Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Beggars Opera
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 42:04
Értékelés: 4.5/5
A skót szimfonikus progrockerek, a Beggars Opera azon zenekarok közé tartoztak, akiknek az első sikerek után sokan hosszú és sikeres karriert jósoltak, hiszen az elején igazán jól álltak a szénák, ám a hetvenes évek elejét követő események sajnos a vártnál más irányt vettek, és manapság már alig tud valaki a létezésükről, hacsak nem a brit progresszív rock színterének nagy rajongója. A hetvenes évek eleji klasszikus Beggars Opera rendkívül tehetséges, technikailag kifinomult banda volt, kifejezetten lenyűgöző hangszerelési és improvizációs képességekkel.
Talán a korszak összes hasonló skót rockformációja közül ők voltak a legtehetségesebb zenészek, így nem csoda, hogy jókora volt a csalódás, amikor három ragyogó stúdióalbum után elveszítették egykori művészi ihletüket, és egy meglehetősen furcsa, kereskedelmi színezetű irányba tévedtek, ahol már csak egykori nagyságuk halovány árnyékává zsugorodtak. Első kislemezük, a „Sarabande” szép fogadtatásban részesült a kontinentális Európa országaiban, még mielőtt 1970-ben megjelentették volna stúdiódebütjüket, az „Act One”-t, amely egyenesen az egyik legjobb szimfoprogrock-bemutatkozás, és ez sokat elárul ennek a kultikus skót csapatnak a színvonaláról.
Első megmozdulásaikon a Beggars Opera helyenként a jóval ismertebb honfitársakra emlékeztetett, élükön a Jethro Tullal, a The Nice-szal, a Deep Purple-lel és az Uriah Heeppel, ám hangzásban eléggé eredetiek voltak ahhoz, hogy gyorsan szerezzenek maguknak egy csomó rendkívül hűséges követőt, akik élvezték a rock és a szimfonikus zene robbanékony, gyakran pompázatos keverékét, amelyben nem hiányoztak a vad, de gondosan kontrollált improvizációk, és ezekből rendszeresen áradt a technikai bravúr. Az „Act One”-on lefektetett hagyományos Beggars Opera-hangzás alapját az alapító és a zenekar nem hivatalos főnöke, Ricky Gardiner hatalmas gitárvariációi, valamint Alan Park billentyűs komplex zenekari hangszerelései adták; Park az energikus, dinamikus Hammond-orgonajáték igazi mestere, aki egyes számokba gyakran sötét hangulatot vitt.
Az eredeti Beggars Opera-énekes, Martin Griffiths felismerhető, karizmatikus hanggal rendelkezett, amely némileg rokon volt a legendás David Byronéval (Uriah Heep), és ezt korai munkáikon jól ki is tudták használni. A gyakran jazzel fűszerezett ritmikai árnyalatok Marshall Erskine basszusgitáros és Raymond Wilson dobos jóvoltából tovább fokozták az „Act One”-dalok többségének komplex jellegét; mindegyik az eklektikusság, a kiszámíthatatlanság és a szinte játékos dallamosság sajátos keveréke volt. A kivételes improvizációs szellemességre és pompaérzékre szép példa már a nyitó „Poet And Peasant”, amely pszichedelikus intróval indul, majd bravúros orgonavariációk és izzó dobos-hajrák követik, miközben a felpörgetett tempó közepette Griffiths szinte mániákus énekmanírjai uralkodnak. A zárórész drámai gitárharmóniái tíz évvel később minimális változtatással az NWOBHM-színtér és a klasszikus heavy metal alapelemeivé váltak.
A „Passcaglia” klasszicista orgonaszólamokkal és agresszíven megszólaltatott ritmikai ugrásokkal jellemezhető, közepette különösen elragadó Martin melankolikus éneklése, amely éles kontrasztban áll az előző dalban mutatott vokális őrjöngésével. Gardiner minden adandó alkalommal megmutatja kivételes gitártechnikáját, és sejteti, miért őt hívta meg 1976-ban a „Low” albumra közreműködni maga David Bowie. Park orgonaimprovizációi igazi csemegék a fülnek, és sötét, mégis kópé természetükkel egy különösen pajkos krampuszra emlékeztetnek, aki közben rakétán lovagol. A „Memory” komplex, pompázatos instrumentális bevezetővel nyit, ahol dühös csata folyik az orgona és az elektromos gitár között, Griffiths pedig az érzelmesség és a színpadiasság sajátos keverékével mutatkozik be, amelyen át egy boldogtalan szerelemről szóló komor szöveget közvetít.
Ezt két, majdnem tizenkét perces szerzemény követi. Az első a lenyűgöző improvizációs instrumentális „Raymond’s Road”, ahol Park és Wilson dobos szó szerint egymást licitálja túl az őrült orgona- és ritmusimprovizációk mennyiségében, ráadásul egy rendkívül érdekes variációt is tartalmaz Mozart klasszikusából, az „Egy kis éji zené”-ből. Ez olyan sötéten szól, mintha Mozart leszállt volna a mennyből a pokolba, és külön ritmikai gyorsításokkal játszaná el az ördögök rendkívül éber kórusának. Gardinernek is többször „elszakad a film” a darab első részében, a vakmerő gitárimprovizálás közben. Egyébként az egész banda a hosszú instrumentális dzsemmelés alatt „szuperszonikus” tempóval úgy szól, mintha lángoló dinamitosládák lennének a lába alatt, és sietniük kellene, hogy minél előbb elugorjanak. A zárórészben, az őrült improvizációk közepette ügyesen belecsempésznek egy mulatságos variációt Rossini klasszikusából, a „Tell Vilmos”-ból, valamint Grieg „A hegyi király csarnokában” című darabjából, amivel a hangszerek őrült tánca eléri a csúcspontját.
Az epikus fináléban a Beggars Opera az album ambientális csúcspontjával, a „Light Cavalry”-vel szolgál, ahol ismét irigylésre méltó szintű technikai erényekről és ritmikai gyorsaságról tesznek tanúbizonyságot, amitől még ma is összefuthat a nyál a szájában mindazoknak, akiknek a Dream Theater a kedvenc bandájuk. A pompázatos, instrumentális nyitórész szakrális színezetű orgonaharmóniákkal az előző szám őrületeire emlékeztet, ez a harmadik percben ér véget, amikor belép Griffiths melodramatikus éneke, amely az őrült ritmikai tombolás közepette, ahol a dobok ismét dupla gyorsításokat kapnak, gondoskodik a megfelelő adag finomságról. A pompázatos orgonavariációk epikus kitörésben érik el csúcspontjukat, a „Light Cavalry”-hez hasonló zseniális szerzemények pedig egy csapásra felkeltik a sajnálat érzését, hogy egy ilyen kivételes bandának a nem megfelelő promóció mellett nem kedvezett a szerencse csillaga, és nem kerülhetett a legnagyobbak közé.
Az „Act One”, ez a lenyűgöző debütalbum a mai napig a skót progresszív rock egyik kulcsfontosságú alkotása, és a Martin Griffithsszel az élén készült három nagyon jó Beggars Opera-album közül az első. Sajnos az ő távozása után a Beggars Opera zenéjének minősége drasztikusan romlott, mivel Ricky Gardiner ezt követően jó néhány kétes döntést hozott a kultikus banda sorsát illetően. A nyolcvanas évek elején kezdődött hosszú szünet után 1996-tól a Beggars Opera már egészen más történet: családi trióról van szó, Gardinerből, felesége, Virginia Scott billentyűs és fiuk, Tom dobos alkotja. Ennek a verziónak már alig van valami köze a klasszikus Beggars Operához, még ha ugyanazt a nevet viseli is.
Felállás
Martin Griffiths – ének
Ricky Gardiner – szólógitár
Alan Park – orgona
Marshall Erksine – basszusgitár
Raymond Wilson – dob
Producerek
Phil Coulter és Bill Martin
Számlista
1. Poet and Pesant (7:10)
2. Passacaglia (7:04)
3. Memory (3:57)
4. Raymond’s Road (11:49)
5. Light Cavalry (11:57)
