kevin Parker
Számlista
1. Be Above It
2. Endors Toi
3. Apocalypse Dreams
4. Mind Mischief
5. Music to Walk Home By
6. Why Won’t They Talk to Me?
7. Feels Like We Only Go Backwards
8. Keep on Lying
9. Elephant
10. She Just Won’t Believe Me
11. Nothing That Has Happened So Far Has Been Anything We Could Control
12. Sun’s Coming Up
(13. Led Zeppelin (Itunes Bonus Track))
