Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Strangeways
Kiadó: Dangerous Dog Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 55:01
Értékelés: 2/5
A Strangeways hihetetlen húzásokat mutat be az elmúlt két évben! A klasszikus skót AOR-banda, amely a nyolcvanas évek aranykorának nemes alkotásaival, az első három lemezzel véste be magát a műfaj felejthetetlen nagyjai közé, tavaly kiadta visszatérő albumát, a „Perfect World”-öt (2010). Ez fényévekre van attól, amiről a Strangeways a rockglóbuszon felismerhetővé vált és az is maradt. Stílusban és a hangzás produkcióját tekintve egyaránt. Olyan lemez ez, mintha valami olcsó, alternatív rockos felfogású zenekar vette volna fel, amely mindenáron a divatos trendeket akarja elkapni – nem pedig a Strangeways.
Az „Age Of Reason” részben javít ezen a benyomáson, de a Strangeways még mindig nagyon-nagyon-nagyon messze van attól, amit ki kellene adnia magából! Vagyis attól, amit elvárnak és megkövetelnek tőlük. A legjobban az fáj, hogy az „Age Of Reason” dalainak egész szép csokra rejt magában potenciált. Igazán szép alapot, szép sablont, szép kiindulópontokat, amelyekre építve a Strangeways egy kiváló melodikus rock albumot hozhatott volna össze, amely 2011 műfaji kiadványainak felsőbb ligájába tartozna. De semmi ilyesmi nem történt.
A zenekar úgy döntött, hogy a „Perfect World” produkcióját az új albumon is megtartja. Ez pedig az a fajta kreatív „öngyilkosság”, amely semmiképp sem felel meg az AOR/melodikus rock tisztavérűségének, ahol csak kevés lemez képes megőrizni az AOR-os karizmát, ha a hangzást „modernizálni” próbálod. Egyike a keveseknek, ha nem az egyetlen 2011-ben megjelent album, amelynek az új hangzás beépítése maradéktalanul sikerült, a Beggars And Thieves visszatérő lemeze, a „We Are The Brokenhearted”, amely épp ezért valóban frissnek, ihletettnek, másnak és nagyon magával ragadónak hat, hiszen tisztán árad belőle az egészséges AOR-attitűd minden kívánt jellemzője.
Az „Age Of Reason”-nel viszont a Stangeways azon zenekarok ligájába süllyed, amelyek kétségbeesetten kapirgálnak „az újdonságok után” – bármit jelentsen is ez az egyes bandáknak –, ezzel pedig megkérdőjeleződik a múltban kivívott művészi hitelességük. Van erre jó pár példa, amikor a nyolcvanas évek aranykorának zenekarai az új időkben gyengécske albumokat adnak ki. Egyiket a másik után. Ilyen „bölcsek” például a Kingdom Come, megint mások a Hardline, a harmadik a Giant…
Az új Strangeways-album hangzása le van csupaszítva, a gitárok hangja viszont olyan mértékben el van mosva, hogy szó szerint nehéz kivenni, mit játszanak a gitárok. A billentyűk és a gitárok szó szerint egybemosódnak a hangzásban, és egy-egy dalban nehéz megkülönböztetni, mi a billentyű és mi a gitár. Mindeközben a játékon át néha az ötletes dalszerkezet is átsüt, de az alternatív hangmérnöki fogások miatt az sosem tud igazán életre kelni. Terry Brock, ez a fantasztikus énekes teljes hangon énekel, tehát a gitárriffek produkciója túl gyenge hozzá. Ezt a félresikerült produkciós irányt rögtön megerősíti a nyitó The Sentinel, amelynek érdekes vezető gitárriffje van, de az sehogy sem kap levegőt, és nem él meg. Az album dalainak zöme egyébként lassú, visszafogott, és egymásra nagyon hasonlítanak. Egyszerűen fojtogatja őket az egydimenziós, általánosan recsegő produkció. A lassú dalok közül a Playin’ It Over hordoz kivételesen szép potenciált, a hallgatót viszont szinte elaltatja a középtempós dalok tömege, hiszen abból van az albumon bőven. Az álomból a rockosan felpörgetett Frozen riaszt fel, de az a recsegő produkcióval újra csak nem mozdul sehová. A dobhang is teljesen lapos és üres. Ha kicsit bizarr hasonlattal élek: bármelyik hangmérnök, akinek van egy csipetnyi találékonysága, a Q-base programmal a stúdióban kétségkívül sokkal kompatibilisebb dobhangot hozna létre, még ha az teljesen szintetikus lenne is. Egy album, amely tényleg nem mozdul sehová, a koporsójába pedig az utolsó szöget még egy középtempós siratóének veri be, a lemez zárásaként odatett Long Road.
Borzongató felismerni, mi lett és mi maradt a hajdan oly kiváló AOR-bandából, amilyen a Strangeways volt. Nem tudjuk, mi jár a Strangeways felállásában az új korszak alapvető hangzásirányát meghatározó főszereplők fejében. Az „Age Of Reason” ismét megerősíti, hogy a Strangeways alaposan „letévedt az útról”, és a stílusbeli, hangzásbeli megoldások olyan zsákutcájába futott, amely egyáltalán nem áll jól nekik. Más zenekarok ezt sokkal jobban csinálják, méghozzá hitelesen, csakhogy azok teljesen más műfaji kiindulópontokhoz tartoznak. Kérdés, hogy a fiúk visszatérnek-e ahhoz, amit karrierjük utolsó jó albuma, a „Walk In The Fire” (1989) kínált, pedig ez volna az egyetlen megoldás a zenekar számára, hiszen az utolsó két album azt bizonyítja, hogy a tagok nem képesek úgy beépíteni a „kísérleteket” a zenekar esszenciájának magjába, hogy az esszencia fejlődésében gyarapodjon, a zenekar pedig ennek nyomán kreatívan növekedjen, az évekkel érjen és fejlődjön. Vigaszul így marad Terry Brock énekes önálló stúdióalbumának, a „Diamond Blue”-nak a hallgatása, amely a melodikus rock 2010-es terméséből az egyik legjobb kiadvány manifesztuma. Remélhetőleg persze ez nem volt Brock utolsó szólóalbuma, különösen annak fényében, hogy az újabb stúdióbakugrás után nehéz egészséges lépéseket várni a Strangeways-től a jövőbeli alkotói „hőstetteiben”. Summa summarum. Egy hajszállal jobb album, mint a „Perfect World”, de ez most semmit sem számít. Különbségtétel két rossz stúdiómunka közül a jobbik javára. Higgyétek el, egyáltalán nem kellemes feladat. Ha nem térnek vissza a nyolcvanas évek hangzásához, jobb, ha azonnal abbahagyják. Vagy átnevezik magukat.
Felállás
Terry Brock – ének
Ian J. Stewart – gitár
David „Munch” Moore – billentyűk
Warren Jolly – basszusgitár
Jim Drummond – dob
Produkció
Strangeways
Dalok
1. The Sentinel
2. Run
3. Playin’ It Over
4. As We Fall
5. Call
6. End Of The Day
7. Alive Again
8. Silver Moon
9. Frozen
10. Long Road
